Géczi János: Anekdota. Tiltott ábrázolások könyve, Gondolat kiadó, megjelenés előtt
Tiltott Ábrázolások Könyve
Anekdota
„A ravasz rókából teremtett cselre kész,
furfangos nőt az isten: rejtve nem marad
előtte semmi, jó, se rossz, mindenhez ért,
gyakran beszél rosszat, máskor meg jóra jár
a nyelve – kedve változó, szeszélye sok.”
Szémonidész: Az asszonyok. (Kerényi Grácia fordítása)
A gyűjteménykönyvtárban lakott, mint errefelé valamennyi démon: nem tudom, valóságos alakja mihez hasonlít, de azt sem, hogy jelenlegi formájában kit vagy mit formáz. Talán lovat, talán egy bizánci szerzetes kezében a feltekert volument, talán virágot vagy az éjszaka kezdetén sikoltozó, veres szőrű erdei férget. Villanyoltás után trappol a polcok közé, amikor a fénynek még megmarad az emléke, mert számára e néhány perc elégnek bizonyul az olvasnivaló kiválasztásához. A könyvtárosok úgy intézték a dolgukat, hogy senki ne maradjon a raktárban, ne zavarják munkájában, feladata teljesítésében. Vélik, hogy keres valamit, ezért emeli le a polcok valamelyikéről egyik-másik régies kötésű vagy összekötegelt, porszagú munkát, hogy aztán másnap reggel, esetleg néhány nap múlva visszahelyezze oda, ahonnan elvette. A felvert, áporodott könyvszag reggelenként akkora, hogy a légszűrők délig sem tudják megtisztítani a levegőt, s később is erjedő feketeribizli-illata marad a teremnek, mintha a gyümölcs levéből készített sötét tintával írták volna tele a könyvek első oldalait a hajdani tulajdonosok.
A továbbiakban egyetlen gyönyörűséges ábrázolatú iratról lesz szó, arról, amely úgy tűnt el, ha nem is váratlanul, de hirtelen, mint a könyvtár kósza, illékony, könyvtekercs után kutató szelleme.
A kézirat vélhetően a szíriai Emesszában született Romanosz egyedüli példányban megmaradt munkája. Tulajdonképpen legenda, amely mindeddig egyetlen szakavatott számára sem bizonyult fontosnak, senki nem forgatta, senki nem akarta megismerni, akárcsak az apró lovaikon vágtató, harcias nomádok a hajnali sztyeppék füvén a harmatot. Az alakoskodás mestere, Szent Romanosz a kontakion legnagyobb bizánci művészeként ismert, verseit egykor, a püspöki székesegyházak istentiszteletein harsogva énekelték. Himnuszai a dallamok szárnyán felemelkedtek a szellemi világba, áthatoltak mind a kilenc mennyei szférán, hogy előbb az angyalokat, majd a kerubokat és a szeráfokat is könnyekre fakasszák, s végül, elérve a Teremtőig, puha szőnyegként a lába elé terüljenek. Hogy Ő járjon azon, ha történetesen lépkedni volna kedve, miként jár a paradicsom illatos, virágos kertjében. Romanosz görög nyelvű munkája, miképpen a himnuszai is, egyfajta magyarázatot és értelmezést kínálnak arra a világra, amelyben élt, s amelyről kevés forrás maradt meg, de a kutatójegyzék szerint amióta a könyvtár csak létezik, a címleíró könyvtároson s rajtam kívül senki sem kíváncsi rájuk. Magam csupán a mondatai után érdeklődtem: különös módon fűzöttek össze, s ahányszor föléjük hajoltam, annyiszor kápráztattak el, míg végül többnyire aléltan, mint párnákra, közéjük zuhantam; ám akkor is fenntartottak, mint a rózsafa ága az olajos szemű fülemülét. Meglehet, a sorokból sugárzó aura miatt nem ügyeltem a történetre és a fölöttes jelentésére elegendőnek mutatkozott számomra a retorika megbízható építménye. Néha azt érzem, amit Romanosz, kinek konstantinápolyi diakónusként megjelent álmában Mária, s egy teleírt papiruszlapot adott át neki, hogy nyelje le, s miután megtette, tökéletesen kitöltötte lényét a szöveg, amelyet szemmel vagy értelemmel meg sem ismert: nincs remény.
