Petra sokáig nem érezte magát szegénynek. Mindig van, akinek nehezebb a sorsa. Lehet olvasni róluk az újságban, meg látni őket a híradóban, hogy ingyen ételt kell osztogatni, vagy takarókat, vagy télen megnyitni a melegedőket. Félt is persze a szegényektől. Az utcán igyekezett kikerülni a hajléktalanokat, mert kellemetlenül szaglottak és volt bennük valami, amitől Petra fojtott rémületet érzett, amitől rögtön bűntudata támadt. Hiszen azok ugyanolyan emberek, mint ő, csak nincs hol nyugodt álomra hajtaniuk a fejüket; olyanok, mint ő, csak nincstelenek. Így Petra nem tekinthette magát szegénynek, mivel neki volt hová hazamenni, volt bankszámlája, amire időnként érkezett pénz, volt munkája, amire számíthatott.
Mégis, időnként azt vette észre, hogy a hónap utolsó napjaira elfogy minden. Az első alkalommal még nevetett rajta, de maradt a spájzban elég tészta és konzerv, hogy azt az egy-két napot kibírják, amíg megjön a következő havi fizetés. A fizetés nem lett magasabb, az árak viszont igen, így most már rendszeressé vált a hó végi nélkülözés. Mondhatni, kiszámíthatóvá, és ettől érezte igazán rosszul magát. Ha tudja, hogy el fog fogyni a pénz, miért nem lép hamarabb? Miért nem spórol? Hiszen öngondoskodni kell, ezt mondja a tévé, nehéz idők jönnek és mindenki annyit ér, amennyit keres. Nem kell nagy lábon élni, nem kell a legjobb ételt venni sem magának, sem a gyerekeknek, nem kell a márkás ruha, nem kell a meleg a lakásba, nem kell a tévé és az internet, nem kellenek könyvek, nem kell semmi, csak ami az élethez feltétlenül szükséges, és akkor nem fog elfogyni a pénz, sőt, spórolni lehet nagyobb, szebb dolgokra. Amit nem fogyasztunk el most, az mind befektetés a jövőbe, noha az is egyre kevesebbet ér napról napra.
Bence mégis megkérdezte egy este az asztalnál, hogy ők akkor most szegények-e, mert az iskolában látta, hogy másoknak milyen sok van, neki pedig milyen kevés. Petra hirtelen nem tudott mit mondani, és ettől a rémülettől a gyomra is megfájdult. Bence tette fel a kérdést, de Juli is tágra nyílt tekintettel figyelt. Ő már napról napra közelebb ért a felnőttkorhoz, és az igényei is magasabbak lettek; Petra nem tudta finanszírozni őket.
Csak nehéz most nekünk. Petra ezt válaszolta. Nehéz most, de nem vagyunk szegények. Másoknak is nehéz, de hamarosan kikecmergünk ebből mindannyian. Mosolyogott hozzá. Később epét hányt a mosdóban, és a gyerekei igyekeztek úgy tenni, mintha nem hallanák.
Ettől kicsit könnyebb lesz,
mondta a nő mosolyogva, és Petra teljes szívéből hinni akart neki. Igen, csak egy kicsivel lenne könnyebb. Csak egy kicsivel kellene kevesebbet aggódni. A szíve hevesen vert a reménytől.
A nő idegen volt ettől a környezettől; derű lengte körül, nyugalom, az anyagi biztonság érzete. Az előadást a megyeháza egyik különtermében rendezték meg. A vendégek olyan asszonyok voltak, mint Petra maga. Nem jelentek meg sokan, mert elég homályos volt a felhívás a rendezvényre; pénzről volt benne szó és önfenntartásról, de Petra nem értette világosan, mi a termék. A plakátok és a hirdetmények ugyanazt ígérték, mint most a nő: hogy ettől könnyebb lesz minden.
