A nők számára tragédiával ért fel, amikor láthatóvá vált a testük

A nők számára tragédiával ért fel, amikor láthatóvá vált a testük

Miért sokkolta a Monarchia asszonyait, amikor végre elhagyhatták a fűzőt, miért számított botrányosnak a maga idejében a körömlakk, miért tüntettek az első magyar szépségkirálynő ellen, és jó száz éve miért voltak sokszorosan kiszolgáltatott helyzetben a cselédlányok? Csak néhány izgalmas kérdés azok közül, melyeket Czingel Szilvia a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent A női test alakváltozatai című új kötetében tárgyal. A néprajzkutató-kultúrantropológussal – aki városi sétákat is szervez Budapest „intim” hétköznapjairól – városi ízlésről, a cselédlányok közvetítő szerepéről és a menstruációs traumáról is beszélgettünk.

Ruff Orsolya | 2020. szeptember 29. |

A kötet az 1880-as évektől foglalkozik behatóan a női testkultúrával – a kiegyezés utáni éveket viszonylagos stabilitás jellemezte, de ez a fajta közeg mennyire kedvezett az új nőtípus kialakulásának, és alapvetően minek, milyen jelenségnek, váltásnak köszönhetjük a megjelenését és azt, hogy a nők elkezdtek másként viszonyulni a testükhöz? 

Az 1880-as évek környékén nagy változás történt, mégpedig az, hogy a nőknek, akik évszázadokon keresztül fűzőben jártak, lehetőségük nyílt arra, hogy megszabaduljanak tőle. Izgalmas kérdés ugyanakkor, hogy kik által, hiszen nyilván nem ők maguk döntöttek róla. A nők tulajdonképpen több száz éven keresztül a férfiak által kreált testideált valósították meg, viszont a fűző rendkívül egészségtelen volt – több mint negyven betegséget írtak a számlájára, hiszen nem tudtak szülni a nők, nem tudtak rendesen tisztálkodni, nem beszélve az intimitásról vagy arról, hogy milyen testi deformitásokat idézett elő. Ebben az időszakban az orvosok részéről – akik férfiak voltak, hiszen ekkor még nincs női orvos – egyre erősödött a nyomás, hogy valamit tenni kell és muszáj „levetetni” a nőkről a fűzőt. Érdekes, hogy míg több száz éven keresztül a férfiak kényszerítették fűzőbe a nőket, egyszer csak pont a férfiak azok, akik azt mondták, le kell venni. Ezenkívül egy új, erős hatás is érvényesült a divatban, ami a szecesszióhoz is köthető. Gustav Klimt és Emilie Flöge például egy párt alkottak, és Flöge igazi feministaként azt mondta, olyan ruhát fog varrni és tervezni, ami egy egészen másmilyen női alakra adaptálható. Viszont ezen a ponton keletkezett egy hatalmas krízis is a nőkben, hiszen azzal, hogy levették a fűzőt, valójában megjelent a női test, ami sok nő számára felért egy tragédiával.

Czingel Szilvia
A női test alakváltozatai 1880-1945
Jaffa, 2020, 252 oldal
-

Hiszen kiderült, hogy testalkatukat tekintve valójában milyen sokfélék a nők…

Így van, nem beszélve arról, hogy a húszas években megjelent Coco Chanel és az a francia divatirányzat, ami sok szempontból a mai napig dominál. Ez volt az úgynevezett garçonne stílus: ez a nagyon sovány, kismellű, nagyon szögletes nőalakot tette normává, aminek gyakorlatilag senki nem tudott megfelelni.

Ezek szerint kijelenthető, hogy a fűző elhagyásának bár egészségügyileg jótékony hatása volt, ám a divat egy újabb elvárást pakolt a nőkre.

Itt valóban kinyílt egy olyan fiók, amire senki sem számított. Ebben az időben iszonyatos erővel indult el a diétázás, a női sport, a tömeghigiénés kultúra is egyre dominánsabbá vált, de ez egy nagyon lassú folyamat volt. Minden Amerikából és Nyugat-Európából indult el és érkezett meg Magyarországra, és ha összehasonlítjuk Budapestet meg a vidéket, akkor mindig volt közöttük egy fényévnyi táv. A paraszti kultúrában mindez még később jelent meg – érdekes például, hogy a pendelyes, sokszoknyás parasztasszonyok nem hordtak fűzőt, az kimaradt az ő öltözködéskultúrájukból.