A könyvet ugyan eltüntette az éjszakai démon, aki évtizedeken keresztül könyvtárunk használójának bizonyult, aki többnyire nyerített és dobrokolt, s a legnagyobb hidegvérre helyezte el a kéziratot tartó polcok alatt a lószar tökéletes, platóniasan gömbölyű gömbjeit. A könyv tehát eltűnt, de ez a könyvek sorsa. Azonban a szövege másolatomban megmaradt.
Abban bízom, akad valaha értő olvasója, aki többet szemez ki a betűk magvaiból, mint én, aki, ha olvasgattam, csak a piros búzát válogattam, minként a galamb, amely Ravennában, a San Vitale-székesegyház falán, fényes kövecskékből összerakva teszi ezt, amióta a pompás épület s benne a mozaikkép elkészült. Abban bízom, hogy másolatomból nem röppen el semmi, ami a romanoszi kéziratban benne van, s nem is ragad hozzá fölös dolog. Sem sok, sem kevés. Abban bízom, hogy a más által lapokra vetett, s egy másik ember keze nyomát viselő textus ugyanazt a históriát beszéli el.
1.
Mindazt, ami a nemzetemmel a háborúk során mostanáig történt, úgy mondtam el, hogy az események teljes leírását – amennyire lehetőségem nyílt rá – az időrend és a megfelelő geográfia szerint állítottam össze. Mert a hideg vizű folyónak is van rendje, ahogy buzgón fölfakad a forrásánál, s halkan, csobogva elindul, s fecsegő érré válik, dohogó csermellyé növekszik, szinte orátori patakká duzzad, majd vizével táplálja a köves és a háztetőcserépként egymásra lapozódó májmoháktól iszamós parton sorban álló égereket és platánokat, magába fogadva más és más ízekben gazdag patakokat – s nemhogy elvesztené a lényegét, de az új és új vízfolyásokkal kiegészülve éppen hogy megtalálja azt. Rettentő szavú folyóként, ha már lezúdult a hegyek közül, megdarabolja a dombok lankás talpát, az alföldön kényelmes betűhurkokat, kék kanyarokat írogat a tájba, hogy végül méltóságos sodrású folyammá duzzadva ikrával telt hasú vizákat és mítosztól hófehér hattyúkat ringasson. Csónakok oldalát locsolgassa, máskor pedig elsodorjon gátat, hidat és településeket, s egyszer csak elérkezzék a feledés tengeréig, ahol egész múltja belehal a sós vízbe. A továbbiakban már nem az említett szerkesztési módot fogom alkalmazni: nem törődöm a bugyborékoló forrásfővel, a folyó menti mocsár sásosának hangicsáló madaraival, az elsodort villagazdasággal, mivel itt mindent leírok, ami bárhol a birodalomban megtörtént – egészen addig, míg a birodalom ki nem múlik. Módszeremnek az az oka, hogy amíg a szereplők élnek, nem írhatom le cselekedeteiket úgy, ahogy kellene: egyedülinek a történet mutatkozik, s éppen olyannak, mint az emlegetett folyó, amelynek van ugyan medre, de nincs partja, amelyen bokrok gubbasztanak, s a levelek közt bogyók pirulnak; de nincs vidéke, amely megmutatná, milyen benne a víz. Ahogy senki sem kerülheti el a számtalan besúgó figyelmét – az Isterben éppúgy forognak az örvények, mint a Tigrisben vagy a Nílus sodrásvonalára fölfűzve, s a mederben gödrök mélyednek, amelyekből élve nem szabadulhat a halandó, s nem menekülhet meg a legkeservesebb halálnemtől. Nem bízhattam meg legközelebbi rokonaimban sem. Ezért sok olyan eseménynek, amelyről egykor írtam, kénytelen voltam elhallgatni az okát. De e művemben végül elő kell adnom azt, amiről eddig nem beszéltem, továbbá a korábban elmondott események okait is.
