Kétféle módon tekinthetünk az életben bármire: negatívumként vagy lehetőségként. Janka eldöntötte, hogy mindenre lehetőségként tekint.
A szobában büdös volt. A hiány szaga, amit a fertőtlenítő sem tud elmosni. A gyerek az ágyban feküdt, valahol az ébrenlét és a halál között. Jankát egy darab kiázott szappanra emlékeztette; sápadt volt, gyűrött és teljesen szőrtelen. Az ágy mellett kisasztalon álltak a kiegészítő gyógyszerek, a tisztítókendők, a fájdalomcsillapítók, a hámosítók.
A gyereket jövő pénteken viszik vissza az újabb kemókörre. Janka tudta, hogy azelőtt nyélbe kell ütnie az üzletet. Lehet, hogy a gyerek (Norbi, emlékeztette magát) hallotta, amiről beszéltek, de az is lehet, hogy a fájdalomcsillapítóktól túl mélyre merült önmagában.
Lényegtelen. Az anyát kellett meggyőzni.
Mindig az anyát.
– Jól értem akkor… – kérdezte az anya (Kriszta, emlékeztette magát Janka, mert a neveket olyan nehezen jegyezte meg), – …jól értem, hogy ez egy kisegítő…gyógyszer?
Janka egész nap a Kék Golyó utcában várta, hogy felbukkanjon egy ilyen arc, mint Krisztáé. Ilyen szemek. Megtörtek, mert mindent elvesztettek; mégis, valahol mélyen ott van bennük a remény. Az ilyen emberek bármit odaadnak; az ilyen emberek a legjobb vevők.
Janka magabiztosan elmosolyodott. Lerakta a kávéscsészét az asztalra, és remélte, hogy hamarosan kinyitják az ablakot.
A férj Kriszta mögött ült. Balázs. Sűrű, fekete szakálla volt, és szürke zakót viselt. Az onkológia előtt látta a kocsiját is. Nagy, német SUV. Meg tudják fizetni a terméket. Jankát mégis zavarta a férj. Egyedülálló anyáknak sokkal könnyebb értékesíteni.
– Ez nem egy gyógyszer – válaszolt Janka. Nyugodt, bársonyos hangja volt. Sokat gyakorolta.
– Ez nem egy gyógyszer – ismételte meg. – Ez az élet maga. Norbi betegsége természetesen rettenetes dolog. Fájdalmas. Félelmetes. Higgyék el, tudom. De arra kérem önöket, hogy most egy pillanatra ne negatívumként tekintsenek erre. Hanem lehetőségként. Ez a lehetőség én vagyok, illetve a termék, amit kínálok. Nem is szeretem a termék szót használni, mert ez egy ajándék. És fontos, hogy értsék, nekem ez nem munka. Nekem ez egy küldetés.
Kriszta bólogatott és folyamatosan tartotta a szemkontaktust. Hinni akart, olyan nagyon akart hinni, és Janka melegséget érzett a mellkasában a tudattól, hogy ez biztosan sikeres üzlet lesz. Ez a nő, ez az anya, ez bármit kifizet a gyerekéért.
– Mégis – mondta Balázs, – tudna valami pontosabbat mondani?
Janka ismét mosolygott.
– Hogyne. Amit én kínálok önöknek, az egy alternatív út, nemcsak a gyógyászatban, hanem általában az életben, amit bizonyos törzsek az Amazonas mentén már évezredek óta sikerrel használnak. Azonban egy olyan korban élünk, amikor ez az út újabb területekre vezeti az emberiséget. Bizonyára látták már a videókat. Krisztának át is küldtem néhányat…
Kriszta bólogatott. Balázs beletúrt a szakállába.
– A repülő…emberekről? – kérdezte a férfi, mire Janka mosolyogva biccentett. A férfi folytatta.
