A szöveg az Összeomlás és az Újjáépülés kezdete közti két évszázadban született. A szöveg keletkezésének pontos ideje és szerzője ismeretlen. Annyi biztos, hogy az itáliai félsziget maradványain létrejövő városállamok egyikének volt megbízottja; utazásának célja a valamikori skandináv területeken felállított, újfajta sáskafarmok megtekintése és a technológiai ismeretek elsajátítása. A szerző az utat a kor lehetőségeinek megfelelően hol gyalog, hol hajóval tette meg, és az útról gondos feljegyzéseket készített, amik végül Utazások délről északnak címen jelentek meg, és az átmeneti kor kutatói számára jelentős forrásanyagként szolgálnak.
Ez a könyv 14. fejezete. A szöveg nyersfordítás. A szerző által használt nyelv nem fordítható le teljes pontossággal a mi nyelvünkre, ezért csak megközelíteni tudtuk bizonyos szavak és kifejezések feltételezhető eredeti jelentését.
14. fejezet - Amiben találkozom a magorokkal és húst kóstolok
Hírét vettem, hogy a Tetem-hágónál vihar várható. A vidék híres cudar időjárási viszonyairól, és úgy döntöttem, nem kockáztatom meg az átkelést. Különösen, mert így lehetőségem volt meglátogatni a magor törzsközösséget, akik a hágó közelében éltek. Meglehetősen ellenséges népnek írták le őket; akik paradox módon mégis roppant vendégszeretők. Az idegeneket nem kedvelik, de ha találkoznak eggyel, akkor addig etetik és itatják, amíg az össze nem esik. Vezetőm biztosított róla, hogy beszéli valamennyire a magorok különös nyelvét, és hogy most biztonságos meglátogatni őket. Egy dolog miatt érdekelt különösen a törzs: állítólag ők még mindig húst esznek, mint a régi korokban. Kíváncsi voltam, hogyan képesek fenntartani az állatokat, mivel a vidék kopár és művelhetetlen, vizei nagyobbik része mérgező, és gyakoriak a fekete viharok.
Kételyeim még erősebbek lettek, ahogy megpillantottam a törzs lakhelyét. A magor törzs egy kiszáradt folyó két ellentétes partján él;
gyakorlatilag két különböző törzsként, folyamatos ellenségeskedésben a másikkal.
Ennek érkezésemkor rögtön tanújelét is adták, hiszen a szemem láttára rohant egymásnak egy-egy tucat megtermett férfi és nő a kiszáradt mederben, és üvöltve csépelni kezdték egymást. Vezetőm megnyugtatott, hogy ez itt mindennapos, és ha távolról figyelünk, nem lesz probléma. A csata nagyjából 20 percig tartott, és a végére fél tucat halott maradt a földön. Megdöbbenésemre a sérülteket nem látták el, hanem azokkal is végeztek, így összesen kilencre nőtt a holttestek száma. A csata végén mindkét táborból fekete leplekbe öltözött asszonyok totyogtak ki a csatatérre - keservesen sírtak a holttestek fölött, majd zsákokba csomagolták a tetemeket, és fáradt sóhajok és nyögések között vonszolták ki őket folyómederből. Egyébként az élet úgy ment tovább mindkét táborban, mintha mi sem történt volna.
Vezetőm szerint ilyen csaták gyakran előfordulnak; mondhatni napi rendszerességgel. A magor szapora fajta, így harcosból van elég. A két tábor közti ellenségeskedés okáról vezetőm nem tudott egyértelmű tájékoztatást adni; de az biztos, hogy valamiféle múltbeli hitszakadás a konfliktus forrása. Vezetőm szerint már a magorok sem emlékeznek pontosan.
