![Az embernek kötelező boldognak lenni [Géczi János 70]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/35868/fe_1180_600_geczijanos3365.jpg "Géczi János - Fotó: Gáspár Gábor - konyvesmagazin.hu")
Géczi János szívesen sertepertél a „többször volt először”-helyzetek körül. Az 1954-ben, Monostorpályiban született szerzőnek számos verseskötete, regénye, szociográfiája és esszégyűjteménye jelent meg. Tanított egyetemeken, évtizedeken át kutatta a rózsák kultúrtörténetét és szimbólumrendszerét, hosszú ideje lapszerkesztőként is dolgozik,
hamarosan pedig a Műcsarnokban nyílik nagyszabású tárlata.
Felnőtt- és ifjúkori kedvencekről, írórokonokról és a legkedvesebb Vad Fruttik-lemezéről is kérdeztük. De szertefoszlott antropológiáról, tönkrement kultúrtájról, a tehetséggondozás fontosságáról, aranysakálokról, zeller- és tormaszagról, vetkező babarózsákról és a susogó nádasról is beszélt nekünk.
Az alább olvasható 35 kérdés és 35 válasz az életéveinek számát adja ki. Gazdag életnek és pályának azonban csupán a legfontosabb töredékeit érintheti.
A, mint Adria. Bár jó ideje egy ugyancsak ’A’-betűvel kezdődő településen élsz (az északi parti Almádiban), mégis az ókori hét tenger egyike az, ami rólad elsőre eszembe jut. Fel tudod idézni az első adriai kalandodat?
Több első adriai kalandom volt. Alkati okkal magyarázható, hogy többször voltam először egyik-másik városban, többször is elsőként olvastam Lénárd Sándor könyveit, és többször bámultam meg előszörre ugyanazt a tő rózsát és többször kötöttem életre szóló barátságot ugyanazzal a költővel. Nem is az élmények intenzitását elismerő, hanem a konstrukciót érzékelni tudó, a jelenidőt tapasztalni akaró ember-részem sertepertél többnyire a ’többször volt először’-helyzetek környékén.
Az igazi Adriát későn, az 1990-es évek legelején ismertem meg. Addigra bejártam már unalmas itáliai partjait, és a kietlensége, a széles homokpadjai riasztottak, annak ellenére, hogy Velence világa, a ravennai tengerpart pineaerdője, a Pó mocsaras deltája vagy Lecce körmeneti ájtatoskodása elkápráztatott. De Velence, Ravenna, Comaccio, Lecce nem az Adria – a tenger még csak háttérül sem szolgálhat.
Mirko Kovačéknál, Rovinjban. Forrás: Géczi János archívuma.
Az Adria az egykori jugoszláviai, ma szlovén, horvát és montenegrói tengerparton ismerhető meg, ahol sokáig egyensúlyban mutatkozott az illír és rokon törzsi, a görög, a latin, a bizánci és a római katolikus középkori világ, az iszlám örökség – meg természetesen az új- és jelenkori kultúra, s azt befoglalja az élettelen és élő természet. A közép-európaiságom, mondjam azt, hazára lelt abban a sok kultúrának életteret adó mediterrán térségben.
Idő, tér és kultúra egységére, ha példát kérnek tőlem, mindig az Adria keleti partvidékén lelem föl.
Az első adriai kalandom három hétig tartott Rovinjban – a lehető legjobb helyen, ahová Tolnai Ottó útmutatásával és Mirko Kovač segítségével juthattam el. A ragyogás városáról versekben, novellában, esszénaplóban a Jelenkornál megjelent 21 rovinjban adtam számot (amely kötetre többször utalt Reményi József Tamás, aki bédekkerként vitte magával ‒ mint olykor mások is ‒ isztriai kalandozásához).
S minden úgy kezdődött, hogy hajnalban, napfelkeltekor a kikötő mólójának vékony és kemény fényhéjas márványlapján Dugó kutyám megcsúszott és a vízbe pottyant. De ahelyett, hogy puli létére megijedt volna a tengertől, példát mutatott és boldogan úszkált (az amúgy olajos és hulladékkal teli vízben).
