Coco Chanelt a legendás divattervezőt kifinomult stílusáért csodálják - amiatt a bizonyos ikonikus kis fekete ruha miatt -, leghíresebb kreációja a részegítő illatú Chanel No. 5 parfüm. A közismert figura mögött azonban bonyolult személyiség lakozott, akit intrikák értek, akiről sokféle gyanús pletyka terjedt. Pamela Binnings Ewen regényének lapjain megelevenedik a második világháború, Párizs négy éven át tartó német megszállása és Chanel titkos élete ebben a zűrzavaros időszakban.
Coco Chanel tudott könnyed, vidám, nagyvonalú lenni, ám kegyetlen, számító, manipulatív is. Miközben a Wehrmacht masírozott a Champs-Élysées-n, Chanel ott találta magát a Hotel Ritzben, a Reich főparancsnokának oldalán. Chanel az ellenség markában magánháborút indított, hogy kiszorítsa tulajdonrészéből zsidó üzlettársát, Pierre Wertheimert. Wertheimer az elharapózó antiszemitizmus miatt az Egyesült Államokba menekült, és magával vitte a Chanel No. 5 összetevőinek titkos receptúráját. Miközben Párizs a németek uralma alatt sínylődött, Coco mindent megtett a túlélésért. Nehogy leleplezzék sötét titkait, még a kollaborációtól sem riadt vissza. Német kém lett belőle, az F-7124-es számú ügynök, fedőneve: Westminster. Miért vetemedett erre? Meddig kellett merészkednie, hogy viharos múltja többé ne kísérthesse a jövőjét?
Pamela Binnings Ewen 2012-ben Eudora Welty-emlékdíjat kapott The Moon in the Mango Tree című regényéért. Hosszú ideig jogászként dolgozott, ma főállású író, a Northshore Irodalmi Egylet alapítója. Louisiana államban él, nem messze New Orleans városától.
Pamela Binnings Ewen: Párizs királynője – Regény Coco Chanel életéről (részlet)
A villa egy olajfaligetben bújik meg a Földközi-tengerre néző, sziklás hegyfokon. La Pausa a menedéke. Részben Westminster hercegének ajándéka volt, akkor kapta tőle, mielőtt a férfi megnősült. Noha ő vásárolta a telket, a házat Coco tervezte, és ő felügyelte a kivitelezést a legapróbb részletekig: például ő gondoskodott arról, hogy fa zsalugáterek kopott, mégis arisztokratikus hatást keltsenek, mint Westminster hercegének viseltes, de csodás szabású tweedzakói. Mint az az otthon, amit Papa épített volna, ha szerencséje van, és visszatér.
A holdfényben a hosszú gyöngysorral játszadoznak ujjai, ezzel pótolta Westminster hercegének ajándékát, amely a tenger mélyén pihen. Mama mindig hordott egy gyöngysort szorosan a nyakán, egészen addig, amíg meg nem halt a száraz köhögéstől.
Miután Mama elment, Papa elvitte Coco öccseit egy farmra dolgozni. Még mindig látja maga előtt, hogy szaladnak pici lábaikkal a gazda után a mezőre, míg Papa szekere egyre csak távolodik tőlük. Addig nézte őket, amíg már csak egy ponttá nem zsugorodtak a messzeségben.
Aztán Papa is elment.
Elhagyta a három nővért, Antoinette-et, Julia Berthe-et és Gabrielle-t az aubazine-i kolostorban. Megígérte, hogy visszajön a gyerekeiért, amint elég pénzt keresett ahhoz, hogy eltartsa őket. Annak az éjszakának az emléke még mindig szomorúvá teszi Cocót. Az árvaházba vezető, hosszú úton Papa elmondta a szekér hátulján kuporgó lányainak, hogy hová tartanak. Coco mélyen bevackolta magát a szalmába a húgaival, a hír hallatára összebújtak. Papa almát adott nekik, hogy azt egyék az úton. Antoinette és Julia Berthe még így is órákig sírt. Coco azonban magában tartotta a szenvedését.