– Korábban is láttam, persze. Állítólag csak trükkök…
– Nem azok – válaszolt Janka. – Ők a következő lépcsőfok a fejlődésünkben. A következő szükséges állapot, amiben az emberiség el tudja majd viselni a rá nehezedő nyomást. Ezek az új emberek nemcsak repülnek, de a sós és az édes vízben is kiválóan megélnek. Ha nem szereznek élelmet, akkor a nap fényéből is képesek szintetizálni a túléléshez szükséget szénhidrátot és ásványi anyagokat. Nézzék, az tény, és szerintem önök is belátják, ha nyitott szemmel járnak a világban, hogy a civilizációnk a végéhez közelít. Ezt a változást, ami most zajlik, nem fogjuk túlélni. Látják, Ázsiában már hány helyen tört ki az éhségháború. A viharok elverték a termést, de ide eső alig érkezik. A tengerek, óceánok vízszintje emelkedik, a nukleáris…
Balázs köhintett egyet.
– Hogy jön ez Norbihoz?
Janka megértőn nézett a férfira.
– Tudja, hogy nevezik a tudósok most a tíz év alattiak generációját? Az utolsó utániak. Azok, akiknek már semmi sem jut abból a világból, amiben maguk és én még felnőttünk, csak nehézség, halál, szenvedés. Norbi sajnos megbetegedett, de ha egészséges maradt volna, akkor sem lehetne teljes élete. Mire eléri a felnőttkort, Hollandia már víz alatt lesz, az országunk elsivatagosodik, és itt is kitörnek a harcok az egyre fogyatkozó forrásokért. Az, hogy beteg lett, lehetőség. Lehetőség, hogy elkezdje az Occleppa Tlacatiz kúrát, melynek végére Norbi nemcsak meggyógyul.
Norbi újjászületik, és nem csak a betegségétől menekül meg, hanem a rá váró új kor veszélyeitől is.
Kriszta tekintetében bizonytalanságot látott; csak egy pillanatra. Most nem szabad őket elengedni, most a legfontosabb, hogy magánál tartsa a szót.
– Ezt úgy hívjuk – folytatta –, hogy az itt és most és majd és mindörökké elve. Itt fekszik Norbi és beteg. Az esélyei rosszak. De ha most elkezdi a kúrát, akkor Norbi az új emberek útjára lép, akkor Norbi a kezelés végére nemcsak egészséges lesz, hanem olyan, mint azok a repülő emberek a videókon, amiket annyira titkolnak előlünk. És akkor Norbi örökké élhet. Míg majd a világ, a természet leráz minket, mint kutya a bolhákat, addig Norbi élni fog. Ő és a hozzá hasonlók élni fognak mindörökké. Már az aztékok is tudták ezt, és az indián törzsek a saját sarjaikat manapság betegség nélkül alávetik a kezelésnek, mert érzik, hogy a világ megváltozik. Ők adták át nekünk ezt a tudást, valamint a kezeléshez szükséges eszközöket és anyagokat. Én pedig most fel tudom ezeket kínálni önöknek. És Norbinak. Hiszen ő a legfontosabb.
Kriszta újra bólogatott és mélyen Janka szemébe nézett. Igen, ő már a horgon van; ő már egy biztos vásárló.
– És a fiunk ettől…meggyógyul? – kérdezte Kriszta.
– Nem meggyógyul – mondta Janka. – Újjászületik. Több lesz, mint ami lehetett volna bármikor. Készen áll majd a világ kihívásira. Nem úgy, mint mi.
– Akkor mi miért nem…vethetjük alá magunkat a kezelésnek? – kérdezte Balázs. A hangja nem volt cinikus. Ez jó jel.
– Mert csak pubertáskor előtt működik – válaszolt Janka.
– És mennyi az ára?
– A kezelés költsége, annak minden elemével, amiben benne van az ellátás is az átalakulás idejére, egymillió-kettőszázötvenezer forint plusz áfa. Vannak részletfizetési konstrukciók is, amennyiben…
– Nem, az nem szükséges – intett Balázs, de ezt a SUV alapján Janka is tudta. Balázs felállt a székéről. A gyerekhez lépett, aki talán aludt, talán nem, és megcsókolta a homlokát. Jankára pillantott.
– Menjünk ki, beszéljük meg a részleteket.