A két tábor mindazonáltal kibékíthető, amennyiben vendég érkezik és előkerül az ital, amit ők palinkanak neveznek. Kevés csenevész gyümölcsfájuk termését a magorok ugyanis nem eszik meg, hanem hasonló eljárással, mint ahogy a sáskákból vonjuk ki az esszenciális anyagokat, erős bódító hatású italt főznek. Vezetőm jelezte, hogy amennyiben nem fogyasztok ebből a főzetből, úgy a magorok ellenségnek fognak tekinteni, ezért kelletlenül, de több pohárral is ittam. Kegyetlen és mérgező anyagról van szó. Meggátolja a logikus gondolkodást, érzelgőssé tesz, és idővel fizikai rosszullétet okoz. A magorok fanatikus örömmel fogyasztják; a főzet hatása alatt az életben maradt magor harcosok, akik délután még egymást ölték, most egymást ölelgették és csókolgatták. A főzet másnapra erősen kiszárítja a testet, levertséget és fáradtságot okoz. A magorok erre fogyasztják a húst, amit reggel nekem is felszolgáltak.A felszolgált ételek nagy része funkcionálisan a saját beleibe töltött állatot jelenti. A jószág húsát felaprítják, és beletömködik a bélszövetbe, majd így tartósítják.
Kíváncsiságom erősebb volt rosszullétemnél - így megkóstoltam az egyik ilyen ételkülönlegességet, amit a magorok colbas-nak hívtak. Különös íze volt, mivel a magorok minden kezük ügyébe eső fűszert és sófélét beledolgoztak az állat húsába. Energiában gazdag ételről van szó, noha nehéz a gyomornak feldolgoznia.
Magam is rosszul lettem kissé.
Kérdésemre, hogy fogyasztanak-e modern állatokat, sáskát, kitines rovarféléket és egyéb, nagy mennyiségben tartható, magas energiatartalmú ételt, a magorok egyként köptek a földre. Láthatólag büszkék rá, hogy hagyományaikat megőrizve továbbra is húst esznek. Számukra ez mintegy létük leglényegét érintő kérdés, noha amikor rákérdeztem, hogy ennek az étkezési kultúrának van-e spirituális eleme, értetlenül néztek rám.
Egy család a bal partról éppen aznap indult el, ahogy ők mondják; vágni. Vágni a kondát. A konda kifejezés itt egyszerre jelöl állatot, az állattal foglalkozó embert és helyszínt. Megengedték, hogy velük tartsak, így megismerhettem a magorok állattartási szokásait.
A konda a dombok mögött helyezkedik el, egy sziklás völgy mélyén. A család egésze megy a vágásra, fiatalok csakúgy, mint az idősek. A magor gyorsan öregedő fajta; ritkán látni olyat, aki megéri a negyven évet. A férfiak inasak és mélyen barázdált arcúak; mindig éhesnek tűnnek. A magor lányok fiatalon szépek, de nagyon hamar csúnyulnak, valószínűleg a kemény munkával töltött hétköznapok és a sűrűn előforduló fekete viharok miatt. A magorok szigorú monogámiában élnek, noha a palinka fogyasztásának idején fellazulnak ezek a kötöttségek.
Két dolgot találtam különösnek az út során a konda felé. Az egyik, hogy a fiatalabb lányok milyen gyorsan és készségesen csapódtak mellém. Noha a nyelvi akadályok nyilvánvalóak voltak, a fiatal lányok hamar találtak módot arra, hogy megértessék magukat velem, én pedig vezetőm segítségét kértem, hogy kommunikáljak velük. A magor lányok nyitottak és gyorsan tanulnak. Ez egy olyan képesség, amit láthatólag idővel elvesztenek, mivel a magor asszonyok zárkózottak, mogorvák, és nyilvánvalóvá teszik, hogy az ő magor nyelvük felsőbbrendű más nyelveknél, így a többi nyelvre lenéző undorral tekintenek. A lányok azonban a másfél-két órás út alatt több szót is megtanultak az én nyelvemen, és épp, mielőtt célunkhoz értünk volna, értésemre adták, hogy szívesen lennének a feleségeim, külön vagy együtt is. Bármit megtennének nekem - csak vigyem őket magammal, amikor tovább indulok.
