Lehet, hogy kicsik vagyunk, mégis szisztematikusan pusztítjuk, ami nálunk felfoghatatlanul nagyobb

Lehet, hogy kicsik vagyunk, mégis szisztematikusan pusztítjuk, ami nálunk felfoghatatlanul nagyobb

Egy zseniális regény felismerésének majdnem ugyanolyan fázisai vannak, mint a gyásznak: először az értetlenség és tagadás, a vonakodva elismerés, majd a teljes megadás állapota. Az olvasó ugyanezeket járja végig az Égig érő történetet olvasván: az első oldalakon egy szinte spirituálisnak tűnő szöveg tárul elénk egy, a hátát egy fának vető nőről; majd minden átmenet nélkül ugrunk át egy másik ember történetébe, az olvasó pedig csak pislog, és nem érti, mi történik vele. Richard Powers regénye ugyanis nem a klasszikus formákat követi, több „főszereplőt” mozgat, kiknek élettörténetei szinte koncentrikus körökben épülnek egymásra, külön-külön utat bejárva, míg végül egymás mellé nem fújja leveleiket a szél, és sorsuk indák módjára össze nem kapaszkodik.

Könyves Magazin | 2020. szeptember 08. |

Most van itt a gesztenyefák ideje” – a regény egy norvég hajógyári munkás családtörténetével kezdődik, aki egy gesztenyeszüret éjszakáján kéri meg választottja, egy ír lány kezét, és mire újból kivirágoznak a gesztenyefák, a két fiatal már házas amerikai állampolgár. Földet vesznek, Des Moines közelébe költöznek, és mikor egy nap a férfi hat gesztenyét talál régi zubbonya zsebében, elhatározza, hogy elülteti őket – messze, messze onnan, ahol a szelídgesztenye nő, ám „mégiscsak Amerikában vagyunk” – gondolja –, „ahol az emberek meg a fák a legmeglepőbb kirándulásokat teszik”. A hat csemetéből végül csak egy éli túl az időjárási viszontagságokat és az ország gesztenyefáit megtámadó betegséget, a Hoel Gesztenyefa pedig a környék szimbólumává válik. Aki a fákat ültette, már nem él, mire fia a fejébe veszi, hogy minden egyes év ugyanazon napján lefotózza a gesztenyefát ugyanarról a pontról, ugyanabban az időpontban; majd halálos ágyán ezt a feladatot örökíti fiára, az pedig annak a fiára, és így tovább, egészen addig, míg eljutunk az utolsó Hoelhez, a képzőművész Nickhez, aki kénytelen eladni a birtokot – ám a száz fölötti felvételt tartalmazó albumot megtartja.

Ez a fényképalbum válik a regény egyik központi motívumává, ugyanis lehetőséget ad Powersnek arra, hogy párhuzamba állítsa a család életét a fáéval.

Az albumot pár másodperc alatt végig lehet pörgetni, másodpercek alatt telik el a szemünk előtt száz év, generációk váltják egymást a családban, a technológia, amellyel a felvételeket készítik, egyre fejlettebb lesz – és mégis, az album, a letűnt generációk, a teljes emberi életek, mindez csak egy kis epizód a gesztenyefa életében.

Richard Powers
Égig érő történet
Ford.: Barabás András, Park, 2020, 620 oldal

Ez a regény egyik fő témája: kicsik és jelentéktelenek vagyunk mi, emberek, ám ahhoz mégis éppen elég nagyok, hogy szisztematikusan pusztítsuk azt, ami nálunk felfoghatatlanul nagyobb. Az utóbbi években egyre jobban teret hódít az ökokritika (az irodalom és a környezet közötti kapcsolat tanulmányozása), és sorra jelennek meg azok a regények, melyek könnyűszerrel vizsgálhatók ebből a szempontból. Elég Margaret Atwood MaddAddam-trilógiájára gondolnunk (mely jóval megelőzte korát), eszünkbe juthat Maja Lundétól A méhek története, a frissen megjelent Kékség, Wu Ming-yi A rovarszemű embere, de tulajdonképpen nem kell ilyen messzire mennünk, hiszen Moskát Anita regényei is (HorgonyhelyIrha és bőr) jócskán tartalmaznak olyan elemeket, amelyek lehetővé teszik az ökokritikai olvasatot. Richard Powers ebbe a sorba állt be, ám talán minden eddiginél alaposabban kifejtve a témát. Mélyen beleássa magát az ökoaktivisták indokaiba és életébe, a fakitermelés folyamatába, a nagycégek üzletpolitikájába, az olvasóban pedig minden egyes sorral egyre inkább felébred a düh a társadalmi igazságtalansággal szemben. A skandinávok a kezdetek kezdetén faként képzelték el a világot, a bűnbeesés csak egy fa közreműködésével valósulhatott meg, mégis,

Senki nem veszi észre a fákat.