Janka mellkasában madarak röppentek fel. Végre, végre egy eladás.
Követte Balázst ki az előszobába, és gondolatban már az előre kinyomtatott szerződést kereste a táskában és a repitollat, amivel aláírhatnak mindent, amikor ütés érte a gyomrán. Eddig figyelembe sem vette, a férfi mennyivel nagyobb, tömörebb, erősebb, mint ő maga. Egy beteg gyermek apja volt, és Jankának csak ez számított. Azonban a férfi nemcsak apa volt, hanem száz kilónyi frusztrált harag, izzó gyűlölet, aki talajt keres, hogy ez a gyűlölet megfoganhasson.
Jankából kiszaladt a levegő, a fájdalomtól leblokkolt és fogalma sem volt, mit kellene tennie azon kívül, hogy összegörnyed a padlón, de Balázs megragadta a torkánál fogva és a falhoz szegezte. Janka mindössze ötven kiló tömény eladási kényszer volt, ami most ötven kiló pánikká változott. Balázs gyors egymásutánban még háromszor ököllel ütötte Janka hasát, és kétszer a bordáit. A nő kiáltani sem tudott, mert nem maradt levegője. Elengedte magát, mint egy rongybaba.
– Ha még egyszer meglátlak a kórházban – lihegte a férfi –, akkor elkaplak és kiszúrom mindkét szemed. Értesz engem?
Janka megpróbálta azt mondani, hogy igen, de lehetetlen volt megszólalni. Bólogatott és csorogtak a könnyei.
– Te vagy a legundorítóbb szardarab, akivel életemben találkoztam – sziszegte a férfi. A leheletének rágószaga volt.
– Remélem megdöglesz, a fajtáddal együtt
– tette hozzá a férfi, és még kétszer megütötte Jankát, mielőtt elengedte volna a nyakát. A nőt nem bírták meg a lábai; elterült a padlón és összehúzta magát. A fájdalom az egész testét átjárta, de a legnagyobb része egy fekete pontba tömörült a belei mélyén. Úgy érezte, ürítenie kell, de most semmilyen izma nem engedelmeskedett. Sűrű, meleg váladék csapódott az arcába. Balázs leköpte őt.
Padlófűtés. Janka legalább ennyiért hálás lehetett. Nem a hideg padlón kell kivárnia, hogy mennyire verik össze.
– Az a szerencséd, hogy a gyerek itthon van – hörögte a férfi. – Ennyi a szerencséd. Van fél perced, hogy eltakarodj.
Milyen csodás az emberi test. Bármilyen bénító és tűrhetetlen volt a fájdalom, Janka harminc másodperccel később már az ajtón kívül volt.
Otthon sírt.
A konyhát teleragasztotta motivációs poszterekkel, hogy mindig, még a legnehezebb napokon is tisztán lássa a céljait. Általában segítettek, hiszen csak azok lesznek sikertelenek, akik túl hamar feladják. Csak azok adják fel túl hamar, akik magukban nem bíznak. Csak azok nem bíznak magukban, akik gyengék.
Levetkőzött. A bőre már kezdett elszíneződni az ütések helyén. A fájdalom még nem múlt el teljesen, belekapaszkodott a testébe, mint egy fa gyökerei a föld mélyébe. Garzont bérelt. Az ágyon halomban álltak a ruhák, mert nem volt ideje elpakolni őket soha. A pulton gondosan elrendezve hevertek a befizetetlen közüzemi csekkek.
Ezeknek padlófűtésük volt! Padlófűtés, és sajnálták ezt a lehetőséget a saját gyereküktől, neki pedig nincs pénze a számlákra.
A számlák mellett hevertek a Occlepa Tlacatiz repianyagok; mindegyikhez járt egy teljes kezelés is. Egy tucattal kellett megvennie, hogy beszálljon a bizniszbe. Azt mondták, hogy ez biztos modell, hogy mindenki szeretne a gyerekén segíteni, és aztán az anyákat könnyű beszervezni magad alá. Ők is megvesznek egy tucattal, és egy tucat anya egy tucat csomaggal, az már sok pénz, akkor már beindul a biznisz, és semmi miatt nem kell aggódni, csak ellátni őket mindig az újabb és újabb csomagokkal.