Követnek engem bárhová - csak el innen, minél messzebb.
A másik különös dolog, hogy a családot egy másik csoport is követte. A fekete lepelbe öltözött siratóasszonyok, akik nyögve vonszolták maguk után a csatában elhullott törzstagok holttesteit.
A kondát egy ősi épületben találtuk meg;
a falakat még az ősi korban emelték. Meg kell mondanom, hogy vegyes érzelmek dúltak bennem, mikor hozzáértem a szürke, csupasz acélfalakhoz. Egyrészt mindig lenyűgöz, amikor ilyen jó állapotban láthatom a régi világ efféle relikviáit. Különös nép volt az, ami ezeket a falakat építette, különös világ, amiben ezek a furcsa tapintású, örökké álló, elromolhatatlan anyagok ilyen könnyen elérhetőek voltak. De mindig arra gondolok, hogy ez a világ, ezek az emberek teremtették a fekete viharokat, hozták létre a halál földjeit, ahol még tízezer évig aratja a sugárzás a véletlenül odatévedőket. Az eget még mindig csúfítják a mesterséges csillagok, amiket ki tudja, mire használtak, de amikor egy-egy közülük lezuhan, akkor gyakran újabb halálföldek jönnek létre és városok pusztulnak el.
Tudtam tehát, hogy ez az épület veszélyes lehet. Nem volt azonban választásom; ha már idáig eljöttem, akkor látnom kellett, honnan jön a hús.
A kondát két férfi őrzi - egy fiatalabb és egy idősebb. A vezetőm elmondta, hogy mindig csak ketten vannak, a kondatartás tudománya az idősebbről a fiatalra száll. Kondás csak árvából lehet, hogy ne kivételezzen semmilyen családdal.
A kondások szótlan emberek. A bőrük egészen fehér, mert idejük nagy részét az épületben töltik, ahol őrzik a kondát.
Arra számítottam, hogy számos állattal találkozom majd; és elsősorban az érdekelt, hogy az állatok etetése hogyan történik.
A magorok több néven is illették a jószágot: dhesnyo, sertes, kucu. Fiatalabb éveimben, a hercegségi irattár papírjai között magam is láttam a régi korból fennmaradt rajzokat erről a fajról. Régen milliószám tartották őket, de élő példánnyal én még nem találkoztam. Az állat nagytestű, száz-száztíz kiló, hatalmas fülekkel, lapos orral, ami olyan, mintha gombakalapot formázna. A teste szőrtelen, a lábai kemény csontelemekben végződnek (a magorok a páta kifejezést használják rá).
A szeme viszont olyan, mint a miénk.
Az állatot egy ablaktalan helyiségben tartják; betekintőnyíláson át figyelhettem meg a jószágot, és rendkívüli szánalmat és empátiát éreztem iránta.
Az állat nem tudja mivel elfoglalni magát; egész nap az ajtót nézi és remeg, mintha félne. Sokat figyeltem ezeket a megkapóan emberi szemeket, és értelmet olvastam ki mögöttük. Ez a konda nem olyan, mint a sáskák és egyéb kitinesek, amiket fogyasztunk. Ez az állat olyan, mint mi. Úgy éreztem, hogy meg kellene mentenem az állatot. Azonban azt is tudtam, hogy nem avatkozhatok be a törzs életébe. Csak megfigyelni jöttem, és a legfontosabbat még nem tudtam meg. Hogy mivel táplálkozik a konda.
Vezetőm segítségével megkérdeztem a kondásokat, hogy hol van a többi jószág. Hiszen világos, hogy ez az egy nem tarthatja el a teljes magor törzset. Azonban a kondások kijelentették, hogy csak ez az egy van. A konda egyetlen állat. Először úgy hittem, én értek félre valamit, de a vezetőm is biztosított róla, hogy nincs másik állat az épületben.