Este Olaszországból repülőgéprajok szálltak északkeletre.
A másik első adriai kaland, amikor nagycsaládom három generációja nyaralt együtt. A harmadik, amikor Orebićen éjszaka hallottam az aranysakálok üvöltését. A negyedik, amikor eldöntöttem, hogy murteri lakos leszek.
Á, mint állatok. Amióta ismerlek, mindig veled van a kutyád. Van-e olyan jellemvonás, aminek a fontosságára Buborék hívta fel a figyelmedet?
Buborék – miként elődei, Dugó, Adél és Kicsi – a pontosságra figyelmeztet. Ideje van a felkelésnek, a sétának és a madármegfigyelésnek. Annak, hogy mikor kell a hőség miatt vízbe menni s mikor inni.
B, mint Balaton. A Cholnoky-történetek című könyved elején a rád kísértetiesen hajazó elbeszélő úgy fogalmaz, nem értette meg az éjszakai nád suhogásának énekét. Különös, hogy bár jó ideje a tótól „füttyentésszónyi” távolságra élsz, mintha mégsem vált volna a magánmitológiád szerves részévé a Balaton. Miért hagy téged hidegen az, ahogyan a nád suhog?
Az a nádas érdekelt volna, ahol éltek nádifarkasok (ahogyan mi nevezzük az aranysakálokat) – a toportyánféregről Arany János is ír.
Időközben a mediterráneumból az országutakon eltaposott állatok dögein élő kisragadozók eljutottak a Balaton-felvidékre is, de továbbra sincs a tónál szabad földdarab, ahová leheveredhet az ember, túl sok a magánpart, a kerítés és arcátlan az engedélyezett harácsolás. A Balaton nem tudja azt képviselni, amit a Kárpát-medence, ahol mindenféle civilizációs örökség összebékül. Szóval a tó, a part ugyan káprázatos, de környezetromboló használóival és a használók élveteg gazdáival nem vagyok képes összebékülni.
A kultúrtáj tönkrement, véglegesen.
C, mint Cholnokyak és egyszersmind C, mint cáfolat. Mármint az előző kérdésemé. A számodra különösen fontos földrajztudós, Cholnoky Jenő elvégre rengeteget írt a Balaton gyönyörűségeiről. Mi az, ami máig meghatározó neked a tájjal kapcsolatban a megfigyeléseiből?
Cholnoky Jenő? Az elsők egyike, aki egy város történetének elmondását (éppen az én majd harminc éven át fenntartott lakhelyemét, Veszprémét) a hely geológiai históriájával kezdi, s a földtani sajátosságokból vezeti le a település sajátosságait. Ő az, aki természettani okosságait irodalmi szinten adja elő s a reál- és latinos humán műveltséget nemcsak összebékítendőnek, de követendőnek állítja. Ő az, aki kíméletlenül sokat dolgozik és nincs olyan perce, amelyből ne tudna szakmai hasznot húzni, amelyet ne lenne képes élvezni.
És imponál az is, hogy Cholnoky Jenő mert ellentmondásos lenni, egyszerre rigorózus szakember és önhitt tudós, léha ficsúr és családjáról kitartóan gondoskodó polgár, egyetemi tanár és nagyokat mondó kalandor. Aki olykor gonosz, olykor egészen vidékiesen alpári és retrográd valamennyi politikai megnyilvánulása,
máskor nagyvonalú européer s olykor hithű honfi.
Cholnoky balatoni és balaton-felvidéki tájélményei után kutatva szembesültem azzal, hogy az általa látott vidék és az általam bejárt nem azonos. Nemcsak azért, mert sok megállapítását (mondjuk a vízi tájat meghatározó hullámok természetéről írtakat) korrigálták, hanem mert az az antropológia, amely őt jellemezte, s minden mondata megformálását áthatotta, mára szertefoszlott.