-

Fotó: Valuska Gábor

„A polgári ízlés azonban a testet nem tudta a maga természetességében látni. Az otthon unatkozó lányokat férjhez kellett adni, és a férfiak számára csak a mesterségesen megformált test volt a szép” – írod a könyvben a tárgyalt időszakról. Ugyanakkor mindez erősen emlékeztet arra, ahogyan a nők ma például a plasztikai sebészet segítségével formálják és uniformizálják a testüket. A vizsgált időszakban a műviség kontra természetesség hogyan jelentkezett a női divatban és testkultúrában?

Ebben az időszakban művi beavatkozásokról még nem beszélhetünk, bár Amerikában már a harmincas években mellnagyobbító műtéteket meg ráncfelvarrást végeztek. Magyarországon ekkor a természetes szépség volt a trend, annyi változott, hogy megjelentek a különböző dekorkozmetikumok, mint a rúzs és a körömlakk, ami kiverte a biztosítékot. Írásaikban Kosztolányi, Karinthy, de akár Ady vagy Babits is reagáltak erre a jelenségre, ugyanakkor a férfiak sem tudták eldönteni, hogy ez szép-e vagy sem. A körömlakk nagyon megosztó volt, a korabeli pszichológusok például testcsonkításként írtak róla. Azt tartották, hogy egy igazi úrinő bepúderezheti magát, hiszen a púder és a szem kihúzása elfogadott volt – itt Greta Garbo meg a hollywoodi sztárok szolgáltak valamiféle modellként –, de a rúzst és a körömlakkot abszolút a prostituált és az erkölcstelen nőkhöz kötötték. 

Ebben az időszakban mi döntötte el, hogy mi számít szépnek és vonzónak? Látni lehet, hogy megjelentek a különböző magazinok, a rádió, a mozi, de mi volt az, amire egy hétköznapi nő is figyelt, amihez igazodott? 

Hollywoodban ekkor mutatták be azokat a filmeket, amelyekben a filmszínésznők gyönyörű sovány alakkal jelentek meg. A színésznők teste elérni vágyott cél volt a magyar nők számára is. Budapest belvárosában sok mozi volt és aki tehette, járt is filmeket nézni. Emellett megjelentek a különböző női lapok, mint például a Magyar Lányok vagy a Tolnai Világlapja. Ott olyan úri hölgyek írtak, akik főleg a korabeli francia és angol sajtót olvasták, és egyfajta közvetítő szerepet játszottak. A Színházi Élet is nagyon meghatározó folyóirat volt, hiszen ott volt a legtöbb divattal és szépségápolással kapcsolatos hirdetés, írás, szépségideálként pedig a korabeli színésznők bukkantak fel benne, akik a kor celebjei voltak. 

-

Fotó: Fortepan / Privát Fotó és Film Archívum-Urbach gyűjtemény

A személyes visszaemlékezésekből mi derült ki, a hétköznapi lányok mennyire mertek hasonlítani ezekre az idolokra? És a társadalom mennyire készült fel arra, hogy változik a divat, és a nők követni akarják ezt a divatot? 

Létezett egy konzervatív és egy liberális nőitest-felfogás, ami a szépségkirálynő-választásoknál abszolút megjelent. A konzervatív, nagyon vallásos irányzat azt mondta, hogy vissza kell térni a magyar népi kultúrához, a magyar népviselethez, és az a nő, aki részt vesz egy szépségkirálynő-választáson, erkölcstelennek számít. A kor szelleme abszolút rányomta a bélyegét arra is, hogy tulajdonképpen milyen a szép nő. 1929-ben először rendeztek szépségkirálynő-választást Magyarországon, amire tömegek jelentkeztek. Minden lány szépségkirálynő akart lenni, úgy, hogy előtte soha nem ismerték ezt a műfajt. Ám rögtön politikai kérdést is csináltak belőle, mert rengeteg zsidó lány jelentkezett, így a szépségkirálynő-választásnak lett egy antiszemita felhangja is. Egy ártatlan szépségversenyben pedig egyszer csak megjelent a kor politikai hangulata, és Simon Böske megválasztása kapcsán elindult a polémia arról, hogy ki legyen a szép nő. Móricztól Máraiig és Klebelsberg Kunóig mindenki belefolyt, és mindenki próbált valamiféle nőtípust felvázolni. 

A politika már az elejétől fogva rátelepedett az első szépségversenyre, vagy csak attól a pillanattól kezdve, hogy egy zsidó lány lett a győztes?