Miután a család mindent előkészített, megkezdődött a vágás.
Én magam is remegtem, mert erősen együttéreztem az állattal. Azt gondoltam, hogy az állat valamiképpen tudja, mi következik, és éppen ez segített abban, hogy elfogadjam, ami történik. Hiszen az állatnak is könnyebb lesz, ha vége van.
Minden alkalommal így történik.
A kondások elővesznek egy eszközt, ami az állat számára kedves ételt imitál. Ezt a növényt néhány helyen a mai napig termesztik, hosszúkás formájú csövön sárga magok teremnek, amik kifőzve vagy kisütve ember számára is fogyaszthatóak. A magorok tengherinek vagy tengerinek hívják, noha az ő földjükön nem terem meg. Ez az eszköz tengerit formáz; de nem ehető, mert abból a kemény, elpusztíthatatlan anyagból, a plasztikból készült, ami még mindig beteríti a nyílt vizeinket.
A konda azonban nem tud ellenállni a plasztik étel látványának. A kondás kinyitja az ajtót, hívogatóan lóbálja a plasztik tengerit, és azt mondja, hogy kucu-kucu-kucu-kucu, mire az állat megindul a remélt jutalométel felé. A szemeiben azonban látszik, hogy retteg. A szemeiben látszik, hogy nem akar elindulni, hogy maga sem érti, miért teszi ezt, de nem tud ellenállni az étel ígéretének és a kucu-kucu-kucu hívásának. Amikor a küszöbhöz ér és már kapna a tengeri felé, az idősebb kondás megragadja az állat fejét, és egy hosszú, vastag pengéjű késsel többször az állat torkába szúr.
Az állat sikít, de néhány szúrás után a sikolyát elnyomja a saját légcsövébe ömlő vére. Nehéz testével vergődni kezd, de a kondások leviszik a földre és lent is tartják, amíg az állat ki nem múlik. Az egész néhány percet vesz igénybe.
A magor családfő egy tálat helyezett a konda torka alá, hogy felfogja a kicsorgó vért.
Ennek bizonyára rituális jelentősége van.
Miután az állat kivérzett, a család megkezdte a feldolgozást. Meglepetésemre a kondások nem vettek részt a feldolgozásban, csupán az eszközöket biztosították: valamiféle lángköpő berendezést, késeket és egy csörlőt, amire a döglött állatot a lábainál felhúzták.
Őszintén szólva engem érzelmileg igen megterhelt ez a borzalmas látvány, de így legalább láthattam, hogyan éltek a régi világban. Az emberek halála délután nem volt ennyire borzasztó, mint ez az aktus. Embereket minden nap láthatunk meghalni. Állatot azonban olyan ritkán látni élve; sokkal különlegesebb lények, mint mi magunk. Eddig bárhol jártam, az élő állatra szentségként tekintettek, hisz oly ritkák. Itt azonban a halott kondát még ki is nevették; a füleit levágták és a gyerekek a saját fejükre illesztették, majd röfögő hangot hallattak. A csontos végű lábakkal a felnőttek gyerek módjára kardoztak. Egyébként ügyesen dolgoztak az asszonyok; néhány óra alatt a kondát ledarálták és beletöltötték saját kitépett beleibe. Nem írom le a folyamatot, mert haszontalan és az olvasót túlságosan felzaklatná.
A kondának a fejét hagyták csak meg; azt, a fülektől eltekintve, a kondások vigyázták, és amint az állat feje elvált a testtől, az idős kondás a fejet egy zsákba helyezte és elvitte magával egy külön helyiségbe.
A kondásokat a család húsban fizette, palinkaban és testi kielégülésben. Aznap éjszakára a fiatal lányokat, akik olyan vidáman csacsogtak velem az úton, családjuk hátrahagyta a kondások örömére. A lányok rám pillantottak és lesütötték a szemüket, ahogy elvonultak a kondásokkal, mintha tartoztak volna nekem akármivel is.