Cholnoky Jenő a Káli-medencében. Fotó: Fortepan / Cholnoky Tamás
Erős közösségi beágyazottságát nevetségesnek mondják, oktatói-nevelői buzgalma sem lel sok követőre, s aki az ilyen erényekre figyelve fogalmaz meg az embereknek otthont adó tájra vonatkozó következtetéseket, nem mondhat már róla olyasmiket, amelyek találónak minősülnének.
Cs, mint Csikász Imre. Amikor legutóbb meglátogattalak, a veszprémi Erzsébet sétányon, a játszótér mellett látható Ülő lány című szobráról meséltél nekem. De Csikásznak és neked nemcsak Veszprém, hanem Róma is közös lakhelyetek. A kevés fennmaradt munkáját meglátogathatod, de a személye mennyire jelenvaló neked?
Veszprém enigmatikus alakjai közé tartozik, akinek úgyszintén sok mindennel tartozom. Csikász legendái élőbbek a városban, talán azért, mert régebben más szobrász alig élt a Veszprém utcáiban (bocsánat, R. Kiss Lenke), alkoholista művész pedig (bocsánat, kedves Cholnoky Viktor, drága Cholnoky László) oly sok volt.
Amikor a Vár Ucca Tizenhét negyedévkönyvet szerveztem és szerkesztettem, bejártam a harmincéves korában a téli Balatonban fürdőzéskor megfázott, s a meghűlésbe belehalt szobrász életének fontos helyszíneit itthon és külföldön,
mert meg akartam érteni a hedonizmusát.
A szülőházát romák lakták és bársonyokkal függönyözött szobák sorát kínálták alkalmi könnyebbülésre, Rómában abban az utcában dolgozott éves ösztöndíja idején, ahol Fellini és Masina lakása van, Almádiban akkor még omladozott az általa tervezett, lépcsőn megközelíthető hegyoldali villa.
Csikász Imre Ülő lány című szobra Veszprémben. Fotó: kozterkep.hu / Göröntsér Vera
Állt a múzeum előtti vöröskő építmény (volt az minden, jégpálya jegypénztára, vizelde, raktár), ahol megmintázta a zsebében nevelt, piacozáskor vásárolt naposcsibét. A túletetés miatt félreálló begyű madár bronz másolata a lakásomban található – ez év szeptemberében, a veszprémi Csikász Galériában ki lesz állítva annak az ötven képzőművész-barátomnak az összesen kilencven művével együtt, amely alkotásokkal együtt élek. S ígérték, hogy a tárlat katalógusa tartalmazza majd az ezen munkákról félszáz év alatt összeírt esszéimet.
D, mint Dante. Meglepő lehet talán, hogy éppen ő, de újból és újból eszembe jut a Divina Commedia című versednek ez a sora: „Régi tercinák lassú dombjait másztam meg”. A világirodalmi kedvenceidről keveset tudok, úgyhogy dacolva azzal is, hogy ez most félremegy, és sejtve, hogy az alkatotok épp ellentétes lehet, kérdezem, hogy fontos volt-e neked valamikor Dante és a Commedia?
Dante – és rajta kívül sok más író is, mint Vergilius, Petrarca, Goethe, satöbbi ‒ a felnőttkorom felfedezettje. S jól van az így. Vannak szerzők, akiket fiatalon kell szeretni s vannak, akiket érett emberként szabad csak olvasni.
Nyilván olyanok is akadnak, amelyet az aggastyánok értenek csak meg, ezt jelzi a satöbbi.
Dante és életműve példája számomra annak, hogy a kor nemcsak meghatározza a benne élőt, de a benne alkotó teszi világossá, mi több, áttekinthetővé a kor magában kaotikus ismereteit a világról, az emberről, a műveltségről, a közösségekről, a kulturális tevékenységekről s miegyebekről, amit az ember fontosnak gondol.
Dante érdekfeszítően pletykál, ami nem éppen férfias tulajdonság,
de egy poétának, pláne, ha tudós és elszánt ember, megengedett.