A nő mögött sorban álltak a palánták a falnál, a gyökerek gondosan szürke zsákanyagba csomagolva. A nő ezekről a fákról beszélt; a célról, hogy minél hamarabb minél nagyobb ütemben újrafásítsák a környezetet, mert csak akkor menekülhet meg az emberiség olyan ökológiai katasztrófáktól, amik semmit sem jelentettek sem Petrának, sem az előadáson résztvevő többi családnak. Kit érdekel, mi lesz a jégsapkákkal akárhány év múlva, ha holnapig kellene fizetni a számlákat?
Azonban épp ez volt a program legfőbb motiváló ereje. Hogy a faültetésre nem azért kerül sor, mert a faültetőnek fontos a természet vagy a biodiverzitás. Nem, az ültetőnek csak a saját jóléti szempontjait kell figyelembe vennie. Magáért ültet fát, és ennek mellékhatása, hogy egyébként a természeten is segít. Ez volt a legjobb az egészben. A nő, aki olyan világosan jobb, tisztább és gazdagabb volt, mint ők maguk ott a megyeházán, a főispáni hivatal által szervezett eseményen, ezt a két aspektust békítette ki egymással. Ha a természeten segítünk, azzal magunkon segítünk.
Petra a végén aláírta a szükséges papírokat, leadta a személyi igazolványa és az adókártyája fénymásolatát, majd átvette a facsemetét.
A kertben ültette el a fát, még éjszaka. Hűvös volt, de a fizikai munka végül is elviselhetővé tette a hőmérsékletet. Megszokta már, hogy egyedül kell mindent csinálnia. A család ugyan apa, anya és gyerek, de az apa először egy másik anya, majd egy másik ország karjaiban kereste a megnyugvást, magára hagyva Petrát, Bencét és Julit. Eleinte időnként utalt valamennyi pénzt, de most már évek óta semmit. Petra azt sem tudta, hogy él-e még egyáltalán, csak az volt biztos, hogy a közösen vett ház részleteit akkor is fizetni kell, ha egyedül ő keres a családban.
Juli is kijött segíteni. Petra érezte a lányán, hogy az dohányzott. Nem most, vagy egy órája. Nem volt ereje megdorgálni érte, és ettől érezte, hogy kicsúszik a kezéből a lánya nevelése. Juli segített ásni és beemelni a facsemetét a gödörbe. Ennyi is elég volt Petrának, hogy elnézze a cigizést. Most az egyszer. Csak most az egyszer.
Mikor fog működni, kérdezte Juli. Petra a lányát nézte az utcai LED lámpák fényében. Mikor nőtt meg ennyire? Mikor lett belőle ez a személy, aki most ilyen komoly arccal ilyen komoly kérdéseket tesz fel?
Azt mondták, hogy hamar megnő. Egy hét, vagy kettő. Csupán öntözni kell az elején.
Öntözték is; az elején csak Petra, de Juli nem hagyta, hogy az anyja egyedül öntözzön, és végül Petra ráhagyta. Így egy reggel az anyja helyett Juli vágta fel a tenyerét és csorgatta a vérét a fa tövébe. Bence is segíteni akart, ezt azonban Petra és Juli megtiltotta neki. Bence hisztizett persze, és végül engedték, hogy megszúrja az egyik ujját egy tűvel. Egy csepp vér csak; de az is számít. Álltak a fa felett, csorgatták a vérüket, és egészen úgy tűntek, mintha tényleg egy család lennének.
A fa egyik napról a másikra nőtt meg; ahogy figyelmeztették Petrát erre. Hangja is volt ennek a növekedésnek; éjszaka mind fel is riadtak rá. Reggelre a földet széttúrták a hirtelen terjeszkedő gyökerek és a megnövekedett törzs. Friss levelek csüngtek az ágakon. Petra mosolygott, mert a gyerekei döbbenten álltak a frissen megnőtt fa árnyékában.
Készen van, mondta, majd lehervadt az arcáról a mosoly. Hónap vége volt, és Bencének új cipőt kellett volna venni. Petra a lelke mélyén pragmatikus ember volt, éppen ezért nem hihetett abban, amit a fáról állítottak. Mégis hinnie kellett, mert nem volt más esélye, hogy enni adjon a gyerekeknek fizetésig.