Látjuk a gyümölcsöt, látjuk a diót, látjuk az erdőt, látjuk az árnyékot. (...) De a fák – a fák láthatatlanok.” Mi változott meg? – teszi fel Powers a kérdést, hogyan hagyhattuk ezt az égbekiáltó arcátlanságot, hogy megfeledkeztünk legfőbb segítőinkről?

Nick Hoel mellett megismerkedünk még Mimi Mával, egy kínai bevándorló lányával, akire apja egy jádekőből készült, famotívumos gyűrűt és egy felvilágosult bölcseket ábrázoló tekercset hagy; a mindig kívülálló Adam Appich-csel, akinek apja gyermekei születésekor mindegyiknek egy-egy facsemetét ültet el; az amatőr színészházaspárral, Ray-jel és Dorothyval, akik nagyon hosszú utat járnak be, mire igazán közel kerülnek a fákhoz; a veterán, idealista Douglas Pavlicekkel; egy Szilícium-völgyi indiai mérnök sarjával, a programozózseni Neelay-jel; végül pedig a két nővel, akiknek talán a legfontosabb szerep jut a regényben: Patricia Westerforddal, a botanika prosszeforával, és Oliviával, egy drogfüggő egyetemistával, akit halálos áramütés ér, és abban a pár másodpercben, amíg halott, „fénylények” látogatják meg, akik újjáéledése után is vele maradnak és megmutatják neki a helyes utat. A helyes utat követve pedig Oliviából ökoharcos válik, aki a többezeréves amerikai mamutfenyők megmentésének szenteli életét, és szépen lassan belevonja a többi, korábban megismert szereplőt is a történetébe.

Mindez talán zavarosnak tűnhet egyszerre, és bizony az is. Szinte lehetetlen írói feladatnak tűnik ennyi szereplőt és történetszálat egyszerre mozgatni, mint ahogy nekem is az a cselekményt összefoglalni; ám

Richard Powers igazi bábmesterként mozgatja a zsinórokat,

míg végül pontosan ugyanúgy érezzük magunkat olvasás közben, ahogyan Mimi, mikor apja először mutatja meg neki a tekercset: „Az idő nem legombolyodó szalagként jelent meg előtte, hanem koncentrikus körök oszlopaként, melyeknek ő maga volt a közepén, és a jelen áradt kifelé, a legkülső peremig.” A regény éppen úgy működik, mint egy erdő: a szereplők külön-külön élnek, más utakon járnak, néha összekapaszkodnak, amíg szükségük van egymásra, néha szétválnak, miután már nincs; mégis egyetlen, lélegző egységet alkotnak, melyet közös munkával tartanak fent. A kötet négy részre oszlik – Gyökerek, Törzs, Korona és Magvak –, melyek a szereplők életének állomásait szimbolizálják, és Powers még továbbviszi ezt a párhuzamot azzal, hogy mindegyik szereplő történetében hangsúlyos szerepet kap egy (vagy több fa), amely aztán szinte észrevétlenül hálózza be gyökereivel és ágaival életét. 

Az idő kérdése Mimi történetében kapja a leghangsúlyosabb szerepet. „Három fa között éled az életed”, mondja ki nagyapja a regény egyik kulcsmondatát; a múlt, jelen és jövő lehetőségei pedig végighúzódnak a regényen. Egy biztos, hogy a fák ebből kettőnek tanúi voltak, a kérdés csak az, megengedjük-e nekik, hogy a harmadikban is jelen legyenek? Patricia egész életét ennek a kérdésnek szenteli, nem riadva vissza attól sem, hogy tanulmánya megjelenését követően, amelyben azt állítja, a fák képesek kémiai anyagokat kibocsátva kommunikálni egymással (itt eszünkbe juthat Peter Wohlleben és A fák titkos élete), közröhej tárgya lesz és minden szakmai tekintélyét elveszíti. Végül a végső áldozatot is meghozza annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet szeretett fáira, hiszen („Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös őstől származtok.”),

hogyan is hagyhatnánk cserben valamit, ami belőlünk fakad?

Valamit, ami annyit adott nekünk, hogy fel sem tudjuk fogni, nemhogy valaha is visszafizetni?

Áll egy hatalmas nyárfa az udvarunkban, még nagyapám ültette, túlélte őt, és minden bizonnyal túl fog élni engem is. Idővel a karcsú, kecses fehér törzs megvastagodott, olyannyira, hogy már át sem tudom ölelni a két karommal, ősszel nem győzzük a hatalmas lombkoronáról lehulló leveleket gereblyézni, nyaranta pedig reménytelen küzdelmet folytatunk a gyökerekkel, melyek felpúposítják a talajt. Olvasás közben végig ez a fa járt az eszemben, az ezüstös levelek zizegése, amikor megtáncoltatja őket a szél, a fakopáncs, amely néha meglátogatja. Talán ebben rejlik Powers legnagyobb ereje: néhány szóval vagy költői képpel fest meg pillanatokat, olyanokat, amelyeket mi is ismerhetünk.