E, mint esszé. Ezt a niche műfajt viszonylag sokan űzik, de kevesen csinálják jól. Te közéjük tartozol, úgyhogy kíváncsi lennék, mik szerinted a jó esszé hozzávalói?
Nem tudom a választ. Tíz éve biztosan mást mondtam volna, mint ma, vagy tenném tíz év múltán. Talán ez az oka, hogy egyetlen magyar esszégyűjteménybe sem kerültem be.
Azt az esszét, amit szeretek, a bölcsek írták (Borges, Brodszkij vagy Eco), és nem pusztán a szikrázó okosságukról,
hanem a mindentudást kizáró kétkedésükről adnak tanúbizonyságot a szövegeik.
Egykor, egyetemi oktatóként tanítottam az esszé műfajának kialakulását, korszakonkénti és eszmetörténeti változatait, talán meg is látszik rajtam ‒ pontosabban a soraimon ‒ Francis Bacon és Montaigne hatása.
F, mint fiatalság. Fentebb vallottál a felnőtt korod felfedezettjeiről. Kíváncsi lennék, milyen olvasó voltál fiatalon, illetve, hogy vannak-e középiskolás korodból vagy még előbbről máig érvényes olvasmányaid?
Nyűgös fiatal voltam, főleg magam számára. De annyira nem, hogy ne tudtam volna színvonalas olvasmányokhoz jutni. A faluban az olvasáson, természetjáráson kívül nem sok szórakozási lehetőségem adatott – a községi könyvtár ugyan gazdag volt, de nem nekem való és a családi könyvtár is szűkösnek bizonyult.
Középiskolásként váltam könyvvásárlóvá, havonta mindig volt egy délután, amikor a debreceni Kölcsey Ferenc Könyvesbolt teljes készletét átforgattam és többnyire versköteteket vásároltam. Keszthelyi Rezső (Vonalak kertje), Bari Karcsi (Holtak arca fölé), na és Nagy László, Pilinszky János, Szécsi Margit – az első kortársi élményeim szerzői. No meg mindenekelőtt Kiss Benedek, akinek még levelet is bátorkodtam írni (de személyesen azóta sem találkoztunk).
A könyvek nagy ritkán vezettek személyes kapcsolatokhoz.
A regények közül mi más lett volna máig ható erejű, ha nem Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, Bulgakov Mester és Margaritája, Márquez Száz év magánya és Thomas Mann Varázshegye.
H, mint hajók. Az 1978 és 2020 között írt verseidet tartalmazó A napcsíkos darázshoz című kötet első sora ez: „A hajók gazdátlanok”, és az 1979-ben megjelent Gazdátlan hajók című antológia is tőled kölcsönözte a címét. Melyik az a szöveged, ami a negyvenöt éve megjelent gyűjteményes kötetből a legfontosabb neked?
A szegedi antológia címadásának azért ennél több változata van. De az tény, hogy azon hajók többnyire gazdátlanok maradtak.
Az első három (olykor négy) kötetemet nem olvasnám újra, még a Vadnarancsok verseit sem. Meglehet, lennének bennük nekem tetsző, netán megfelelő vagy akár jó versek is – de hogy egy se lenne, amelyet ma ismét megírnék, az biztos. Fontosak voltak – megtanultam a szakmát, megtaláltam a helyemet, tudatosultak a lehetőségeim és az is, mit nem szabad tennem, de jobb esetben is csak kordokumentumok lehetnek (ha erre bárkinek is szüksége lesz egykor).
Akkor még persze nem sejtettem azt, hogy addig nem lesz költő az ember, amíg csak műveli az irodalmat. Élni érdemes azt.
I, mint Ilia Mihály. A Tiszatáj egykori főszerkesztője, a szegedi egyetemi éveid nagymestere. Van-e olyan tanács, amit a versírással kapcsolatban ő adott annak idején, és máig eszedbe jut, ha új költeményen dolgozol?
Talán elmondható. Iliától tudtam meg, hogy a nagy versek megríkatják az embert.