Semmi. Semmi sem jött be, ő pedig itt fogta a gyomrát most is negyvenévesen, összeverve, család nélkül, és ma sem adta el a terméket. Lehet, hogy ő egy gyenge ember. Lehet, hogy ő az, akire a motivációs poszterek mindig figyelmeztetnek? Az ember, akivé a motivált emberek soha nem akarnak válni?
Felhívta Ágostont.
Ágoston húzta be őt ebbe az üzletbe. Ágoston sikeres volt és kellően motivált. Ágostonnak nem is kellett halásznia a rákos gyerekeket; már a szülők fordultak hozzá.
– Azért van – mondta Ágoston a telefonban, és Janka hallotta, hogy Ágoston most is kocsiban ült, hajtott teljes sebességgel egy világos cél felé –, mert terméket akarsz nekik eladni. De, Janka, ez nem egy termék. Ez egy életcél. És Janka, ez nem egy munka. Ez egy küldetés, érted? Küldetés. Te nem sales-es vagy, hallasz? Nem olyan tróger szar, mint a gombaporosok meg a gyógyvizesek. Te próféta vagy, Janka. Mind azok vagyunk. De ha nem gondolod magad annak, akkor csak egy keselyű leszel, aki reményt árul. Értesz? Akkor ne csodálkozz, ha megvernek.
Janka bólogatott, és csak remélte, hogy Ágoston így, némán is megérti őt. Ha megszólalt volna, akkor biztosan megint sírva fakad, és talán Ágoston legközelebb fel sem veszi neki a telefont.
A beszélgetés után átfutotta a lehetőségeit, azonban a munkaerőpiac gyengélkedett és egyébként is; az ország fő gazdasági erejét az adta, hogy a dolgozók rosszul keresnek. Nem, csak az lehet sikeres, aki nem adja fel. Csak az nem adja fel, aki sikeres.
A számlákat azért be kellett volna fizetni, és Janka nem tudta, kitől kérjen kölcsön már megint.
Este csörgött a telefonja. Az anya volt az. Kriszta, emlékeztette magát, mert a telefonba csak úgy mentette el a számot, hogy csütörtöki találkozó.
Hosszú csend fogadta a vonal másik végén. Talán bocsánatot akar kérni, gondolta Janka, ezért inkább nem szólalt meg maga sem.
– Igaz, amit mondott? – kérdezte végül a nő, és Janka tudta, hogy Kriszta egész délután videókat nézett a repülő emberekről, pro és kontra cikkeket olvasott, fórumokat, ahol a kezelésről beszéltek. Alig lehetett találni egyébként érdemi információt; Janka maga is végigjárta ezt a kutatási folyamatot.
– Hogyne lenne igaz – válaszolt Janka.
Elcsuklott a hangja. A torkához kapott, mintha ezzel akarná újra szóra bírni önmagát; így már tudta folytatni, de a szemét csípték a könnyek.
– Hogy csinálhatnám ezt, ha nem hiszek benne teljes szívemből? Én csak a legjobbat akarom a jövő nemzedékének. A legjobbat…
Egy pillanatra rémülten elhallgatott, de szerencsére úgy is lehetett értelmezni a pillanatot, hogy az érzelmek elnyomták a hangját.
Mindig olyan rossz volt nevekben.
–…Norbinak.
A vonal másik végén Kriszta zokogni kezdett.
Hogy tudnak az anyák ennyit sírni, Janka soha nem értette.
– Látni akarom őket – mondta Kriszta a könnyein keresztül. – Látni akarom, hogy ez igaz.
Janka mellkasában újra felröppentek a madarak.
– Hogyne – mondta Janka, mintha ezt ilyen könnyen el is tudná intézni. Azonban az igazság az volt, hogy még ő maga sem látta a bizonyítékot. Még ő maga sem látta a kezelésen részt vevő gyerekeket; az átalakulást. Valójában, ha őszinte akart lenni magához, akkor nem is hitt benne igazán. Megélni akart ebből az üzletből, és nem hinni benne.