Az első pillanattól kezdve, hiszen a szervező Színházi Élet is zsidó tulajdonban volt. Amikor Simon Böske megnyerte a versenyt és Párizsba utazott, ahol Miss Európának választották, akkor magyar szépségként híresült el, és fel sem merült, hogy zsidó. A Keleti pályaudvaron aztán iszonyú tömeg várta, hiszen mindenki Simon Böskét akarta látni, de ott rögtön egy antiszemita tüntetést is szerveztek ellene. Magyarországon 1936-ig rendeztek szépségkirálynő-választásokat, de az elsőt követően volt egy dilemma – 1930-ban például a botrányt elkerülendő igyekeztek egy nem zsidó lányt megválasztani.

-

A könyvet olvasva feltűnő volt a kiszolgáltatottság, amely a 19. század végén, a 20. század elején társadalmi helyzettől függetlenül kijutott a nőknek – ez egyrészt anyagi függést is jelentett, de közben tudatlanságot is. Ma már meghökkentő például, hogy a nők többsége teljesen fogalmatlanul lépett házasságra, és az égvilágon senki sem mondta el nekik, hogy mi vár rájuk a nászéjszakán. Ez mennyire volt általános gyakorlat?

Kezdeném azzal, hogy a menstruáció abszolút tabutéma volt, és gyakorlatilag a nők akkor szembesültek vele, amikor a saját testükön tapasztalták. Nagyon sok olyan beszámoló létezik, ami arról szól, hogy ezek a nők fiatal lányként nagyon megijedtek, és azt hitték, hogy komoly betegségben szenvednek. Akkor aztán leültek velük, de inkább a technikai részt magyarázták el nekik, például, hogy mit használjanak. Abban az időszakban nem voltak modern betétek, tamponok. Az úgynevezett havi kötőt használták, amit a legtöbb nő a saját varrónőjével varratott, de már lehetett patikákban is kapni. Meg lehet nézni a korabeli reklámokat, a gyógyszerészek mindenhol kiemelték, hogy diszkrét csomagolásban küldik el, nem is kell bemenni érte, ami egy újabb stresszforrás lett volna, hiszen a patikus is férfi volt. A menstruáció és az intimitás is abszolút tabutémának számított, semmit nem tudtak róla, csak annyit, hogy a nőknek van egy kötelességük a nászéjszakán. Sok évszázadon keresztül tényleg így éltek a nők nemi életet, miközben a férfiaknál megengedett volt, hogy bordélyházakat látogassanak – ez amúgy a feleségek számára is elfogadott volt. Ez a jómódú társadalmi réteg mindemellett cselédeket foglalkoztatott, és szinte bevett szokás volt, hogy a fiúgyerek első szexuális együttléte egy cselédlánnyal történt meg, az anyák szemet hunytak fölötte. Az más kérdés, hogy utána sok lány teherbe esett, és tele voltak az árvaházak az elhagyott gyerekekkel. Érdekes amúgy, hogy egy időben rengeteg gumióvszer-reklám jelent meg az újságokban, de ez 1918-ig, a Monarchia fennállásáig tartott, utána viszont – és itt megint belép a politika, ahogy bezárkózik Magyarország – egyre inkább megjelent egy erősödő gumióvszer-ellenesség. Vannak különböző felszólalások és írások, amik arról szóltak, hogy ki kell venni a reklámok közül és a kirakatokból az óvszert. 

A lányokat végül ki világosította fel: az anyákra hárult ez a feladat vagy a cselédségre? 

Is-is. Általában az anyák beszélgettek el velük, de a cselédek is, és ha volt nagyobb lánytestvér vagy barátnő, akkor ők segítettek. Abban az időben az iskolának is volt egy ilyen funkciója, hiszen ott lehetett a felvilágosultabb barátnőktől megszerezni az ismereteket. 

-

Fotó: Fortepan / Schmidt Albin

Mit kezdett a társadalom a férjezetlen nőkkel, és mi várt azokra az asszonyokra, akik valamiért nem tudtak vagy éppen nem akartak férjhez menni? 

Ilyenből elég kevés volt. Az életútnak fontos része volt a férjhez menetel és a nősülés. Megszólták azt, aki egyedül maradt, és teljesen mindegy, hogy faluról beszélünk vagy városról. Nagyon kevesen éltek így, és nem is volt elfogadott. Az volt a cél, hogy mindenkinek legyen valamilyen partnere. Mindegy, hogy milyen viszonyban élte le az életét, az viszont fontos volt, hogy házasságra lépjen. Emellett kevés volt a válás, és az egy újabb könyv témája lehetne, hogy valójában milyenek voltak ezek a kapcsolatok. A legtöbb házasság nem szerelmi volt, hanem lényegében egy vagyonközösség: azonos társadalmi rangúval lehetett összeházasodni, és a szülők előre kinézték a jövendőbelit. 