Nem hit kérdése.
Ezt mondta nekik a nő is a találkozón, mielőtt kiosztotta a csemetéket. Nem hit kérdése, mert ki kell próbálni és akkor meglátják majd, hogy ez az egész úgy, ahogy van, mind igaz.
Menjetek be a házba, mondta Petra, és a két gyerek most először a héten szót fogadott.
A fa törzsében egy odú sötétlett. Pontosan akkora, hogy Petra összegörnyedve bele tudja fészkelni magát. Még egyszer átfutotta a mellékelt tájékoztatót, nehogy valami rosszul csináljon, például túl sok vagy túl kevés levelet szakítson le, vagy rosszul vágja meg magát. A fa használata azonban rendkívül egyszerűnek tűnt, és a természetben egyébként is minden olyan egyszerű, miért épp ez a dolog lenne bonyolult? Petra levetkőzött a hidegben, hogy a ruháit ne mocskolja össze. Letépett hat-nyolc levelet a fa ágairól; nem számolta őket. Az érzései után ment; érzésre pont ennyi fért be a szájába.
A faleveleknek kesernyés íze volt; a levelek szélei apró vágásokat ejtettek a szájüreg puha szövetein. A vágások helye csípett. Mint egy mókus, gondolta, olyan vagyok, mint egy mókus, tömött pofával mászok be az odúmba. Nevetni akart, de csak remegett a hidegben.
A késről elfeledkezett, ezért gyorsan visszaszaladt a konyhába érte, meztelen talpa koszos volt, fel kell majd mosnia megint. Megragadta a kést, amiről azt gondolta, hogy a legélesebb, és visszarohant az udvarra, a fához. A levelek már kellemetlenül kaparták a torkát. Nem szabad lenyelni őket, ezt a tájékoztató világosan megmondta.
Bemászott az odúba. Ha összehúzta magát akkor egész jól elfért itt; egy kis mozgástere is maradt. Kényelmesnek azért nem mondta volna, mert a térdeit és a hátát is felsértette a fa, ahogy igyekezett elhelyezkedni. Arra gondolt, hogy így szoktak emberek imádkozni, ebben a pózban, és hogy most ő is imádkozik valamilyen módon, csak nem szavakkal. Ez egy ősibb ima. Egy ősibb felajánlás.
Előre eldöntötte, hol ejti a sebet; már az előadás közben. A combján; ott fogja a legkevésbé zavarni a munkában később. Nem hezitált sokat; ez csak egy seb, egy pillanatnyi fájdalom, igazán nem kell nagy feneket keríteni neki.
Végigvonta a pengét a bőrén, és megijedt, hogy nem elég nagy a fájdalom, hogy nem üti meg az elvárt szintet, ezért jobban megnyomta a kést, hogy mélyítse a sebet. Összeszorította a fogait, a fogai közt a leveleket, hogy ne kiáltson, mit gondolnának a szomszédok, és mire a vére kicsordult és végigfolyt a combján, érezte, hogy a levelek íze eltűnik a szájából. Más aromát érzett; tintáét. A postafiókokét, ahol fürge ujjak gyorsan pörgetik a bankókat.
A szájába nyúlt, és levelek helyett tízezreseket húzott elő.
Szorította a nyálas pénzt és elsírta magát az örömtől, mert tényleg kicsit könnyebb lesz így, igen, megvehetik azt a cipőt, és elmehet még egyszer bevásárolni, és akkor vesz extra adag Betadine-t is, mert a sebeket le kell ápolni.
Az állam megengedő volt. A segélyfa-ültetési program keretében megkeresett pénznek a mindenkori huszonöt százalékát kellett leadózni, alig valamennyi papírmunkával. A készpénzt a főispáni hivatalba kellett beszolgáltatni. Volt persze, aki nem adott le semmit. Ők rosszul csinálták, hiszen az állam tudta, ki kapott fát és ki nem. Elnéztek persze kis csúsztatásokat; kevesebb pénz bevallását, hiszen a pontos összegeket nehéz volt ellenőrizni. A nulla forintos bevallóknál azonban világos volt a helyzet, és az ő fáikat rendszeresen kivágták az erdőfelügyelet emberei, valamint négyszázezer és egymillió forint közötti büntetést is kirótt rájuk az adóhatóság.