Janka így csupán elfogadta, hogy mindez igaz. Ágoston mutatott képeket, dokumentumokat, amiket később Janka maga is mutogatott a leendő vásárlóknak, és ezek alapján döntötte el, hogy mindez bizonyára igaz, legalábbis eléggé igaz ahhoz, hogy tudjon róla beszélni.
Most viszont ennek az eladásnak sikerülnie kellett; és ha ehhez át kell törni a téglafalat is, ám legyen. Janka tudta, hogy ez most egy lehetőség; olyan tiszta lehetőség, amilyennel rég nem találkozott.
Négy nap folyamatos telefonálásba telt, mire kiharcolta, hogy meglátogathassák az intézményt. Ágostonnal kezdte, aki szólt a piramisban felette állónak, aki szólt a saját beszervezőjének. Keddre viszont megérkezett a válasz: Kriszta és Janka megtekinthetik a folyamatot. Szerda reggel egy jelöletlen kisbusz várta őket Janka lakása előtt. Az utastér ablakait fekete leplekkel ragasztották le, a két nőtől pedig elvették a telefonokat, mielőtt beszálltak volna a járműbe.
A sötétben ülve Janka érezte, hogy a másik nő keze az övé után kutat. Kriszta ujjai nyirkosak voltak és hidegek, és Janka tudta, hogy a nőt még mindig nem hagyta el a remény. Hogy még mindig hisz abban, hogy a dolgok összeilleszthetők egy egésszé. Megfogta a nő kezét és megszorította. Remélte, hogy a saját tenyere száraz, puha és meleg, mint azoké az embereké, akikben lehet bízni.
– Minden rendben lesz – mondta. – Minden rendben lesz, meglátod.
Nem tudták, mennyi idő telt el, mire a jármű megállt és kinyitották nekik a kisbusz ajtaját. Valahol a városhatáron kívül voltak; halványan érezni lehetett a frissen égetett tarló szagát. Az épület kívülről elhagyottnak tűnt, egyetlen bejárat nyílt a koszos falakon. Janka szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta, ki várja őket a parkolóban egy fekete Lexusnak dőlve.
A férfi szakálla őszbe fordult. Az ing gallérját a zakón kívül hordta, egyébként makulátlan háromrészes öltönyt viselt, a csuklóján arany Rolex csillant. A kezét nyújtotta Krisztának.
– Kirchmayer Tamás, jó napot kívánok – mondta a férfi és mosolygott. A fogai hihetetlenül fehérek voltak. Két kezébe fogta Kriszta kezét. – Én menedzselem a mi kis küldetésünket. Annyira örülök, hogy felkeresett minket! Tudja, nekünk az a legfontosabb, hogy a szülők maximális bizalommal éljenek a módszer iránt.
Janka szája is kiszáradt az izgalomtól, hogy maga a Kirchmayer fogadja őket;
a piramis csúcsa.
A módszer arca és meghonosítója.
– Tudja, mi nem gyógymódot kínálunk – folytatta a férfi, miközben Krisztát a bejárat felé terelte. – Mi egy új, teljesebb életet szeretnénk adni a gyermekének. Jöjjön, nézze meg a saját szemével.
A férfi kinyitotta az ajtót Krisztának, és csak ekkor pillantott Jankára. Janka kétségbeesetten próbálta megfejteni a pillantás jelentését; hogy vajon a férfi megrója őt, vagy épp ellenkezőleg? Kirchmayer egy finom mozdulattal jelezte Jankának, hogy lépjen be az épületbe, és Janka úgy döntött, hogy ez nem a kétség ideje. Ha mindenben lehetőséget lát, akkor benne is csak lehetőséget lát majd mindenki.
