Önző picsa, ezt fújták fel szprével a szélvédőre, jutott a vörös festékből a motorháztetőre is. Nem szabad bent hagyni a kocsiban a gyerekülést, hányszor elmondták a csoportban, a lelkünkre kötötték. Ne legyen cumi az anyósülésen, ne maradjon nyálkendő a kesztyűtartón. Az egyik anyukának egy oroszlánfejes csörgő miatt szúrták ki a kerékgumijait. Én meg képes vagyok pont a gyerekülést bent hagyni, pedig máskor pokróccal letakarva csempésztük fel a liftben, ne szúrjon szemet a szomszédoknak. A terhesség alatt megcsináltattuk a szigetelést, a gyereksírás nem hallatszik át a falakon.
Nézem a kiságyban, ahogy alszik. Húsos arcára fényjátékot vetít a függöny, szája felől letörölgetem a hártyává száradt taknyot. Álmában néha megrezdül, mintha a plüsskutya farkával csikizném a talpát, cuppantva fészkelődik.
Beszívja az oxigént.
Kifújja a szén-dioxidot.
Beszívja az oxigént.
Kifújja a szén-dioxidot.
Az üzenetekben húsgépnek nevezik. Lassú égésű, fosszilis energiahordozóval működő gyárnak, mintha orra láthatatlanul füstölgő kémény volna, mellkasa éjjel-nappal termelő kazán. A csoportban néha körbemennek képernyőfotók az üzenetekről. Mindig ugyanúgy reagálunk: tiltás, törlés. Tiltás, törlés. Naponta akár húszszor is, főleg ha kiszivárog pár kép a zárt csoportból, mint múltkor a barackevős. Nem hagyjuk, hogy az üzenetek beférkőzzenek a gondolataink közé. Nem vagyok hajlandó érdugattyúkat és porccsavarokat képzelni pici hasüregébe, elpazarolt biomasszát látni a pelenkában. Az egyetlen gép itt a bébiőr, amelynek néha órákig bámulom a hipnotikus zöld jelzését, hogy tudjam, nincs baj – lélegzik, az enyém.
A csoportban is tudjuk, hogy ára van.
Esküszöm, fizetni fogunk mindenért. Gyűjtünk minden számlát, digitális archívumban követjük az ökológiai költséget. Rácsos ágy. Matracvédő. Pelenkázó. Nappali pelenka. Éjszakai pelenka. Szoptatós párna. Mellszívó. Tejserkentő teák. Cumisüvegek. Cumisüvegmosó kefe. Sterilizátor. Hintőpor. Köldökcsonk tisztító olaj. Kiskád. Csúszásgátló. Babasampon. Vízi hőmérő. Orrszívó. Rugdalózó, harisnya, kissapka, kiscipő, kiszokni, kiskabát, kardigán, hálózsák, satöbbi. Megvan minden a felhőben. Ha önző picsa lennék, nem akarnék visszafizetni mindent, nem gyűjteném az ökológiai számlákat, sőt, a csoportban mindenki így tesz, fákat fogunk ültetni minden egyes rohadt cumiláncért, telefacsemetézem az Alföldet, ha kell, csak könyörgöm, ne csináljanak már ügyet minden egyes popsitörlőből, kannával hordom majd a vizet a magoncokra. Nullára fogunk kijönni, mint minden rendes zéró-háztartás.
Egyébként sem az én gyerekemen múlik, bassza meg.
A gyereküléses eset óta óvatosabbak vagyunk. A csoportban azt tanácsolták, hordjuk szét a koszos pelenkákat a környéken, idegen szemetesekbe csempésszünk egyet-egyet, nehogy megtudják, hol lakunk. A babaholmik csomagolását elégetem. A drogériában dugdosom a popsikrémet, nehogy kiszúrják a kosaramban, három doboz kamillatea alá rejtem, pedig nem is szeretem a kamillateát, de az esett legközelebb a babarészleghez. Zárható üveg mögött tárolják a tápszereket, különben hétről-hétre megrongálnák őket.
Napközben hosszan lesem a házunkkal szemközti járdát, figyelnek-e minket. Ha tiszta a levegő, akkor is csak hordozóban merem kivinni a kicsit sétálni. Esőkabátot terítek magamra, akkora rést hagyok az arcánál, hogy szabadon lélegezhessen.
Beszívja az oxigént.
Kifújja a szén-dioxidot.
Beszívja az oxigént.
Kifújja a szén-dioxidot.
Megnyugtató szuszogása meleg a nyakamon, borzolja a pihéket.
A csoportban azt tanácsolták, vegyek paprikaszprét. Ha rád szálltak az aktivisták, legyen nálad pillangókés vagy sokkoló. Sosem tudhatod. A megrongált kocsink után már értem: tényleg bármeddig elmehetnek. Végül egy taktikai tollat veszek: írni is lehet vele, ha muszáj, de egy támadó nyakába is bökhetem, ha úgy alakul. Séta közben a markomban szorongatom. A kicsinek dünnyögök, de magamat nyugtatom, és ha valaki szembejön az utcán, átmegyek a túloldalra. Fő a biztonság.