Míg a kondások megkapták a jussukat, én bejártam az ősi épületet, és hirtelen megértettem a helyszín jelentőségét, noha természetesen a jelentésével nem lehettem tisztában. Az ember sohasem lehet, ha a kegyetlen fekete tudományokról van szó. Hiszen végre rájöttem a hosszú csöveket, gépezeteket és villódzó fényű, állandóan változó festményeket nézve, hogy ez egy fekete szentély. Egy hely, ahol az ősi gépezetek még működnek, nem pusztultak el az összeomlás háborúiban, túlélték a fekete viharokat, a népek vándorlását és pusztulását, és most a magorokat szolgálják, noha a gépezetekre kiírt szavakat és jeleket nem értheti senki sem, mert nem maradt, aki beszélné ezt a nyelvet. A magor kondások azonban, már értettem, megtanulták kezelni a gépezetet. Már csak arra kellett rájönnöm, mit lehet kezdeni ezzel a tudománnyal.
Féltem, és teljes joggal. Hiszen az ősi tudományok mind veszélyesek. Ha nem a testet korrodálják el, akkor a lelket. Hamarosan láthattam is, hogy hogyan.
Másnap reggel a lányok távoztak, a kondások pedig frissen, kipihenten kezdték a napot. Megengedték, hogy mellettük maradjak. A vezetőm meggyőzte őket néhány érmével és csecsebecsével a szülőföldemről, amik számomra értéktelenek voltak, a kondásokat azonban láthatóan lenyűgözték ezek a holmik. Újra vágásra készültek, ami számomra felfoghatatlan volt, hiszen maguk mondták, hogy a tegnap leölt állat volt az utolsó jószág.
Bár nem pontosan ezt a szót használták. Nem az utolsó állat.
Hanem az egyetlen.
Bevezettek egy helyiségbe, ami előző éjjel még zárva volt előttem.
Az ajtó mögötti ősi technológia állt. Rettegtem ettől a berendezéstől, mert tudtam, hogy régről csak a borzalom gépei maradhattak fenn. Ez a gép hatalmas volt, a fél termet elfoglalta. Állatra hasonlított, aminek fémpáncéljába csövek és vezetékek futnak a plafonról, az épület tetejéből. Ennek a fémállatnak a belseje egy üvegfalú helyiség volt, amiben egy tucatnyi mesterséges kar várta, hogy elkezdhesse a munkát. A karok mind egy-egy késben vagy íróeszközben végződtek; bár nyilván valamilyen egyéb funkciót láttak el, semmint a vágás vagy az írás.
A fiatalabb kondás belépett az üvegfalú helyiségbe; kezében az előző nap leölt állat megcsonkított fejével. A fejet egy állványra helyezte, majd elhagyta a helyiséget. Az idősebb kondás a csöveket és a villogó fényű festményeket kezelte. Nem értette a jeleket és az ősnyelv szavait; csak csinálta azt, amit a saját kondásmesterétől tanult, és ezt a tudást fogja átadni a fiatalabb kondásnak is.
Arra gondoltam, hogy a gépezet egyszer meghibásodik, ahogy a gépek szoktak, akkor a kondások uralmának vége lesz. Hiszen nem szerelhetik meg azt, amit nem is értenek.
Az idős kondás megnyomott néhány villogó elemet a falra szerelt festményeken, mire a késekben végződő karok életre keltek az üvegkalitkában, és megkezdték a munkájukat.
