„Most van itt a gesztenyefák ideje” – a regény egy norvég hajógyári munkás családtörténetével kezdődik, aki egy gesztenyeszüret éjszakáján kéri meg választottja, egy ír lány kezét, és mire újból kivirágoznak a gesztenyefák, a két fiatal már házas amerikai állampolgár. Földet vesznek, Des Moines közelébe költöznek, és mikor egy nap a férfi hat gesztenyét talál régi zubbonya zsebében, elhatározza, hogy elülteti őket – messze, messze onnan, ahol a szelídgesztenye nő, ám „mégiscsak Amerikában vagyunk” – gondolja –, „ahol az emberek meg a fák a legmeglepőbb kirándulásokat teszik”. A hat csemetéből végül csak egy éli túl az időjárási viszontagságokat és az ország gesztenyefáit megtámadó betegséget, a Hoel Gesztenyefa pedig a környék szimbólumává válik. Aki a fákat ültette, már nem él, mire fia a fejébe veszi, hogy minden egyes év ugyanazon napján lefotózza a gesztenyefát ugyanarról a pontról, ugyanabban az időpontban; majd halálos ágyán ezt a feladatot örökíti fiára, az pedig annak a fiára, és így tovább, egészen addig, míg eljutunk az utolsó Hoelhez, a képzőművész Nickhez, aki kénytelen eladni a birtokot – ám a száz fölötti felvételt tartalmazó albumot megtartja.
Ez a fényképalbum válik a regény egyik központi motívumává, ugyanis lehetőséget ad Powersnek arra, hogy párhuzamba állítsa a család életét a fáéval.
Az albumot pár másodperc alatt végig lehet pörgetni, másodpercek alatt telik el a szemünk előtt száz év, generációk váltják egymást a családban, a technológia, amellyel a felvételeket készítik, egyre fejlettebb lesz – és mégis, az album, a letűnt generációk, a teljes emberi életek, mindez csak egy kis epizód a gesztenyefa életében.
Ez a regény egyik fő témája: kicsik és jelentéktelenek vagyunk mi, emberek, ám ahhoz mégis éppen elég nagyok, hogy szisztematikusan pusztítsuk azt, ami nálunk felfoghatatlanul nagyobb. Az utóbbi években egyre jobban teret hódít az ökokritika (az irodalom és a környezet közötti kapcsolat tanulmányozása), és sorra jelennek meg azok a regények, melyek könnyűszerrel vizsgálhatók ebből a szempontból. Elég Margaret Atwood MaddAddam-trilógiájára gondolnunk (mely jóval megelőzte korát), eszünkbe juthat Maja Lundétól A méhek története, a frissen megjelent Kékség, Wu Ming-yi A rovarszemű embere, de tulajdonképpen nem kell ilyen messzire mennünk, hiszen Moskát Anita regényei is (Horgonyhely, Irha és bőr) jócskán tartalmaznak olyan elemeket, amelyek lehetővé teszik az ökokritikai olvasatot. Richard Powers ebbe a sorba állt be, ám talán minden eddiginél alaposabban kifejtve a témát. Mélyen beleássa magát az ökoaktivisták indokaiba és életébe, a fakitermelés folyamatába, a nagycégek üzletpolitikájába, az olvasóban pedig minden egyes sorral egyre inkább felébred a düh a társadalmi igazságtalansággal szemben. A skandinávok a kezdetek kezdetén faként képzelték el a világot, a bűnbeesés csak egy fa közreműködésével valósulhatott meg, mégis,
„Senki nem veszi észre a fákat.
Látjuk a gyümölcsöt, látjuk a diót, látjuk az erdőt, látjuk az árnyékot. (...) De a fák – a fák láthatatlanok.” Mi változott meg? – teszi fel Powers a kérdést, hogyan hagyhattuk ezt az égbekiáltó arcátlanságot, hogy megfeledkeztünk legfőbb segítőinkről?
Nick Hoel mellett megismerkedünk még Mimi Mával, egy kínai bevándorló lányával, akire apja egy jádekőből készült, famotívumos gyűrűt és egy felvilágosult bölcseket ábrázoló tekercset hagy; a mindig kívülálló Adam Appich-csel, akinek apja gyermekei születésekor mindegyiknek egy-egy facsemetét ültet el; az amatőr színészházaspárral, Ray-jel és Dorothyval, akik nagyon hosszú utat járnak be, mire igazán közel kerülnek a fákhoz; a veterán, idealista Douglas Pavlicekkel; egy Szilícium-völgyi indiai mérnök sarjával, a programozózseni Neelay-jel; végül pedig a két nővel, akiknek talán a legfontosabb szerep jut a regényben: Patricia Westerforddal, a botanika prosszeforával, és Oliviával, egy drogfüggő egyetemistával, akit halálos áramütés ér, és abban a pár másodpercben, amíg halott, „fénylények” látogatják meg, akik újjáéledése után is vele maradnak és megmutatják neki a helyes utat. A helyes utat követve pedig Oliviából ökoharcos válik, aki a többezeréves amerikai mamutfenyők megmentésének szenteli életét, és szépen lassan belevonja a többi, korábban megismert szereplőt is a történetébe.