Tehát ötven évet hallgattam, s forgolódtam az ágyamban, nehogy álomba zuhanjak, s beszéljek mindarról, amit tudok: miként húzódnak a konstantinápolyi utcák északnak, miközben a házak dél felé tartanak; miként lesz minden zöld növényből sárga, piros, barna vagy kék, ahogy Theophrasztosz ugyan helyesen gondolta, de csupán peripatetikus tanítványai mertek az okáról beszélni; hogy a négy őselem közül nem a vízé, hanem a tűzé az elsőbbség, s hogy annak színébe öltözik mind, ami valódi érték, bár a vízből keletkezett minden. Hogy ilyenképpen őse az elsőknek, de a szellemi tűz az, amelynek tiszteletében élen jár, aki elmével rendelkezik. Midőn Justinianus és Theodóra életének leírásába belefogok, dadogni kezd az ötven év beszéde alatt megedződött nyelv – az a nyelv, amelyet szólalni korábban is csak halkan hallott mindenki a császári udvarban; azt gondolták, szír származásom miatt nem tudhatom a folyékony mézhez hasonlatos görögöt. Nem szeretnék mesemondó hírébe keveredni, sem a tragédiaköltők közé kerülni. Gyógyszerész sem vagyok, aki azt állítja magáról, ismeri a vadon és a kertekben nevelkedő herbákat, de nincs beteg, aki hasznos pasztillákért fordulna hozzá, mert páciensei közül egy sincs, aki mesterségének termékeit túlélné, hacsak nem a feledékeny idő. Nem riadok vissza a feladat terhétől, abban bizakodom, hogy lesznek majd művemet igazoló tanúk.
Igaz, munkakedvemet gyakran a meggondolás is hosszú időre gúzsba kötötte, olyanformán, ahogy a kobra tekeredik az ösvény fölé kihajló, érett terméssel megrakott fügefaágra – bár sokszor sürgetett e mű: az igazság megalkotásának a vágya. Eszembe jutott, hogy ártalmára lesz majd a későbbi nemzedéknek, elsősorban azért, mert az a legjobb, ha az utókor nem szerez tudomást a legsötétebb tettekről, nehogy hallván róluk a zsarnokok kedvet kapjanak megismétlésükre. Az emlékezés ártalmas dolog, gonosz és fékeveszett, mint bármelyik pogány Isten, és kápráztató, mint a koszorú, amelyet hajra illesztenek, ám a növények, amelyből fonták, ártó szagokat párolognak, s megvakítják a szemet. Aztán megbénítják a nyelvet, s csupán a tohonya test teszi tovább, mint a gép, bután a dolgát, mert azt véli, feladata van. A legtöbb uralkodó tudatlanságában egyszerűen elődei gonoszságát utánozza, és mint sóra a szakállas kecske, mézre a medve, Prométheusz májára a Kaukázus ormain lakó, karcos tollú sas, mindig és gyorsan rákap a korábbi zsarnokok bűneire. Felgyújtja az új Rómát, és kifosztja és alágyújtósnak használja az alexandriai könyvtárat, hogy féltett tekercsei közül egy se maradjon – s így mások a maguk számára kedves és méltányos történelmet írják meg a valódi helyett. Aztán hajókat süllyeszt a tenger mélyére, és ismét elektronpénzt veret az ezüst és arany érmékből, fele áron, hogy a régi duplájáért számolja fel.