Odabent hideg volt és sötét. Az ablakokat letakarták; a falnál egy íróasztal állt, rajta egy olvasólámpa, azonban az őr most nem volt sehol. Kirchmayer a két nőt egy lépcső felé terelte, ami a pincébe vezetett. A hangja mély volt, megnyugtató, hívogató, mint egy párna, amire az ember szívesen hajtja a fejét.
– Tudja, a mi feladatunk az, hogy felkészítsünk egy generációt a túlélésre. Hogy felkészítsük az emberiséget magát. Mert láthatja ön is, mi nem fogunk túlélni. A világ, amit teremtettünk gyermekeink számára, ellenséges. Feléltük az ő forrásaikat, az ő idejüket. És most vagy megváltozunk, vagy meghalunk. Mi megváltozni már nem tudunk. De ők…ők még igen. Ez a küldetésünk.
A lépcső kanyargott; a falakon egy-egy izzó világította meg halványan a fokokat.
– Az ön gyermeke beteg, de a betegsége csak egy stáció. Nem az a kérdés ugyanis, hogy felépül-e a betegségéből. Hanem az, hogy hogyan képes túlélni az új világban, ami ezután következik.
Leértek a lépcső aljára; a pincébe. Janka izzadt a kabátja alatt; idelent a levegő páratartalma olyan magas volt, mint egy üvegházban. Ablakok sehol; csak a plafonra szerelt LED lámpák adtak rideg, kellemetlen fényt. A falakat csempe borította; az emelettel ellentétben minden tiszta volt és fertőtlenítőszagú, mint egy kórházban. A folyosó végén duplaszárnyú ajtó állt, rajta a figyelmeztetés: belépés csak arra jogosult személyeknek.
– De akkor… – mondta Kriszta, és bizonytalanul a szája elé emelte a kezét –, akkor miért beteg gyerekeket választanak? Miért olyanokat, mint mi? Akik…
Krisztában megakadt a kérdés, és Janka látta, hogy a nő mindjárt elsírja magát. Irigységet érzett, amiért a férfi ilyen magától értetődő természetességgel vette rá a nőt arra, hogy az a választás szót használja. Ez azt jelenti, hogy Kriszta tudat alatt kivételezettnek érzi magát. Nem csupán kínálnak neki egy terméket; hanem kiválasztották a gyermekét egy különleges jövőre.
– Ó, tudja… – mondta a férfi, miközben a zsebéből kulcsot húzott elő. – Ha rajtunk múlna, mi minden gyereken elvégeznénk a kezelést. Biztosítanánk, hogy ez a generáció túléljen. Mert a kezelés után mindenre képesek lesznek. Akár a napból is meg tudnak élni. Azonban ilyenek vagyunk, mi, öregek. Azt gondoljuk, hogy a világ a mi kedvünkért van, és nem adnánk fel a kényelmünket. Ha hagynák, hogy minden gyermeket átalakítsunk, akkor azzal civilizációként belátnánk, hogy a világunknak vége. Hogy a pénzünk, a kényelmünk, a biztonságunk, a társadalmunk, az csupán illúzió. Felszámolnánk a munkánkat, apáink munkáját. Nem, a mi világunk ezt nem hagyná. Ezért elsősorban annak kínáljuk fel a módszert, akiknek már egyébként is mindegy. Akiknél még szemet huny a hatalom. De egyre többen vannak, akik az egészséges gyermekeiket is alávetik a kezelésnek.
Akinek van szeme a dolgokhoz, az tudja, hogy csak így élhetnek túl.
A férfi elfordította a kulcsot a zárban.
– Azonkívül a módszer teljes egészében természetes. Hat rendkívül ritka fafajta gyökerét használjuk hozzá, különleges porokat, és egy főzetet, amit egy titkos forrás vizéből állítanak elő a dzsungel mélyén. Ha akarnánk, sem tudnánk minden fiatalnak biztosítani a kezeléshez való hozzáférést. A kezelés maga viszont mindössze néhány hónapig tart. Mire véget ér, a gyermeke a szó legszorosabb értelmében újjászületik.