Petra ezért mindig gondosan különválasztotta az állam pénzét a sajátjától, már a legelső alkalomtól fogva. Nyugodtan akart aludni; és ha megadja, ami az államé, akkor az állam békén hagyja őt. Ezzel nem is volt problémája. Legfeljebb kicsit többet kell a fából kivennie. Könnyebb lett minden valóban; kihúzták a hónap végéig, és vehetett néhány új holmit a gyerekeknek, sőt - magának is vásárolt egy új kabátot a régi helyett. Volt néhány hét, amikor mosolyogva indult munkába.
A probléma a hármas infláció volt.
Az infláció első típusát Petra ismerte, mert utaltak rá az előadáson és az útmutatóban, valamint a netes fórumokon is többen írtak róla. Ez volt a fájdalom inflációja. A fájdalom volt ugyanis a motorja a folyamatnak; de a fa nem fogadott el kisebb fájdalmat, mint amekkora az azt megelőző fájdalom volt. Így Petrának a következő alkalommal, mikor egy kis könnyítő pénzhez akart jutni, már nem volt elég a combját megvágnia. Kevesebb pénzt adott értük a fa; vagy egyáltalán semennyit. Fájdalmasabb helyett kellett keresnie a testén; vagy fájdalmasabb módszert. Erre is gondolt előre; ha a vágások már nem érnek semmit, akkor átvált öngyújtóra. Az égési sérülésekkel is ki lehet húzni valameddig.
Aztán arra gondolt, hogy ha szükséges, akkor előveszi azt a régi kalapácsot. A körmök úgyis visszanőnek hamar, egy-kettőt még könnyen elveszíthet, ha a szükség úgy hozza. Remélte azonban, hogy erre nem kerül sor. Csak akkor nyúl a fához, hogy ha megszorulnak. Ha rendkívüli költség merül fel, meg mondjuk karácsonykor, hogy tudjon mit venni a gyerekeknek.
Juli azonban okosabb volt nála; sokkal okosabb, és amikor a konyhaasztalnál beszélgettek a pénzről, akkor Petra nem is értette, honnan jött ez az idegen, aki ilyen tisztán látja a helyzetet. Annyira szerette a lányát; olyan büszke volt erre az éleslátásra, amit biztosan nem tőle örökölt Juli, és fájdalmasan szorult össze a szíve, mert megértette, milyen gyorsan száguldottak el mellette az évek. Mennyi mindent hagyott ki Juli gyermekéveiből? Vajon eleget adott neki, hogy egészséges felnőtté váljon?
Nem várhatunk ennyit az alkalmakkal, anya, mondta Juli a konyhaasztalnál. Minél több pénzt kell kivennünk, minél hamarabb. Petra először nem értette, mire gondol a lánya, és készült a veszekedésre, mert azt hitte, Juli elkényelmesedett, hogy most még drágább, lehetetlenebb dolgokra vágyik, például arra a hülye sítáborra vagy egy új telefonra. Juli azonban hamar elmagyarázta, mi a probléma.
Mindenkinek volt már fája a környéken. A város soha nem volt ilyen zöld. Még a belvárosokban is felszámolták a parkolók egy részét, hogy a kert nélküli bérleményekben élőknek jusson saját fa.
Ez volt a második típusú infláció. Ha mindenkinek kicsit könnyebb, akkor minden kicsit nehezebb lesz. Az első jeleket már Petra is észrevette, de nem akarta összekapcsolni a fával. Ugyanis az árak elkezdtek emelkedni; a kisboltban, az iskolában, a tömegközlekedésben. Mivel mindenkinek több pénze lett, ezért minden drágábbá is vált. Bejelentették a faültető program második szakaszát, amivel még több családot juttatnak hamarosan fához - ez azt jelenti, hogy az árak még feljebb mennek; viszont a fa nem követi a pénz inflációját.