A buszmegállóban egy férfi hosszan figyel. Szemét félig takarja a baseballsapka ellenzője, mindkét ökle a zsebében. A dudorodó esőkabátomat nézi. Csak most ne sírjon fel a baba, könyörgöm, csak most ne kezdjen gőgicsélni, és a férfira sandítva a taktikai tollat markolom. Óvatosan lövök a fickóról egy fotót. Ismeritek?, kérdezem a csoportban, ami inkább azt jelenti, fent van-e az adatbázisban, ahol a veszélyeseket gyűjtjük. Néha belevágják a papírpoharas vaníliaturmixot a babakocsiba, aztán elrohannak. Máskor cigicsikket dobnak az öledbe, ha a parkban szoptatsz. Lefotóznak, föltesznek a netre, az arcfelismerő megjelöl, aztán hirtelen csőstül kapod az üzeneteket, végtelen cunami zúdul rád, hogy tönkreteszed a Földet, hogy az önzésednek nincs határa, hogy egy ilyen világba aztán tényleg mi a fenének már, belefulladunk a klímamenekültekbe, meg hogy ötvenszeres adókulcs kellene a gyerekre, ha már valaki ilyen kurva tehetős, fulladjon bele a luxusba, de felelős állampolgár úgyis sterilizáltatja magát, felelős állampolgár gondol a jövőre, a Földre, a zéró-háztartásra, meg hogy lesz-e mit ennünk, te meg nem igaz, hogy csak szaporodsz, mint a nyulak.
Valaki vágja már ki a méhedet, te önző picsa.
Tiltás, törlés. Tiltás, törlés. Csukott szemmel is megcsinálom. Tiltás, törlés.
A csoportban senki sem ismeri a baseballsapkás fickót. Kezdetnek jó. Azért így is zakatol a szívem, ahogy felszállok a buszra, hátulra osonok. Megvárhattam volna a következőt, de későre jár, haza kell érnünk fürdetésre.
Három megállót zötykölődünk a buszon. A baseballsapkás férfi minket bámul, egyszer megnyalja felső ajkát. Figyelem, előveszi-e a telefonját. Szemembe rázom a hajam, hogy megnehezítsem az arcfelismerő dolgát, ha lefotózna. Kezemmel a kicsit takarom, de mocorog az esőkabát alatt, fészkelődik.
Halkan nyöszörög álmában. Megfagy bennem a vér. Köhögni kezdek, ezt a trükköt is a csoportban tanultam, tenyerem az arcom elé kapom, úgy ráz az erőltetett köhögés, rázkódik az egész hátam. Befordulok az ablak felé, nehogy meglássák a diónyi öklöt, a mellkasomhoz simuló babakoponyát.
Jogomban állt, mondogatom magamban. Nincs miért szégyenkeznem.
Ahogy leszállnék, a baseballsapkás férfi mellém lép az ajtónál. Fülemben zakatol a vér, ujjaim reccsennek a taktikai toll körül; tömör fém, ezzel az orrát is betörhetném.
A férfi csak bámul, nem mozdul.
– Milyen szép baba – böki ki, és az esőkabát résén át a kicsi arcára mutat. – Hogy hívják?
Felemelem a tollat, akár egy tőrt, mintha a szemébe akarnám döfni. A fickó hátrakapja a fejét, én meg a zavarát kihasználva lehátrálok a buszról. A kicsi érzi a félelmemet, felsír, de nem kezdem vigasztalni, egészen addig nem, míg a busz be nem csukja az ajtót, és ki nem gördül a megállóból. Az üvegen át még látom a férfi döbbent pillantását.
Semmi baj, dünnyögöm a kicsinek. Dübörgő szívvel szedem a lábam hazafelé, a tollat nem eresztem el. Semmi baj, drágám, most már mindjárt otthon leszünk.
Lehúzom a redőnyt, úgy kezdek neki az esti rutinnak. Felkapcsolt villanynál belátni, kész életveszély úgy tenni-venni egy babával. A redőny lécei közt kilesek a szemközti járdára, nem követett-e valaki. Mire végzek a szoptatással, és beteszem a kicsit a rácsos ágyba, a póló izzadtan tapad rám a hónaljamnál.
Nézem a gyereket, és nem gondolok másra. Nem gondolok az üzenetekre. Nem gondolok a zéró-háztartásra, a fákra, amiket az Alföldön ültetek majd. Csak figyelem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, beszívja az oxigént, kifújja a szén-dioxidot, beszívja az oxigént, kifújja a szén-dioxidot.
Előtte az élet.
Övé a jövő.