Mindez talán zavarosnak tűnhet egyszerre, és bizony az is. Szinte lehetetlen írói feladatnak tűnik ennyi szereplőt és történetszálat egyszerre mozgatni, mint ahogy nekem is az a cselekményt összefoglalni; ám
Richard Powers igazi bábmesterként mozgatja a zsinórokat,
míg végül pontosan ugyanúgy érezzük magunkat olvasás közben, ahogyan Mimi, mikor apja először mutatja meg neki a tekercset: „Az idő nem legombolyodó szalagként jelent meg előtte, hanem koncentrikus körök oszlopaként, melyeknek ő maga volt a közepén, és a jelen áradt kifelé, a legkülső peremig.” A regény éppen úgy működik, mint egy erdő: a szereplők külön-külön élnek, más utakon járnak, néha összekapaszkodnak, amíg szükségük van egymásra, néha szétválnak, miután már nincs; mégis egyetlen, lélegző egységet alkotnak, melyet közös munkával tartanak fent. A kötet négy részre oszlik – Gyökerek, Törzs, Korona és Magvak –, melyek a szereplők életének állomásait szimbolizálják, és Powers még továbbviszi ezt a párhuzamot azzal, hogy mindegyik szereplő történetében hangsúlyos szerepet kap egy (vagy több fa), amely aztán szinte észrevétlenül hálózza be gyökereivel és ágaival életét.
Az idő kérdése Mimi történetében kapja a leghangsúlyosabb szerepet. „Három fa között éled az életed”, mondja ki nagyapja a regény egyik kulcsmondatát; a múlt, jelen és jövő lehetőségei pedig végighúzódnak a regényen. Egy biztos, hogy a fák ebből kettőnek tanúi voltak, a kérdés csak az, megengedjük-e nekik, hogy a harmadikban is jelen legyenek? Patricia egész életét ennek a kérdésnek szenteli, nem riadva vissza attól sem, hogy tanulmánya megjelenését követően, amelyben azt állítja, a fák képesek kémiai anyagokat kibocsátva kommunikálni egymással (itt eszünkbe juthat Peter Wohlleben és A fák titkos élete), közröhej tárgya lesz és minden szakmai tekintélyét elveszíti. Végül a végső áldozatot is meghozza annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet szeretett fáira, hiszen („Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös őstől származtok.”),
hogyan is hagyhatnánk cserben valamit, ami belőlünk fakad?
Valamit, ami annyit adott nekünk, hogy fel sem tudjuk fogni, nemhogy valaha is visszafizetni?
Áll egy hatalmas nyárfa az udvarunkban, még nagyapám ültette, túlélte őt, és minden bizonnyal túl fog élni engem is. Idővel a karcsú, kecses fehér törzs megvastagodott, olyannyira, hogy már át sem tudom ölelni a két karommal, ősszel nem győzzük a hatalmas lombkoronáról lehulló leveleket gereblyézni, nyaranta pedig reménytelen küzdelmet folytatunk a gyökerekkel, melyek felpúposítják a talajt. Olvasás közben végig ez a fa járt az eszemben, az ezüstös levelek zizegése, amikor megtáncoltatja őket a szél, a fakopáncs, amely néha meglátogatja. Talán ebben rejlik Powers legnagyobb ereje: néhány szóval vagy költői képpel fest meg pillanatokat, olyanokat, amelyeket mi is ismerhetünk.
A költői nyelv tökéletes arányban keveredik a szakkifejezésekkel és a tudományos háttérrel, és úgy tanulunk olvasás közben, hogy észre sem vesszük. A szereplők élik életüket, szerelmek bontakoznak ki, házasságok köttetnek, tragédiák és halálesetek következnek be, új ismeretségek és együttműködések köttetnek, majd elhalnak, végigkísérjük egy-egy személy felemelkedését, majd mélybe hullását; és eközben az élet megy tovább, az eső továbbra is esik, lehull a talajba, ahol a gyökerek felszívják és feljuttatják az értékes tápanyagot a magasba, egészen a koronáig, hogy a fák továbbra is azt tehessék, amit eddig: figyeljenek. Lássanak, ha már mi nem látjuk őket. És lássuk meg mi is az Égig érő történetet, amely egy felejthetetlen, életreszóló olvasmányélményt ad.
Szerző: Bráder Edina