A férfi kitárta az ajtót, és betessékelte a nőket egy szűk helyiségbe. A fogasokon orvosi köpenyek lógtak, egy dobozban eldobható cipővédő zsákok hevertek. A férfi mutatta, hogyan vegyék fel a zsákokat, majd az orvosi köpenyt, és gondosan megmosatta velük a kezüket.
– És a betegség? Norbi betegsége? – kérdezte sípoló hangon Kriszta, Janka pedig a nő minden rezdülését alaposan megfigyelte. A kétségbeesés és remény olyan végletei játszottak Kriszta arcán, hogy Janka érezte, ennek a nőnek most bármit el lehetne adni, csak a megfelelő szavakat kell kimondani. Ez a nő most kapaszkodni akart valamibe, és Janka dolga csupán annyi, hogy kezet nyújtson neki.
– Újjászületik – ismételte meg a férfi. – Több lesz, mint ami eddig volt. Szabad a betegségtől, a félelemtől. A múlttól. Mikor mi már rég elporladtunk, ő még mindig szabadon fog szárnyalni egy olyan világban, ami már csak az övé és a magához hasonlóké. A kezelés után a gyermekek soha többé nem lesznek betegek. Soha többé nem nélkülöznek. Jöjjön és lásson, Krisztina! Lássa a jövőt!
A férfi egy újabb kulccsal kinyitotta az ajtót, ami elválasztotta a régi világot az újtól; a régi emberek terét az anyaméhtől, amiből az új nemzedék születik.
Sötét volt; időbe telt, amíg Janka valamennyire hozzászokott. Itt-ott égett egy-egy rendkívül halvány jelzőfény; és amíg vakon botorkált előre, addig csak a szagot érezte. Nyers szag volt, mint egy tengeri állaté, amit most nyitottak fel.
Aztán lassanként látott is.
– Ilyenkor alszanak – mondta Kirchmayer. – Ez a folyamat legkényesebb szakasza. Az evolúció felgyorsul, itt, a szemünk előtt. Ez nem lenne fájdalommentes, ezért altatásban tartjuk őket. De ne aggódjon, semmit sem éreznek, és semmire sem emlékeznek. A fény lassítja az átalakulást, ezért van itt ilyen sötét.
Janka minden pillanattal egyre tisztábban látta a lábai előtt heverő eljövendő generációt; százával hevertek a beláthatatlan méretű terem padlóján, egy-egy odavetett pokrócon.
– Úristen – suttogta Kriszta. – Úristen. Mi lett az arcukkal? Mi lett az…
Kriszta elharapta a kérdést, és szorosan befogta a száját a tenyerével,
talán hogy ne sikítson,
talán csak azért, hogy ne ébressze fel az alvó gyerekeket. Janka megértette a nő iszonyát, igazán, de nem látott nagy különbséget Norbi betegségtől megöregedett arca és a földön heverő gyermekek ábrázata között. Annyi csupán, hogy ezek az arcok nem sápadtak, hanem feketék, mintha már halottak lennének, a szemeket átlátszatlan hártya borítja, a vonások pedig feloldódtak az átalakulásban, emiatt a jövő generációjának nem maradt arca. Talán abban az új világban már nincs is szükség arcokra, csupán ezekre a tágra nyitott szájakra, amik mintha várnák, hogy megérkezzen a születés fájdalma, hogy üvölthessenek újra, mikor visszatérnek az életbe. A gyerekek körbefonták magukat a karjaikkal, azonban a karok eltűntek a törzsben, mert a hús önmagával olvadt össze.
– Nem szoktuk megmutatni őket ebben az állapotban – mondta a férfi. – Talán felzaklató a látványuk. Azonban jöjjön, nézze meg, hogy mi várja őket, ha felébrednek!
A férfi egy oldalajtó felé terelte Krisztát, aki még mindig szorosan befogta a száját. Janka letérdelt, és az ujjbegyével megérintette az egyik gyermeket. Olyan tapintása volt, mint a langyos guminak, de Janka érezte, hogy a bőr alatt lüktet az élet. A gyermek megmoccant, épp csak annyira, hogy Janka rémülten visszahúzza az ujját. A nyitott szájból gurgulázó hang szakadt fel, és Janka úgy érezte, vagy nevetnie kell, vagy sikoltania.