Szőttek, mintha szőnyeget készítettek volna; csak ez a szőnyeg egy állat volt. A konda. A levágott fejnél kezdődött meg az állat újraszövése; újraépítették a füleit, a kitépett szemeket; majd lejjebb a csontokat, a gerincoszlopot a velővel, a bordákat, az izmokat és a zsírszöveteket. Pillanatról pillanatra több lett az állat. Ami addig csak egy fej volt, idővel test lett, és egy borzasztó, elfeledhetetlen pillanatban láthattam, ahogy az állatba visszatér az élet. Az első másodpercben még csak a hús regisztrálta az életet és mozdult a szem. Egy pillanattal később azonban a szemeket elöntötte a tudat.
A tudat, hogy újra él.
A sertés felsikoltott, ugyanúgy vagy még keservesebben, mint amikor ölték; én pedig a szemébe néztem és láttam, hogy ez nem egy másik állat. Ez ugyanaz, amit tegnap is megöltek, és már értettem, miért remeg a teste egész nap. Tudja, hogy meg fogják ölni, újra és újra és újra.
Kucu-kucu-kucu-kucu, mondta az állatnak a fiatalabb kondás, én pedig nem bírtam tovább és elhagytam a helyiséget.
Vezetőmmel még aznap tovább indultunk. Keserű bánattal gondoltam az ételre, amit előző reggel fogyasztottam. Ugyanaz a konda volt az is, mint ami most élt.
Vezetőmnek fel is vetettem, hogy hagyni kellene meghalni ezt a szerencsétlen állatot. Nem lehetnek a magorok ilyen kegyetlenek vele. A vezetőm megvonta a vállát. Ha a konda eltűnik, akkor a magorok is eltűnnek vele, mert más étel nincs ezen a vidéken. Így, ha netalán éjszaka visszalopakodnék, hogy tönkretegyem ezt az ősi eszközt, ahogy egyébként titokban valóban terveztem, akkor azzal halálra ítélnék mindenkit a környéken.
Vezetőm, talán azért, hogy megnyugtassa forrongó lelkemet, még egy dolgot mutatott, és utólag azt kívánom, bár ne tette volna.
Régen, mesélte a vezetőm, az épületben ezerszámra álltak a zsákok, bennük a gép számára használható anyagokkal, amikből az állat teste megépíthető.
Ezek a zsákok természetesen évek óta üresek. A kondát azonban fel kell építeni.
Napról napra, újra és újra.
Felmentünk az épület tetejére, ami egyben az általam megtekintett gépezet csúcsa is volt. A gépezet tetején egy csapóajtó, ami most nyitva állt. A csapóajtó mellett az asszonyok, akiket fekete lepel borított.
Most is sírtak, és keservesen énekeltek. Fiaik és lányaik, férjeik és szeretőik holttesteit vizes kendővel tisztogatták. Egy utolsó csókot nyomtak a kihűlt homlokukra; majd bedobták őket a nyílásba, a gépezet mélyébe.
A vezetőm elmondta, hogy a siratóasszonyok, akiket most nézünk, soha nem esznek húst, és most még jobban bántam, hogy én magam ettem.
Az épület mellé hánytam; noha tudtam, hogy már semmi értelme. Mégis. Aztán megkértem a vezetőmet, hogy minél előbb távozzunk innen. Inkább megkockáztattam a Tetem-hágói viharon való átkelést, mint hogy még egy napot itt kelljen töltenem.
Az első éjszaka a viharban azt álmodtam, hogy felébredek. Felébredtem a tűz mellett, és a konda ott állt a sárga, remegő fényben, nézett engem azokkal az okos, fekete szemekkel. Meg akartam szólalni. El akartam mondani, hogy sajnálom, hogy meg kell halnia és élnie kell megint. Sajnálom azt a harapást a testéből azon a másnapos reggelen. Ez az ő teste, nekem nincsen jogom megenni őt. Az állat talán meghallotta a gondolataimat. Lépett egyet felém. Kinyújtottam felé a kezem, és már csaknem elértem, csaknem minden rendben volt, csaknem megbocsátott nekem.
Aztán a konda felsikított.
Sikított és sikított és aztán megszólalt.
Kucu-kucu-kucu-kucu.