A költői nyelv tökéletes arányban keveredik a szakkifejezésekkel és a tudományos háttérrel, és úgy tanulunk olvasás közben, hogy észre sem vesszük. A szereplők élik életüket, szerelmek bontakoznak ki, házasságok köttetnek, tragédiák és halálesetek következnek be, új ismeretségek és együttműködések köttetnek, majd elhalnak, végigkísérjük egy-egy személy felemelkedését, majd mélybe hullását; és eközben az élet megy tovább, az eső továbbra is esik, lehull a talajba, ahol a gyökerek felszívják és feljuttatják az értékes tápanyagot a magasba, egészen a koronáig, hogy a fák továbbra is azt tehessék, amit eddig: figyeljenek. Lássanak, ha már mi nem látjuk őket. És lássuk meg mi is az Égig érő történetet, amely egy felejthetetlen, életreszóló olvasmányélményt ad. 

Szerző: Bráder Edina

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Versterápia - Madarak és fák napja

Május 10. a madarak és fák napja. Ebből az alkalomból egy zenés, képes, verses versterápiával készültünk mára.

...
Összekötve

A méhek nekünk dolgoznak, még akkor is ha sem ők, sem mi nem tudunk róla - Összekötve Kovács-Hostyánszki Anikóval

Maja Lunde A méhek története című regényéhez kapcsolódva a méhek jelentőségéről, a természeti rendszerek összefüggéseiről és a méhkasok belső világáról Kovács-Hostyánszki Anikó ökológussal beszélgettünk.

...
Nagy

Löki Viktor: Mit gyűjthet ma egy természetbúvár, és mennyit?

Ország Mihály Mindent lehet, de krokodilt  azt nem! című könyvébe akkor is kényszerűen belelapoz az ember, ha történetesen immunis a természetre, vagy netán utálja és/vagy féli a hüllőket és egyéb ijesztő állatokat.

Olvass!
...
Beleolvasó

Szabó Magda a Régimódi történetben egyetlen arcképet akart kirakni: az édesanyjáét

A Szabó Magda-titok című podcastsorozatunkban négy olvasmányon keresztül kutatjuk, mitől működnek még ma is Szabó Magda könyvei. A következő adásban a Régimódi történetet tárgyaljuk ki, amelyben az író édesanyjának, Jablonczay Lenkének állít emléket. Addig is olvass bele a könyvbe!

...
Beleolvasó

Ki volt Mary Shelley? Frankenstein "anyjának" története elevenedik meg egy gótikus regény lapjain

A romantika irodalmának egyik legkülönlegesebb könyve a Frankenstein, a horror egyik megalapozója, amit egy tizenkilenc éves lány írt. A holland Anne Eekhout Mary című regénye ennek a különleges, érzékeny és merész nőnek állít emléket. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Az amerikaiak a focit akarták propagandaeszközként használni Afganisztánban, de csúnyán elrontották

Craig Whitlock könyve döbbenetes tényfeltáró munka, új megvilágításba helyezi mindazt, amit eddig az afganisztáni háborúról tudtunk és gondoltunk. Olvass bele!

Hírek
...
Hírek

Tintin 35 év után visszatér a képregényes standokra

...
Hírek

Kölcsey eddig ismeretlen versét találták meg: áthúzta, hogy más ne olvashassa

...
Podcast

Börtönélmények és álmok is formálták egy sodródó kamasz sorsát Budapesten

...
Hírek

Habsburg Ottó csak Magyarországról hatezer emberrel levelezett, most online olvashatod a sorait

...
Gyerekirodalom

Ötven könyv, amelyet minden gyereknek el kellene olvasnia

...
Hírek

Cseh Tamás és Csengey Dénes közös estjéről 1985-ben még részletes jelentés készült

...
Nagy

Harry herceg katonai botránnyal és lefagyott pénisszel váltja aprópénzre az örökségét

Harry herceg Tartalék című könyve az év elején az angol királyi család végtelenített szappanoperájának adott egy újabb csavart, a könyvet övező figyelem és felhajtás ugyanakkor szinte egyedülálló látleletét adta a könyvpiac működésének is. Egyáltalán ki írta a könyvet, hogyan épült fel a kampány, és miért baj, hogy már az első nap a brit láncok egy része leértékelte a könyvet? A Tartalék márciusban jelenik meg magyarul, és egy darabig még biztosan tematizálni fogja a közbeszédet.

Szerzőink

...
Závada Péter

Závada Péter: A szenvedő művész mítosza

...
Varró Attila

Poe hamar a mozik sztárja lett, és a saját rémtörténeteiben találta magát

...
Sándor Anna

Narine Abgarjan novellái úgy életigenlők, hogy nem hallgatják el a háború borzalmait