A fákat csak a fájdalom emelkedése érdekelte; és lassan az egész ország kínnal terhes nyögésektől visszhangzott.
Tehát a legjobb az, ha most veszünk ki minél többet, mondta Juli. Amíg a pénz ér valamit, addig kell pénzt csinálni. Ha csak akkor vesznek ki, amikor igazán kell, akkor a fa nem fog adni eleget - vagy csak mérhetetlen fájdalom ellenében.
Erre rájátszott a harmadik fajta infláció. Hogy ugyanis a pénz értéke a valutapiacon is romlott - emiatt is drágult minden. Sajnos azonban a fa magyar forintra volt kalibrálva; pedig mennyivel könnyebb lett volna minden, ha a fájdalom díját euróban vagy dollárban lehetne megváltani.
Julinak igaza volt; ezért Petra már egy héttel később eljutott oda, hogy elővegye a kalapácsot.
Nehéz volt így munkába mennie; sántított erősen, amitől a dereka is megfájdult. Legalább felhalmoztak egy kis pénzt, és milyen jól tették - az árak ugyanis hetek alatt emelkedtek olyan magasra, hogy az előre felhalmozott pénz hamar semmivé lett; de legalább fizetésnapig kitartott. Petra újra azt az aggodalmat érezte a gyomrában, mint a fa előtt; hogy a következő hónapot vajon hogy fogják kihúzni? Mennyi fájdalmat tud még elviselni, és az mennyi pénzt jelent? Videókat nézett a szünetekben; tippeket és tanácsokat, hogy a női testen hogyan lehet újabb és más módokon fájdalmat kiváltani. Néhány videó végére Petrát az ájulás kerülgette, hogy neki ezeket a dolgokat hamarosan el kell viselnie - ha másért nem, akkor a gyerekei kedvéért. A módszerekről listát írt; és az irodából ellopott egy tűzőgépet.
Hogy nevelhetett ilyen jó gyerekeket, maga sem értette, és a szemeibe könnyek szöktek. Annyira akartak segíteni, és Petra csaknem engedett is, hiszen már olyan nehéz volt. A sebei égtek és sajogtak és a Betadine mindennél jobban drágult.
Mindhárman adtunk vért, mondta Juli, tehát mindhárman használhatjuk a fát. Ha én is bemászhatok, elölről kezdhetjük a folyamatot.
Hadd keressek én is pénzt.
Petra persze elzárkózott ettől; ismerte már a fájdalmat, és nem akarta kitenni ennek a gyerekeit. Juli erre dacosan az asztalra csapott pár tízezer forintot és megmutatta a vágást a combján. Petra ekkor sírta el magát, és megcsókolgatta Juli friss sebét. Úgy érezte, kiszakad a szíve a helyéről, és most már Bence is sírt, mert nem értette, miért ilyen szomorú mindenki.
Juli okosabb volt mindannyiuknál. Sokkal okosabb, és Petra úgy szerette őt.
Este újra bemászott a fába. Muszáj volt, mert devizában vették fel a hitelt a házra. A részletek egyre drágábbak lettek és már három hónapos elmaradásban voltak. Kellett, úgy kellett az a pénz minél hamarabb. Meztelenre vetkőzött és bemászott a fába, az egyik kezében egy harapófogóval, a másikban egy szeggel, amit előzőleg alkoholban kiáztatott.
Vett néhány mély levegőt, mielőtt elkezdte volna. Ekkor ült le a fa tövébe Juli; úgy hogy az anyja lássa, de ne érhesse el. Petra meg akarta kérdezni, hogy mit keres itt, beküldeni a lányt a melegbe, nehogy megfázzon, noha maga is reszketett, de megszólalni nem tudott, mert a szája tele volt levelekkel.