Az bírt rá azután mégis e tettekről szóló művem rejtett megírására, hogy azok, akik olvasása után zsarnoki hatalomra tesznek szert, megértsék belőle: nagyon valószínű, hogy bűneikért őket is eléri a büntetés. Ugyanúgy, ahogy eme fenségesnek tartott, nagy szemű és hosszú körmű személyek: az én uralkodóim is jártak. Továbbá ahogy a nyomukban járók följegyzik, örök időkre nyilvánosságra hozzák gaz tetteiket és emberhez méltatlan viselkedésüket. És nekik is lesz majd egy Romanoszuk; alighogy leskribálták a számukra fontos, elképzelésüknek kívánatos históriát, haláluk után megsemmisítik azt, miként a halál a zsarnokokat, s emlékükből nem marad más, mint kivakart pergamen, szétfoszlott papirusz, elégett és széltől szertesodort papiros fehér hamuja. Hogy végül egyként visszatérjenek a földbe, oda, ahol magukra hagyva rothadnak az emlékezetre méltatlan tetemekkel – és emiatt talán tartózkodóbbak lesznek a törvényszegések elkövetésében. Mert a későbbi korok gyermekei közül ugyan ki tudna Semiramis feslett életéről vagy Sardenapalos és Nero féktelen őrjöngéséről, ha emléküket nem hagyták volna ránk az akkori írók, s nem írták volna meg mindazt, ami történt – csupaszon és emléktelenítetten. Különben nem lesz haszontalan ez a beszámoló azok számára sem, akikkel netán hasonlóan bánnak el majd kényuraik, hiszen a balsorstól sújtottak azzal szoktak vigasztalódni, hogy nem csak őket veri a fátum; ha a szerencsétlenség folytán más nem jut is a számukra, mindig láthatnak egy leánderszendert – melyet jobb körülmények között csupán a méhészek ismernek –, amely óvatosan bemászik a kaptárba, megkeresi a legfrissebb illatos sejtet, és részegre szívja magát. Láthatják, ahogy pödörnyelvel átszúrja a viaszhártyával befedett lépet, és a lép feltárt csészéiből minden mézet kinyal, majd zúg, bódultan immár a méhek között, közvetlenül saját halála előtt, hisz’ a méhek dagadt potrohából visszanyerik saját mézüket, a szender tetemét pedig viasszal bevontan királynőjük közelébe helyezik, és többé nem törődnek vele.
Elmondom, mert anélkül érthetetlen minden további, Belisarios alávaló tetteit, azután pedig ismertetni fogom, ugyanazzal a módszerrel, ahogy az átkozott és megsemmisült históriámban végeztem volt el, Justinianus és Theodóra valamennyi bűnét is.
Belisarios bodzaszemű felesége, akiről már előző munkámban szóltam – ha még nem olvastad, barátom, és nem nézhetsz be emlékképeid maszatos ablakán, akkor többé már sosem teheted – nagyapja és apja után szőröltözetű öszvérhajcsároktól származott, akik Bizáncban és Thesszalonikében űzték bűzhödt foglalkozásukat. Anyja csörgődobbal kellemkedő színházi szajha volt. Fiatal korában ő maga is hírhedten feslett életet élt sem ünnepi, sem köznapi viselkedésében nem ismert korlátokat. Mondták, egyáltalán nem véletlenül született Philippiben, ahol a város fölé húzódó hegyen vadon tenyésznek a frígek, lűdek, perzsák és a régi görögök kedvelt, százszirmú rózsái; e növényekre jellemző, hogy ugyanabban az ágyásban nagy fejű és illatos, illetve csökött sziromkoszorús és szagtalan virág fejlődik együtt, és sosem lehet előre tudni, melyik bokron milyen lesz. Belisarios felesége, mivel minden élőlényt meghatároz az, milyen környezetből származik, felemás lény volt: testében inkább a nagy virágú és piros, lelkében viszont a szagtalan rózsához hasonló. Sokat forgolódott a varázslást magas fokon űző rokonai társaságában járatos volt Dioszkoridész és Galenos ártó és ártás ellen használatos poraiban, keneteiben és főzeteiben egyaránt tudta, mikor kell maszlagot keverni a bivaly elé vetett takarmányba, hogy a