Í, mint írórokonok. Vannak-e a magyar- vagy a világirodalomból olyan alkotók, akiket testvéreidnek, felmenőidnek érzel? Akikre jól esik olykor ránézni, akikkel versenyre kelhetsz, akikhez mérheted magad?
Ebben nem sokban különbözöm a nemzedéktársaimtól. A hosszúvers-eszményen Jannisz Ritszosztól és Jules Supervielle-től ered, a mitizálódás Lorcától, a nyelvi pontosság Rilkétől, úgy a harmincas éveim elejéig sokat forgattam mindegyiküket.
Aztán meg Mandelstamot, Borgest és Kavafiszt ‒ őket mind a mai napig. A magyarokkal más a helyzet, szinte mindenkit becsülök és tanítómnak tartok ezért vagy azért, legkitartóbban Szabó Lőrincet, Weörest és Tolnai Ottót. Élvezem a változatosságot és a minőséget.
S aki – nálam idősebbként – emberként is mér, az Tolnai.
Vannak írótestvérek is, a megnevezésüket azonban szerencsére nem kérted.
J, mint János apostol. A névrokonod így kezdi a maga evangéliumát: „Kezdetben volt az Ige…”. Te hogyan fejeznéd be ezt a mondatot?
Csupán ismételni tudom: „Ha azonban valaki mind le akarná írni – azt hiszem ‒, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni”.
(De szívesen, de nagyon szívesen összevetném ezt a sort az Apostolok cselekedetei 9,12-vel: „… kezét reá veté, hogy lásson”.)
K, mint kert. Aki ismer, tudja rólad, hogy kertember vagy, ami azt jelenti, hogy nemcsak gondolkozol a kertről, hanem megfogadva Voltaire tanácsát, gondozod is azt. Nagyságrendileg hányféle növény hajt most májusban az almádi kertedben?
A kertem, ha nem is önfenntartó, de kevés gondozást igényel. Részben, mert a környezeti igényeikre ügyelve kerültek ide vagy oda a fajok, részben, mert figyeltem az ültetési rendre is. A tarackolókat és a gyomosítókat kell kordában-, a gyümölcsfákat pedig karbantartani. Ez utóbbi a nehezebb.
Fotó: Gáspár Gábor
Még csak május eleje lenne, de nálam már május vége, és elnyíltak az anyák napi virágok, az orgona, a tulipán, a gyöngyvirág már termést nevelne, ha nem metszeném le a virágmaradványokat a növényekről.
A bazsarózsák is vetkeznek, csupa piros, fehér rózsaszín selyem van a bokrok alá terítve. A rózsák nyílnak, egy hét, s ha jó sejtem, nem túlzok, legalább százezer virágfej lesz a kertemben. Néhány éve ugyanis egy ázsiai futórózsa kezdte itt jól érezni magát, egy-egy hajtásán szabályszerűen hetven-nyolcvan virág nevelkedik,
tavaly már befutotta a házam majd két oldalát.
Nagyjából kétszázötven faj lelhető fel a kertemben, legalább ezer fajtaként, változatban. S hozzájuk illene számítani az őshonosokat is, a kék lentől az árvalányhajig és egyebekig, de erre nem szántam soha időt.
Az Almádiban épült kert persze semmiben sem hasonlít a korábbiakra.
Olyan, mintha elfelejtettem volna a múlt kertjeit.
Újabban sokat vagyok Murteren egy nem általan épített kertben. Évszázados tengerparti fenyők nőttek benne az egykori olajfák helyén, a fákon kabócák élnek és van két kék vércsecsalád. Továbbá egy hatalmas kőhalom, félgömb, ha felmászok a tetejére, átlátok a kertet bekerítő kőfalon, el egészen a tövében locsogó tengerig. A legtöbb időmet már ebben az idegen kertben töltöm. S nem is oly régen ezt a helyet megmutattam két költőtársnak.