A könyvedben írod, hogy az úrinő ideális testéhez kellett egy másik nő, a cseléd munkája. Érdekes jelenség az is, hogy a falu később hogyan viszonyult ezekhez a lányokhoz, de alapvetően miben látszik a legnagyobb kontraszt egy városi és egy azonos korú vidéki nő között? 

A városi, polgári úrinő nem dolgozott – unatkozott, ezt ki merem jelenteni. A cseléd takarított, vigyázott a gyerekre, főzött. Persze az úrinő volt a család őrzője és ő felügyelte a munkát, de gyakorlatilag nem ő pucolta a krumplit, nem ő végezte a piszkos munkát. Falun ezzel szemben reggeltől estig dolgoztak, 4-5 évesen már segítettek a földeken, minden munkafolyamatot megtanultak. Meg kell nézni egy parasztasszony és egy úrinő kezét, a kéz, a körmök mindent elárulnak. Vagy a bőr! A napbarnított bőr nagyon sokáig a parasztasszony színe volt, a századfordulón hordott nagy kalapok épp azt a célt szolgálták, nehogy az arcuk lesüljön. 

A fordulópontot a fürdőkultúra megjelenése hozta el ezen a téren? 

A húszas években volt egy nagyon éles határ. Korábban nem igazán strandolhattak a nők, és ma már nagyon vicces látni, hogy miben fürödtek. Gyakorlatilag tetőtől talpig be voltak öltözve, fürdőkabinokat használtak, majd a lépcsőket betolták a vízbe, hogy csak nyaktól felfelé látszódjanak ki. A húszas évekre ez megváltozott: egyrészt változtak a fürdőruhák, másrészt már végig lehetett sétálni a Lidón, bár nyilván még ott is voltak különböző megkötések. De hát akkor sem egy parasztlány járt le strandolni, hanem az úrinő. De a napbarnított bőr divatja is a francia Riviérán napozó színésznőkhöz kötődik, ők voltak az ideálok, és az ment át az egyszerű polgári kultúrába. A húszas évektől már le lehetett sülni, és egyszer csak a barna, napsütötte bőr lett a divat. 

-

Fotó: Fortepan / Schmidt Albin

A paraszti és a városi rétegek között nemcsak az életmód vagy az öltözködés vont éles választóvonalat, hanem az is, hogy mit tartottak szépnek vagy csábítónak. Csak egy példa: míg a városi nő karcsú lábra vágyott, a könyv szerint a falusi lányok akár két harisnyát is felhúztak, hogy vastagabbnak tűnjön a lábuk. Az évek múlásával ez a két felfogás mennyire hatott egymásra? 

A cselédek voltak azok, akik a női testformálásban meg a női divatban abszolút kultúraközvetítők voltak, hiszen amit Pesten láttak, azt megpróbálták hazavinni és valahogy átalakítani azt a divatot, ami számukra több száz évig ugyanazt a viseletet jelentette. A cselédek révén olyan ruhadarabok kerültek falura, amit csak városban hordtak – ezek közé tartozott a selyemharisnya vagy a különböző fehérneműk. Vidéken például nem hordtak kombinét, mindenki azokban a súlyos pendelyekben járt: sok szoknyát vettek fel és nem hordtak bugyit. A bugyi műfaja sokáig nem létezett. Nagyon mások voltak a tisztálkodási normák is: falun lehet, hogy csak a kútnál volt víz, a városban viszont ezek a lányok egyszer csak megérkeztek egy olyan lakásba, ahol a falból jött. Egy parasztlány számára nagyon izgalmas és félelmetes dolog volt, hogy létezett egy olyan helyiség a lakásban, amivel ő korábban soha nem találkozott, és abban volt egy nagyteknő – így hívták a fürdőkádat –, amibe esetleg be kellett ülni. Féltek, hogy meg fognak fulladni, mert nem tudtak úszni… A fürdőszoba egy kultúrsokkal ért fel. De hát mégiscsak ezt látták és tapasztalták, és amikor hazamentek falura, azt mondták, tisztálkodjunk többet. Falun viszont gyanús volt, aki sokat tisztálkodott. Vajon mit csinált ez a lány Pesten? Nemi betegséget szedett össze, kurválkodott? A sok tisztálkodás abban az időszakban az erkölcstelen nő imidzsét jelentette. Ezeket a cselédlányokat nagyon nehezen fogadta vissza a falu. 

-

Tudni lehet rólad, hogy a Centropa Alapítvány munkatársa voltál, és sok oral history-részlet került a kötetbe – mit tapasztaltál, ezek a jellemzően ma már idős nők mennyire voltak képesek megnyílni olyan témákban, amelyek intimnek vagy az ő fiatal korukban akár tabunak számítottak?