tejével megölje az azt elfogyasztót a méhek kaptárát miként helyezze ki az aszfodéloszmezőbe, hogy a nyurga növényekből gyűjtött mézben elegendő halálos méreg gyűljön össze s hogyan forgassa az ametisztkövet aranyos, szépen cizellált gyűrűjében, ha a borgőz a fejébe szállt, ám józanságra van szüksége fondorlatos tettei befejezéséhez. Elsajátítván azokat az ismereteket, amelyekre szüksége volt, később – számos gyerek anyjaként – Belisariosnak lett törvényes (bár a hüvelyébe felcsúsztatott, a timsó összehúzó hatása miatt abban áztatott vereshagyma levelének nyúzata jóvoltából szűz) felesége. Eleve eltökélte, hogy férjéhez kezdettől fogva hűtlen lesz, a lehalászott hal is ilyen a tengerhez; persze házasságtörését, miként testét a polip kibocsátott, fekete váladékával, igyekezett eltitkolni. Nem mintha szégyellte volna a megszokott és nemcsak jól jövedelmező, de kéjeket is nyújtó foglalatosságot, és csöppet sem tartott házastársától (hiszen semmiért nem érzett szégyent, a férjét meg mindenféle varázslással uralma alatt tartotta); attól viszont rettegett, hogy megbüntetné a császárné. Theodóra valóban gyűlölte őt, és acsarkodott ellene. Kényes ügyekben tett szolgálataival azonban magához szelídítette a császárnét: először is eltetette láb alól Silberiost; azután megbuktatta a kappadókiai Jóannést – mindezt már elmondtam korábban. Ekkor már nem félt, nem is titkolózott, és nem riadt vissza semmiféle bűntől. Miként a kontakionban, ebben az énekekre, strófákra osztott költeményben, amelynek a ritmusát, a görög nyelvű költészetben először, a hangsúlyos és a hangsúlytalan szótagok váltakozása adja, a versszakok pedig különböző hosszúságú sorokból épülnek fel – úgy alakult és fejlődött Belisarios törvényes hitvesének és Theodórának a kapcsolata. S miként a versnek a strófái a versszakok után, úgy hangzott fel a két asszony együttesének közös éneke is. És miként a kontakion fontos eleme, a sorkezdő betűk akrosztichonja megmutatja, s ezt a harsogó ének kezdőbetűiből bárki kihallhatta, hogy kik is azok, akik önfeledten dalolnak: hol a bűnös szerelemről, hol a harácsolásról énekelt a két asszony, hol pedig azokról a tervekről, amelyekben sötét köpenyű gyilkosok, tőrt rejtegető haramiák, markukban csáklyát tartó kalózok húzódnak meg, s akik szeme éjszakai csillagokként hunyorog.
Theodóra, udvarhölgyével együtt, kontakionokat énekelt; egyszerre voltak közös művük költői és zeneszerzői, de sosem rögzítették a szöveget és a dallamot, miként a szír költők sem: prédikációnak tartották azt, amelyet az őket áhítattal övező megfélemlítettek éveken át hallgattak, mintha a Hagia Sophiában, a ravennai St. Apollinariusban vagy a Daphne-i székesegyház kórusában hallgatnák az éneket.
A Szűz a mai napon a Létfelettit hozza a világra,
a föld pedig barlanggal fogadja a Megközelíthetetlent…
– ezzel vonzották magukhoz a pompás termetű, a fekvő embert is átlépő, eszes thrákéi ifjat, aki Belisarios kiterjedt háznépéhez tartozott: Theodosiost, aki szüleinek úgynevezett pauliciánus hitét kezdetben híven követte. (A pauliciánusok nemcsak az Ószövetséget utasították el, de az eucharisztiát, a feszületet, a szentségeket, az egész látható egyházi hierarchiát is. Azt tanították, ha valaki gyereket hoz a világra, azáltal az ördöggel cimborál a testi lét megőrzésében. Ezt elkerülendő a közösülés anális formáját választották.) Belisarios, mielőtt elindult Afrikába, a szent fürdőben részesítette Theodosiost, saját kezével emelve ki a tiszta forrásvízzel telt medencéből, s ezzel, keresztény szokás szerint, feleségével, Rosával együtt gyermekévé fogadta.