L, mint Likó Marci. A Bunkerrajzoló című könyved megjelenése óta tudjuk, milyen közel áll hozzád a Vad Fruttik énekes-frontembere. Melyik a kedvenc Likó Marci-dalszöveged?
A Szabad.vagy című album valamennyi dalát kedvelem, de alkalmanként képes vagyok szeretni a többit is, legyenek csokorban vagy egyedül. El kell telni valamennyi időnek a dal véglegessé formálása után, hogy önfeledten figyelhessem – végre ne a szövegre, ne a dallamra koncentráljak, hanem a mű Marciék általi megjelenítésére.
Volt olyan koncert, ami után azt gondoltam, hogy a Béke presszó a legjobb művük, aztán meg hogy a Tudom milyen.
M, mint Monostorpályi. Ezen a hajdú-bihari településen születtél és itt telt a gyerekkorod. Mi az a szín és szag vagy illat, ami Monostorpályiról először eszedbe jut?
Fehér, ahogyan fehér tud lenni az akácvirág. És a zeller- meg a tormaszag – abban a változatában, amikor ősszel felszedik a termést a kotuföldből. (Bővebb magyarázat a Sétáló árnyék című esszékötetemben olvasható.) Monostorpályi néhány hónappal ezelőtt emlékké vált, miután anyámat követve apám meghalt.
O, mint oktatás. Hosszú-hosszú éveken át tanítottál, előbb óraadóként a budapesti Képzőművészeti Egyetemen, majd főállásban Pécsett, aztán a veszprémi Pannon Egyetemen. Hét évvel ezelőtt hagytad ott a katedrát. Mivel a léted fontos pillérének a párbeszédet, a másik meghallgatását, a kíváncsiságot gondolom, úgy sejtem, hiányozhat neked.
Elkötelezett tanár voltam (úgy, hogy nincs tanári diplomám), az egyetemi katedrának köszönhettem, hogy állandóan szükségét éreztem az önképzésnek.
A tehetséggondozásnál fontosabbat továbbra sem ismerek.
Az utolsó években, a bürokratikus munkák szaporodásával, az intézményfejlesztési teendőkkel egyidejűleg érzékeltem, hogy egyre nagyobb a generációs távolság a tanítványaim és köztem, és szolgáltatóvá nem szívesen váltam volna, ezért mára pusztán a doktori képzésben akarok jelen maradni ‒ ha hézagosan is.
Az Iskolakultúra főszerkesztőjeként 1995-ben. Forrás: Géczi János archívuma.
P, mint plakát. Évtizedek óta járod a világot, és amerre jársz, fél szemmel mindig az út széli plakátokat figyeled, és alkalomadtán, képzőművészeti praxisod részeként letépsz belőlük egy-egy kisebb-nagyobb darabot. Volt-e valami emlékezetes reakció, ami a plakátszerző akcióddal kapcsolatos?
A kellemetlenekből enciklopédiát lehet összeállítani, ezért azokról nem beszélek (most sem). Hiszek abban, hogy a kínos események, ha felidézzük őket, megismétlődnek. Azt viszont, mert jobbféle, megemlítem, hogy múltkorában a Franciaországban járó barátomtól kaptam egy levelet, benne egy tenyérnyi plakátdarabbal. A New Yorkból hazaérkező húgom pedig egy teljes plakátot zsákmányolt és nekem ajándékozta azt. Akadnak régi hallgatóim is, akik meg-meglepnek egy csúfosra tépett plakát fotójával.
Fotó: Rohonczi Anita
Q, mint Quirinalis. A hét domb egyike. Mi az a hét hely, amit minden alkalommal, ha Rómában jársz, felkeresel?
1. Fontana delle Tartarughe szökőkút a Piazza Mattein; 2. az Aventinus tövében, a Circus Maximus fölötti rózsagyűjtemény, mindenekelőtt az antik rózsák; 3. Santa Maria in Cosmedin-templom; 4. Santa Maria in Trastevere-bazilika 5. a San Francesco a Ripa monostor templomában a Bernini készítette Ludovica Albertoni-síremlék; 6. Via Appia; 7. a Campo de Fiori keleti végén a pékség (a közeli borkimérés sajnos tíz éve megszűnt).