Alkonyatkor Limoges városában Papa megállította a szekeret egy bolt előtt. Az ajtón lévő tábla azt ígérte: „Jó árat adok porcelánért, ezüstért, ékszerért.” Papa sokáig mozdulatlanul ült, csak fogta Mama gyöngysorát a tenyerében, és méregette. Aztán eltorzult az arca. Coco azt hitte, sírni fog. Ehelyett leugrott a bakról, kihúzta magát, és ujjait a nyaklánc köré fonva bement az üzletbe.
Coco emlékszik rá, hogyan öntötte el hirtelen a remény, amíg az ajtót bámulta. Papa meggondolta magát! Pénzzé teszi a nyakláncot, hogy otthont építsen nekik valahol, ahol meleg van, és van hely egy kertnek. Emlékszik, hogy elöntötte a boldogság, miközben a szalmában elnyúlt, és elképzelte az új jövőjét. Lesz egy tehenük, és zöldségeket fognak termeszteni. Iskolába járnának, délután a fiúk dolgoznának, a lányok pedig főznének és takarítanának. Papa a falusi piacokra vinné a portékáit, majd minden este hazajönne.
De pár perc múlva kirobbant az ajtón, felhúzott vállal, összehúzott szemmel. Coco lekuporodott a szalmába. Papa nagyon dühös tudott lenni. Miközben kikötötte az öszvért, felkiáltott:
– Shylock!
Coco érezte, ahogy megdől a szekér a súlyától, miközben felmászott a bakra.
– Tíz frank! – mormogta, és megcserdítette a gyeplőt. – Tíz ócska frank a gyöngyeiért.
Nem elég egy házra.
Julia Berthe felemelte a fejét.
– Papa, mi az a shylock?
– A shylock egy tolvaj, egy zsidó.
– Menj vissza, Papa! – Gabrielle felült, kiabált, ahogy hatalmába kerítette a kétségbeesés. – Mondd meg annak az embernek, hogy többet érnek.
– Csend legyen, lányok! – Papa hangja halk volt, rekedt. – Nincs semmi értelme. – Megcserdítette a gyeplőt. – Hallgassatok Papára. Amikor szegények vagytok, akkor senkit sem érdekeltek. A szegény szenved; ez olyasmi, amit meg kell értenetek.
Határozzátok el, hogy mindenért harcolni fogtok, amit az élettől akartok.
Ez az egyetlen módja, hogy élni tudjatok. – Hátraköpött a bolt felé, aztán megindult az utcán a zötykölődő szekérrel.
A falu fényei már mögöttük voltak, és az út egyre keskenyebb lett. A keréknyomvájattal teli földúton csak az öszvér nehéz lépéseit és a fakerekek zökkenéseit lehetett hallani, a körülöttük lévő világ sötét és néma volt, ahogy felfelé haladtak a hegyen az kolostorhoz. Összebújtak Antoinette-tel és Julia Berthe-tel, Coco pedig egyszeriben megértette, hogy Mama örökre elment, és Papa ott fogja hagyni őket Aubazine-ben, pont úgy, ahogy a fiúkat is elhagyta. Coco megértette, hogy ez fordulópont az életében.
Végigtekint a villa udvarán. Ugyanazt az ürességet érzi belül, mint amit azon az éjszakán érzett. Furcsa visszatekinteni – nem engedi meg magának ezt gyakran. De szinte látja Papát, ahogy elsomfordál a folyosón, és kilép az ajtón. Figyelte őt, és még mindig reménykedett, hogy meggondolja magát. Papa sosem nézett vissza.
Ő, Anoinette és Julia Berthe hamar megtanulta, hogy szánalomból tartották őket a kolostorban. A megszánt lányok különböztek a többi diáktól, meg kellett dolgozniuk az ellátásukért. Coco keményen küzdött, hogy segítse a húgait, de a végén már nem voltak elég erősek és kemények. Évekkel később mindkettő saját kezével vetett véget az életének. És a fivérei – mit lehetett tenni? Még mindig élnek, és egy fillérjük sincs, ezért néhanapján írnak neki, ő pedig időnként küld nekik pénzt. Egy darabig még reménykedett, de végül belátta, hogy a család már nem létezik.