Janka úgy döntött, hogy ez nem borzalom. Ez nem negatív. Ez egy lehetőség. A lehetőség pedig mindig a jövő felé vezet. Felállt a test mellől és követte a többieket a következő helyiségbe.
– Az unokám – mondta Kirchmayer Tamás. – Miatta kezdtem el ezt az egészet. Ő mutatja az utat, merre halad az emberiség.
A lény nézte a felnőtteket, de nem mozdult meg, és Janka úgy találta, hogy ebben a mozdulatlanságban van valami idegen; ahogy egy pók nem mozdul a hálójában, ahogy egy ragadozó rovar nem mozdul, mielőtt lecsapna áldozatára, Kirchmayer Tamás unokája úgy nem mozdult. Csak figyelt. A szárnyait szorosan a teste köré fonta; karmaival kapaszkodott egy fa ágaiba, és Janka ösztönösen tudta, hogy ha nem lennének a rácsok, akkor ők most életveszélyben lennének.
– A rácsok… – mondta Kriszta, és Kirchmayer egy kézmozdulattal jelezte, hogy érti a fel nem tett kérdést.
– Szükségesek a rácsok. Egyelőre. Csak a saját biztonságunk érdekében.
– De azt mondta…hogy fénnyel is…és megélnek mindenhogy.
A férfi mosolygott. Janka most először látott szomorúságot az arcán, és felötlött benne, hogy Kirchmayer talán tényleg a saját unokáját tartja itt, és nemcsak egy termékmintát.
– Persze, hogy megélnek. Bármit képesek megenni, növényt, halat, gombákat, mikrobákat, még a fényt is. De szeretik a húst.
A két nő nézte a lényt a rácsok mögött, és Janka érezte, hogy megmozdul a lelkében valami, egy érzés valahol a nosztalgia és vágy között, és végül megértette, hogy szeretne ilyen lénnyé válni maga is. Repülni és vadászni egy olyan világ romjai felett, ahol egykor az emberek számlákat fizettek, a munka miatt aggódtak vagy befektetési kötvényeket vettek, vitáztak politikáról vagy gazdaságról vagy erkölcsökről, és éltek napról napra állandó rohanásban, hogy soha ne kelljen megérteniük, mennyire céltalan és hiábavaló minden szívdobbanásuk. Janka tudta, hogy tökéletes állapot lehet ilyen lénynek lenni; és irigykedett.
Annyival szebb élet lenne. Annyival tisztább.
– Ki kell mennem innen! – mondta Kriszta. – Ki kell mennem!
Mielőtt visszaszálltak volna a kisbuszba, Kirchmayer Tamás megfogta Janka kezét. A férfi bőre finom volt, száraz és puha. Janka szemébe nézett, és Janka érezte, hogy több lesz ettől a pillantástól.
– Ez nem munka… – mondta Kirchmayer.
– …ez egy küldetés – fejezte be helyette Janka, mire a férfi mosolygott, és közelebb húzta magához a nőt, hogy a fülébe suttogjon. Mentolszagú volt minden szava.
– A szerződés ott van a hátsó ülésen. Mire hazaérnek, legyen aláírva!
Janka biccentett, és belül nyugalmat érzett, mintha az életében minden apró részlet most rendeződött volna össze egy térképpé, és Janka így már tudta, merre kell mennie. Beszállt a kisbuszba.
– Ez…ez rettenetes. Felfogják, mit csinálnak? Hogy ezek…ha elég sokan lesznek…felfalnak minket is…? Hogy a gyerekemet…szörnyeteggé akarják tenni?
Janka tapogatózott a sötét járműben; míg a keze meg nem találta a szerződést. Hosszú az út vissza a városba, és ez nem munka volt többé.
Küldetés.
– Tudja – kezdte, és még soha nem volt ilyen magabiztos a hangja –, kétféle módon tekinthetünk az életben bármire: negatívumként, vagy lehetőségként…