R, mint rózsa. Évtizedeken át kutattad ennek a virágnak a kultúrtörténetét és a szimbólumrendszerét. Aligha él ma a földön olyan ember, aki többet tud nálad a rózsákról. Melyek azokról az írókról-költőkről elnevezettek, amik a legizgalmasabbak neked?
Ha már elmondtam, hogy a Géczi-rózsa, amit Erdélyben fedeztek fel s majd rólam neveztek el, 😊 elkezdődik a felsorakoztatása a teljes világirodalomnak… Nincs olyan rózsa, amelyhez író, költő, művész, jeles személyiség így vagy úgy ne kapcsolódna,
erény, érték, szépség, tanúskodás révén.
S, mint Septuaginta. Ez most elsősorban a hetven miatt jutott eszembe. Meg persze amiatt is, mert ez a 3. században, Alexandriában készült görög nyelvű fordítás az európai kultúra alapdokumentuma. Át- meg átjárják az írásaidat a bibliai történetek és motívumok, de vajon ihletforrás vagy szent könyv neked a Biblia?
A mediterráneum világának valamennyi enciklopédikus művét szeretem, azaz a zsidó-görög-római világét és annak teljes örökségét. De jól ismerni sajnos csak néhányat van módom, a Bibliából is inkább az Énekek énekét és azokat a részeket, amelyekkel a rózsa miatt illett foglalkoznom. De társul hozzá a Korán is. No és a szent könyveket környékező írások is az olvasmányaim.
Voltak évtizedek, amikor naponta olvastam (együtt) a két könyvet.
Bibliaként forgatni azonban sok könyvet tudtam, mára ez egyre kevesebb: régen évente mindig találtam két-három olyan művet, amelyet nem raktam fel a polcra, hanem kézközelben raktároztam. A felmenőim azt mondanák, hogy rossz a természetem.
Sz, mint szülők. Emlegetted, hogy elmentek már a szüleid. Van-e tulajdonság, amit édesanyádtól, van-e, amit édesapádtól lestél el?
Anyám kitartóan ápolta a családi kapcsolatokat, gondoskodott jókról és rosszakról. Apám hirtelen haragú és konok ember volt, amúgy szorgalmas kézműves és derék gazda. Anyámmal kiegyensúlyozottabb volt a kapcsolatom, mint az apámmal, ebből arra következtetek, hogy inkább apám tulajdonságai jellemeznek.
1957 körül. Forrás: Géczi János archívuma.
T, mint Tóth Árpád Gimnázium. Itt tanultál biológia-kémia tagozaton és az itt megszerzett érettségi után kerültél a szegedi biológia szakra. Gimnazistaként a természettudomány vagy inkább a költészet foglalkoztatott?
Sosem kerültem valódi választás elé. Mindkettő fontos volt, s eszembe se jutott, hogy az egyik a másik kárára válhat. A költészetben harmadikos koromtól voltak sikereim, amikor a Sárospataki Diáknapokon érmes lettem s a Napjaink közölte a verseimet,
de a biológiai tanulmányi versenyeken sem szerepeltem rosszul.
A szegedi tanulmányaimat már úgy kezdtem ‒ és nyilván nevetség forrása is lettem ‒, hogy költőnek véltem magam. De a természettudományos szemlélet irodalomba való átszármaztatása csupán a Vadnarancsok idején, azaz közvetlenül a diplomaszerzés után vált programommá.
U, mint utazás. Bejártad szinte a fél világot. Van-e olyan hely, ahol nem voltál még, és amit szívesen felfedeznél?
Európát valóban bejártam, bár eddig nem jutottam el Norvégiába és Portugáliába. Amerikába sosem vágytam, kivéve Braziliába, de ahhoz, elmenjek, kellene egy kitartó cicerone.
X, mint Xerox. Helyettesítheti vagy megszemélyesítheti-e szerinted az eredetit egy kópia?