Tudod, anya, mondta Juli, elég nehéz helyzetben vagyok. Mert itt vagyok veled, össze vagyunk zárva ebben a házban, és tudom, hogy szeretnem kellene téged, mert az anyám vagy. De hogyan szeresselek, anya? Ott van Kovács Andi az osztályból. Néha átmegyek hozzájuk, és rendes családot látok, érted? Ott van az apja, az anyja, a testvére, és rendben megvannak. Nincs ez a nyomorgás, mint nálunk, ez a fillérbaszás. Miért nem tudtál te is ilyet? Ha apát meg tudod tartani, akkor lehetnénk így, de nem tudtad. Bárcsak apa vitt volna magával, és ne veled kellene élnem.
A harapófogó kifordult Petra remegő kezéből, de nem folytak a könnyei, nem, mert ez mélyebb fájdalom volt annál, hogy sírással túl lehessen rajta esni; fekete fájdalom volt, mélyen a mellkasában, a húson és az izmokon túl. Keserű fájdalom, egy seb, amit olyan sokáig takargatott és remélte, hogy soha, senki nem piszkálja meg, de most Juli olyan pontosan szúrt, hogy Petra úgy érezte, a saját teste idegenné válik számára, mert csak így élhette túl ezt a sebzést.
Ahogy kinyitotta a száját, bankók hullottak ki. Húszezres címletek, és Juli tapsolt a fa mellett.
Sikerült, mondta Juli, tudtam, hogy sikerülni fog. Megragadta az anyját és megölelte, és végre sírva fakadt ő is, és a taknyán keresztül magyarázta, hogy nem gondolta komolyan, hogy szereti Petrát; hogy ez egy másik fajta fájdalom, és Petrának nem kell magát megcsonkítania, ha ezt használják; és Petra is sírt végre, nem csak a megkönnyebbüléstől, hanem azért is, mert megértette, mennyire szereti őt a lánya. Szereti annyira, hogy ilyen fájdalmat okozzon neki.
A helyzet ezután vált sokkal rosszabbá; a gazdaság negatív spirálba lendült. A televízióban az állam képviselői úgy nyilatkoztak, hogy ez tulajdonképpen jó dolog; tulajdonképpen kívánatos és mindenkinek jobb lesz így, hiszen nem vesznek felesleges dolgokat az emberek. Petrát elbocsátották a munkahelyéről, mert ő maga is felesleges dologgá vált - majd egy hétre rá a cég is megszűnt. Már csak a fa maradt neki, amíg nem talál új állást, amire az esély egészen kicsi volt. Azonban a törlesztőrészletek is emelkedtek; akár tíz százalékot is egyetlen hónapban.
A házat nem veszíthetik el, ennyi volt csak biztos. A háznak meg kell maradnia, bármi áron.
Juli is a kalapácsnál járt már, Petra pedig túljutott a harapófogón. A pénz azonban így is alig volt elég. Juli ezért átvette az irányítást.
Anya, mondta. Anya, te most beülsz az odúba, és nem mozdulsz. Nem mozdulsz, amíg vége nem lesz, jó? Bízz bennem anya, bízz bennem, rendben?
Milyen más választása maradt, mint bízni?
Már megkapták a levelet, hogy ha nem fizetnek a hónap végéig, akkor a bank megkezdi az eljárást a ház ellen. Petra bólintott. Nem mozdul, de hogy mozdulhatna, hiszen az egész élete a mozdulatlanság, a tehetetlenség, az egész élete egy szűk odú, ahol össze kell szorítani az embernek a száját, hogy más odúkban ne hallják az üvöltésed.
Akkor először vonták be Bencét. Bence segíteni akart, és Julinak támadt egy ötlete, hogyan tud. Megbeszélték, természetesen. Nem tett volna olyat a testvérével, amibe az nem egyezik bele.
Mikor Petra elhelyezkedett az odúban, Juli leültette a fiút a fa mellé, ahol Petra is jól láthatta, majd egy zacskót húzott a gyerek fejére és a nyakánál megkötötte. Petra bízott a lányában, bízott benne a végtelenségig, még akkor is, amikor Bence rugdalódzott és nyögdécselt, mert nem kapott levegőt.
Juli akkor tépte le a zacskót Bence fejéről, amikor látta az anyján, hogy az már nem bírja tovább.
