A tízéves Melanie egy kis cellában él. Minden nap katonák jönnek érte, akik fegyvert fognak rá, beszíjazzák egy tolószékbe, aztán kitolják egy osztályterembe, ahol hasonló gyerekek között tanul a világról. Monoton, sivár létezésének egyetlen örömét az egyik tanárnő, Justineau kisasszony jelenti, akit nagyon szeret. Aztán ez az ő kis zárt világa, amelyen kívül semmi mást nem ismer, millió darabra robban, és a tanárnő, egy tudós meg két katona társaságában kint találja magát a falakon kívül, egy veszélyes és ellenséges környezetben.
A Kiéhezettekről lehetetlen anélkül beszélni, hogy lelőném az első fordulatát – ez a fordulat ugyanis egyben a sztori lényege, kiindulási pontja is, és már úgy ötven oldal után sor kerül rá (nagyjából húsz oldal után pedig legalábbis sejthető). Szóval: egy globális, az emberi civilizációt és infrastruktúrát teljesen romba döntő fertőzés után járunk, amely az áldozataiból úgynevezett „kiéhezetteket”, vagyis emberi húsra éhes, zombiszerű lényeket farag (leginkább a 28 nappal később nem-egészen-zombijaihoz lehet hasonlítani őket). Melanie maga is egy kiéhezett, ám osztálytársaival azon kevesek közé tartozik, akik megőrizték ép elméjüket, intelligenciájukat, jellemvonásaikat, egyszóval emberségüket – az egyetlen bibi, hogy ha nyálat vagy vért szagolnak, akkor ez mind megy a levesbe, ahogy elönti őket a kontrollálhatatlan zabálni akarás.
M.R. Carey: Kiéhezettek
Kossuth, 2016, 456 oldal, 3800 HUF A-
Első mondat: Melanie-nak hívják.
A könyv fő konfliktusa nem is annyira az, hogy a kutatóközpont pusztulása után az említett öt karakter elindul egy biztonságos zóna felé a kiéhezettekkel és a guberálóknak nevezett, nem fertőzött, de emberségüket éppúgy elveszített, kegyetlen túlélőcsordákkal teli világban, hanem az, hogy Melanie, kislány lévén, nem igazán van tudatában annak, hogy micsoda ő valójában, és fokozatosan ébred rá a vele és a posztapokalipszissel kapcsolatos tényekre. Illetve az, hogy az őt körülvevő karakterek hogyan viszonyulnak hozzá: szeretett, sőt bálványozott tanára, Justineau kisasszony óvja, védi őt, a kutatás vezetője, dr. Caldwell alig várja, hogy felboncolja, hiszen potenciálisan magában hordozza a kór ellenszerét, a katonák pedig legszívesebben ott helyben agyonlőnék, mint potenciális veszélyforrást.
A Kiéhezettekből Colm McCarthy rendezett filmet
Carey, aki lassan tíz éve ír könyveket, de egyébként képregényszerzőként (Lucifer, Hellblazer, The Unwritten, X-Men) híresült el, bepillantást enged mind az öt menedéket kereső szereplő fejébe, de persze elsősorban Melanie gondolatai, érzései és önmagával kapcsolatos kétségei foglalkoztatják. A Kiéhezettek legalább annyira szól a belső, mint a külső konfliktusokról, és a vérbő posztapokaliptikus-kvázizombis jelenetek borzalma sokszor eltörpül a lélekben ártatlan, kedves kislány és a pokoli szituációk kontrasztjának horrora mellett.
Olyannyira, hogy a könyv sokszor karaktertanulmányként is megállja a helyét. A jéghideg, megingathatatlan dr. Caldwell, vagy a pragmatikus, de korántsem szívtelen őrmester nagyszerűen realizált figurák, viszonyuk Melanie-hoz és a többi szereplőhöz érdekes és izgalmas – a zombiapokalipszisről szóló jobb törtéteknek mindig a csoportdinamika az egyik legfontosabb sarokpontja, és köszönhetően Melanie egészen sajátos státusának, kevés mű van, ami a Kiéhzetteknél jobban kezeli ezt a dinamikát.
Carey-nek a világépítése is első osztályú (ezt nem most demonstrálja először, ld. The Unwritten), és bár itt már nem mennék bele konkrétumokba, de még az utolsó fejezetekben is képes új és ötletes szálakkal, elemekkel bővíteni a cselekményt. Az érzékenyen, mégis lényegre törően, patentosan írt regény tempója, ereje csak a vége felé bicsaklik meg egy kicsit, de ezt a bizonytalanságot aztán pillanatok alatt elsöpri a merész és meghökkentő befejezés. Annyit mondhatok, hogy egyszerre szép és tragikus, visszataszító és reményteli, nem utolsósorban pedig tökéletesen, riasztóan logikus. Nem leszel rá felkészülve.