Az Országos Széchenyi Könyvtár egykori főigazgatója, Monok István arra kért, hogy az erre a célra készített papirosokra száz példányban másoljam le az abban az időben született (amúgy utóbb kötetben is megjelent) haikuimat és wakáimat. Vonzott, hogy kéziratos kötetet készítsek a legnagyobb magyar gyűjteménybe – s még inkább, hogy ezt száz példányban tegyem. Az akcióban a kézirat többszöröződése okán eltűnt a határ az eredeti és a másolat között,
s amit becsesnek tart a kultúránk – a kéziratot –, ezáltal elértéktelenítettem.
A Xerox-gépekkel készített fénymásolatok nem pusztán a szövegek, képek, ábrák kópiái lettek, magukon viselték a másolás pillanatában történt elmozdításokat is. A xeroxok rokonok a tasizmussal, illetve a gesztusfestészettel – s végső soron egyívásúak a dokumentált természettudományi kísérletekkel.
Z, mint Zalán Tibor. Egy másik hetvenes, bár ő csak augusztusban tölti be. Mindenesetre nemcsak kortársak vagytok, hanem barátok is. Melyik számodra a legkedvesebb Zalán-kötet?
És néhány akvarell. A hamarosan megjelenő felezőszonett kötet (hogy mi a címe, majd megkérdem Tibort), sok-sok versének pedig első olvasója voltam. Tibor könyvműveket ír, szóval vannak élethelyzetek, amikor jobb ezt vagy azt a munkáját olvasni – és nem őt, hanem az olvasót jellemzi, mit tart tőle fontosnak.
A foghíjas ábécén végigértünk ugyan, de lenne pár kérdés még, ami számokkal kapcsolatos. Arra kérlek, fejezd be a következő mondatokat!
1 évvel ezelőtt…
nem hittem volna, hogy tovább öregszem.
Ha 2 életem lenne…
akkor először megnézném a brazíliai őserdőt, hosszú kirándulásra indulnék Suriname tájain; antropológiai szempontok szerint írnám az útinaplómat; esténként csakis verseket olvasnék és megmutatnám a tanítványaimnak a Mekong forrásvidékét.
3 alkotó, akikkel szívesen dolgoznék együtt…
Milorad Pavić-tyal négykezes regényt írnék (Sava Babić majdnem összehozott minket), közös projektünk lenne – római dekollázsaimat felhasználva – a nálam egy évvel idősebb Wiliam Kentridge animátor-rajzművésszel és befejezném, mert elég idő lenne hozzá, a két rész után felfüggesztett beszélgetős könyvet Karikó Katalinnal.
Géczi János kollázsa - Fotó: Gáspár Gábor
4 dolog, amiben hiszek…
a természet közönyösségében, az emberi megértésben, a kultúrák egymásmellettiségében és abban, hogy az embernek kötelező boldognak lenni.
Hajnali 5-kor…
már ismét alszom.
6 zenemű, amik felöltöztetik a csendet…
Olivier Messiaen: Madárkatalógus; Bartók Béla: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre; Leonard Cohen-dalok; Emerson, Lake & Palmer: Muszorgszkij ‒ Egy kiállítás képei; Nina Simone-dalok (mindenekelőtt a 10‘20“-es Sinnerman).
7 nap, amire jó emlékezni…
több volt.
70 év múlva…
kívül esik az érdekeltségemen.
8 milliárd ember…
a negyede is sok.
9 képzőművész, akik nélkül kevésbé lenne szép a világ…
Junius Bassus szarkofágjának Krisztus-arcát készítő mestere; Petrarca Vergilius-kódex illusztrátora és Simone Martini előlapja; Veroccio: Delfines puttó, Rubljov: Szentháromság; Caravaggio: Szent Máté festményei; Rembrandt: Önarckép (1660); Mednyánszky László: Vaskapu; Kounellis: Rosa (71 x 52); Mimmo Rotella: Collage 12.
Nyitókép: Gáspár Gábor