Legalább négyszer-ötször visszamentem hozzájuk beszélgetni. Főleg holokauszt-túlélőkkel interjúztam, és engem alapvetően az érdekelt, hogy mi volt a holokauszt előtt, mi volt az az elveszett kultúra, aminek a holokauszttal vége lett. De egy zsidó embernek mégis ez a trauma az első. Nem lehet addig másról beszélni, amíg ő a holokauszt traumáját nem meséli el. Utána viszont jöttek az izgalmas mindennapi részletek, és tulajdonképpen ezek a nénik írták a könyvet; például Simon Böskéről is tőlük hallottam először, de a divatról, a betétekről, a rúzsról, a tisztálkodásról is ők meséltek. Készítettem interjút olyanokkal is, akik nem holokauszt-túlélők voltak, ugyanakkor mindenkinek az életében vannak nehéz momentumok. Egy ideig az ember ilyenkor pszichológus és nem kultúrantropológus: mindenki életében van egy fő motívum, ami általában egy trauma, és ha azt elmondta, utána szívesen mesél bármiről, akár kényesebb témákról is.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Rajongás övezte és támadások sorozata érte az első magyar szépségkirálynőt

Hogyan változott a női szépségideál, mikor dobták el a nők a fűzőt és mikor kezdték el tudatosan formálni a testüket? Czingel Szilvia új könyve azt vizsgálja, hogy az 1880-1945 közötti időszakban lezajló óriási társadalmi és kulturális változások hogyan hatottak a női testkultúrára.

...
Nagy

Szigliget, az írók edzőtábora – Írók a Balatonon

A szigligeti Esterházy-kastély rengeteg fontos mű és kapcsolat születésének színtere volt, nem is beszélve az anekdotákról, amelyek fennmaradtak a szigligeti nyarakról. A Kádár-korszak legfontosabb írói – köztük Örkény István, Nemes Nagy Ágnes, Fekete István, Weöres Sándor, Szabó Magda, Kertész Imre, Pilinszky János és Juhász Ferenc – jártak ide pihenni, játszani, egymást ugratni, és persze írni.

...
Hírek

Így nyaraltak a magyar írók a Balatonon

KÉPALÁ 2020
...
Nagy

Elindult a KÉPALÁ pályázat - Neked mit mesél a fotó?

...
KÉPALÁ - Testőrök között

Győry Domonkos: Papamobil [Képalá]

...
KÉPALÁ - Apa

Papp Ágnes: Vízidő [Képalá]

...

PODCAST: Mácsai Pál a Margó Extrában

...

PODCAST: Selyem Zsuzsa a Margón

...

PODCAST: Margó Extra Orvos-Tóth Noémivel

...

PODCAST: Péntek Orsolya a Margón

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Meseország mindig is mindenkié volt, csak erről nem tudott mindenki

Nagy Boldizsárt, a kötet szerkesztőjét kérdeztük a Meseország mindenkié koncepciójáról, és beszélt a Grimm-mesék hatásáról, a Disney-film változásáról és a kötet szakértőcsapatáról.

...
Hírek

Boldizsár Ildikó: Meseország valóban mindenkié, mi döntjük el, hogy kit/mit engedünk onnan magunkhoz

Napok óta a Meseország mindenkié című mesekönyv tartja lázban az országot. Boldizsár Ildikó író-meseterapeuta azonban megszerezte és elolvasta a kötetet, majd egy Facebook-posztban fejtette ki, miről is szólnak a mesék, és mi a véleménye a botrányról.

...
Gyerekirodalom

Milyen kortársat vigyünk az iskolába? [Manó]

Mindig élénk figyelem kíséri és parázs vita zajlik akörül, hogy mi kerüljön fel az iskolai kötelező olvasmányok listájára. A téma örök, mi pedig eljátszottunk a gondolattal, ha tehetnék, a hazai gyerekkönyvkiadók vajon milyen kortárs műveket ajánlanának a tanárok figyelmébe. Ezúttal a Manó Könyvek alternatíváit mutatjuk.

Hírek
...
Hírek

Dragomán egypercesben írta meg az SZFE körüli helyzetet

...
Hírek

Újra streamel a Radnóti Színház!

...
Hírek

Minisorozatot készít az HBO Nesbo A fiújából

...
Hírek

Nem jelenhetett meg a Péterfy-Novák Évával készült interjú a 168 órában

...
Hírek

Jövőre két Philip Roth-életrajz jön Amerikában

...
Hírek

A cyberpunktól a Dűnéig - Hétfőtől ismét Világok Találkozása