Jól kerestek vele. Megint húszezresek estek ki Petra száján; azonban a húszezresek már csak annyit értek, mint korábban a tízezresek. Megölelték egymást a fa alatt a hideg homokon térdelve és sírtak mindannyian. Olyanok voltak megint, mint egy hagyományos család, mert az utcában, a városban, az országban már minden család ilyen volt. Térdeltek és sírtak és ebből a pénzből is leadtak huszonöt százalékot a főispánságon.
Petra egy vasárnap reggel felébredt. A szemébe sütött a nap és olyan könnyűnek érezte magát, mint évek óta nem, pedig semmi oka nem volt rá. A dolgok nem lettek könnyebbek; sőt. Ő mégis csaknem felnevetett; aztán engedte, és nevetett, először fojtottan, aztán hangosan, csilingelve, mintha tíz évet fiatalodott volna. Juli és Bence át is jöttek a szobába és nézték a nevető anyjukat, és kérdezgették, hogy mi ilyen vicces, de aztán maguk is nevetni kezdtek. Bemásztak Petra mellé az ágyba, és dobálták egymást párnákkal, amitől csak nagyobb lett a jókedv.
Petra aztán sütött nekik palacsintát. Nem spórolt semmin, és magában jókedvűen dudorászott. Mire az első palacsinták lecsusszantak a teflonról, még Juli is megengedte magának, hogy újra gyerek legyen.
A palacsinta után tévét néztek. Nem a híreket, inkább egy Bud Spencer-filmet, ahol a rosszfiúkat hangos csattanással lehet kipofozni a képből, és ahol az elesetteken mindig segít ez nagy, szakállas férfi, akinek nem kell pénz, csak bab. Nevettek a filmen, mert vicces volt, és Petra már tudta, miért ilyen könnyű ma a szíve, és nem akarta, hogy valaha újra nehéz legyen. Felmerült benne, hogy megőrült, hogy helytelenül gondolkodik, egészségtelenül, de ki mondja meg, hogy mi egészséges és mi nem? Talán az állam? Megkapták a fájdalomdíj negyedét, legyen annyi elég, és csak ne szóljanak bele, hogy Petra szerint mi helyes gondolat és mi helytelen.
Megcsókolta a gyerekei arcát, és azt mondta, szeretlek titeket. Aztán megnéztek még egy filmet.
Este Juli és Petra kimentek a fához. A szomszéd házát lezárta már a bank. Az ő házuk volt a következő.
Most Julinak kellett bemásznia az odúba.
A száját megtömte a levelekkel és összehúzta magát a fában.
Most neked kell bíznod bennem, mondta Petra. Bízz bennem és ne mozdulj, rendben? Juli bólogatott, és reszketett nemcsak a hideg miatt, hanem mert a fájdalom egy új módszertanát készült megismerni. Remélte, hogy a fájdalom fizikai lesz, mert régóta győzködte már az anyját, hogy menjenek el ebbe az irányba; hogy Juli ne magát kínozza, hanem az anyja büntesse őt.
Azonban Petra hátrébb lépett; el a fától. Juli nézte az anyját; és tudta, hogy Petra bármit mond vagy tesz, azt csak szeretetből teszi. A szeretet a fájdalom hajtóereje; a fájdalom a pénzé - pénz pedig az életé.
Petra mosolygott és még mindig olyan könnyűnek érezte magát ott belül, hogy semmi sem volt nehéz és minden távol volt tőle; már nem érhette el fájdalom. Nem is neki kellett fájdalmat éreznie. Nem is neki kellett már a pénz.
Felvette a kést a földről. Szorította a markolatot, és várta, hátha megérkezik a félelem, de minden annyival könnyebb lett így.
Szeretlek, mondta, majd a torkához emelte a kést. A végső mozdulat magától értetődő volt; mintha mindig erre készült volna.
Az odúban Juli sikított; de hang helyett csak pénz ömlött ki a száján - csak ömlött és ömlött, és úgy tűnt, hogy soha nem fogy el.