Az igazság az, hogy
az óta az éjszaka óta, hogy Papa elment, Coco tudta, hogy egyedül maradt.
Rágyújt egy cigarettára, fejét a széknek támasztja, figyeli, ahogy a füst bodorodik a sötétben. Egészen sokra vitte egyedül. Akkor még Gabrielle volt, aki másoktól függött. Most már teljesen átalakult – ő Coco. Egy új életet épített fel, és Gabrielle a múlt homályába vész. Annak a szegénységnek, nyomornak az igazsága az ő titka marad.
Kivéve egyvalakit. Coco odaadta magát neki, szinte attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztak, egész testét és lelkét. A tenger morajlása La Pausában a szikla alatt megnyugtatja Cocót, hívogató hangja veszélyes emlékeket hoz a felszínre. A hullámok ritmusa csillapító, szinte hipnotikus – a meleg víz felé hömpölyög, majd újra visszahúzódik. Boy Capel, az egyetlen férfi, akit valaha szeretni fog. Ó, mennyire megbízott benne!
Nem. A földre dobja a cigarettát, és elnyomja a cipője orrával. Elég gondja van ma estére anélkül is, hogy Boy Capelre gondolna. Feláll, keresztüllépdel a kerten az udvart körbevevő fedett sétányhoz, egy kerengőhöz, amely a kolostor apácáira emlékezteti őt, ahogy a rózsafüzérüket morzsolgatva fel-alá siklottak a sétányon.
Belép a hálószobába a magas üvegajtón. Alyce épp előkészítette éjszakára az ágyat. Meglátva Cocót, rámosolyog, és gyorsan kimegy. Coco levetkőzik, és egy fehér selyem hálóingbe bújik, amelyet Alyce készített ki az ágyra. Coco egyik kedvence: vékony vállpántja van, és semmi egyéb díszítés nincsen rajta.
Keresztülmegy a szobán a fésülködőasztalhoz, és leül a tükör elé. Egyedül van, pózol – kissé jobbra fordul. A fotósok azt mondják, hogy klasszikus profilja van – az orra kicsi és tökéletes formájú, az álla picit szögletes, de erős. A nyaka hosszú és karcsú. A Papától örökölt kreol bőre – amiről azt állítja, hogy csak napbarnított – némiképp sötétebb, mint amit a társadalom kedvel, de jól megy a szélesen ülő fekete szeméhez és ívelt szemöldökéhez, valamint az arcát körbeölelő rövid, sötét fürtjeihez. Boy egyszer azt mondta, hogy nem klasszikus értelemben véve csinos, hanem szép. Még mindig nem tudta ezt a mondatát megfejteni. Elmosolyodik és kezébe veszi a hajkefét, aztán feláll, és közelebb lép a tükörhöz.
Mikor jelentek meg ezek a finom kis vonalak a szeme sarkában?
Coco minden lámpát lekapcsol a szobában, kivéve egyet, amely az éjjeliszekrényén áll. Becsusszan a levendulaillatú ágynemű alá, kinyúl a könyvért, amelyet előző este az éjjeliszekrényen hagyott. Colette legújabb műve. Felsóhajt, a térdének támasztja. Colette jó író, de komplikált barát.
A gondolatai elkalandoznak a történettől, visszatérnek Pierre árulására. A múltban, amikor a Société Mademoiselle-lel és a parfümjeivel kapcsolatos nézeteltéréseik miatt harcoltak egymással, a végén minden egyes alkalommal meg tudták menteni a barátságukat. Sőt, valójában gyakran eltűnődött azon, hogy Pierre talán egy kicsit szerelmes is belé. Több alkalommal, még akkor is, amikor ő nyert a bíróságon, Pierre küldött egy csokrot Coco kedvenc fehér kaméliáiból.