Az otthonából eltávozó Rosa kötelességéhez híven szerette Theodosiost, aki e szent cselekmény révén a fia lett; különös gonddal törődött vele, birkák mosott gyapjából készíttetett számára puha vánkost, tisztára mosott, fényesre törölt üvegpohárból nyújtotta ajkához a bort, bíborszínű, szegéllyel díszített tógában járatta, amelynek a szélére korábbi uralkodók arcmását hímezték, s a ruha felhajtásába egy gyűrűt is bevarrtak, hogy az ártó démonok tudják, az ifjú jegyben jár. A tengert azonban nem véletlenül mondják betegesnek és férfiasnak: úgy ringatja a hajót, mint a szeretkezők az ágyat. Rosa rövidesen szörnyű szerelemre lobbant fogadott fia iránt, s mikor a szenvedély teljesen eltöltötte, s a szerecsenhomlokú sirályokat, a fodrok egymást követő fehér karéját látva mindkettő Theodosios lágy ívű szemöldökére, határozott mozdulataira, karjának ölelésére emlékeztette: nem tekintett se Istent, se embert, minden szemérmet félrelökött miként a borostyán is elhagyja az árnyékot, s hajtásaival a fára kúszva kijut a napfényre, hogy ott fejlessze ki, hozza elő ernyős bimbóit és virágzásba kezdjen. Eleinte titokban szeretkezett vele, végül a szolgák és a cselédek szeme láttára. A hajó orrát, amelyen faragott rókafej szimatolta a szelet, az egyik reggelen befutotta a fényes levelű folyondár, s midőn az evezőlapátok kiemelkedtek a vízből, borostyánhajtásoktól lettek súlyosabbak, s a korláton szemlátomást indázott és nőtt a setét lombú, erdei növény. Nehéz borostyánszagban haladt a kéjvágyó hajó, mintha nem is sós levegő locsolná a szolgák arcát, hanem a buja, gomba- és televényszagú vadon illata. Rosa már teljesen megszállottjává vált az önmagát megtermékenyítő vágynak: a duzzadó, piros szerelmi szenvedély láthatólag elvette az eszét, nem vett tudomást semmiféle akadályról, hiába figyelmeztették a tatra hulló madarak és a vízből magukat szárazra kivető halak, a delfinek, amelyek palackorra betört, s borként zúdult testükből a tengervízbe, akárha keverőedénybe, a vér, megfestve a lassan Afrika felé haladó hajó körül a lustán lüktető-hullámzó végtelent s a szívó-szorító-csavaró örvényeket. Egyszer Belisarios Karthágóban az enyelgésben rajtakapta őket, de készségesen hagyta, hogy felesége félrevezesse. Amikor rájuk talált egy földalatti, fáklyákkal félhomályosan megvilágított helyiségben, őrjöngő dühre gerjedt, s hiába harapott ketté néhány keserű borostyánbogyót s nyelte le nyugtatásul, nem csillapodott; a nő azonban nem ijedt meg, még csak zavarba sem jött tette miatt. „Ide jöttem a fiúval” – mondta –, „hogy a zsákmányból a legszebb kincseket elrejtsem, nehogy a császár tudomást szerezzen róluk” – , holott a kincsek közül egyetlenegyet féltett csupán, azt sem a császártól, hanem a feleségétől, Theodórától. Ezt mondta kifogásként, a látszólag meggyőzött Belisarios pedig elengedte őket, ámbár látta, hogy a Theodosios nadrágját összefogó krokodilbőr szíj meg van oldva, s a barlangot, annyi idő alatt, amíg benne tartózkodtak, vaskos rétegben befutotta Dionüszosz szent növénye. A nője iránti világtalan szerelem parancsszavára azonban nem akarta elhinni, amit a saját szemével látott.
Bár az egyre féktelenebb bujálkodás hovatovább botránnyá fajult, mindenki hallgatott, noha mindent láttak, amit műveltek. Rosa a bizánci szokásokkal ellentétben új divatot teremtett: ruháját úgy szabatta, hogy hasítékot hagyott combjai között elöl és hátul, s csupán könnyű selyemmel fátyolozta el a réseket, melyet bármikor föllebbenhetett, s kivillanhattak testének azon részei, amelyeket nem illett volna mutogatni. Abban az időben, amikor Belisarios elfoglalta a piros peremű Szicíliát, egy Heliodorisz nevű, csúnya arcú rabnő Szirakuzában mindent feltárt előtte, de megeskette urát, hogy soha nem árulja el őt egyre szépülő úrnőjének. Két szerecsen rabszolgát hozott tanúnak, akiknek a kővel hűtött hálószobában való szolgálat volt a feladatuk, s ők sem tudtak másról beszámolni, mint a Rosa környezetében tömegesen termő borostyánról, a kiürített s vetetlenül hagyott ágy mellett talált üres boredényekről, s arról, hogy az éjszakák ajtaján hányszor koccant meg egy odaverődő, ruhaszélbe bevarrt gyűrű. Ezek hallatára Belisarios parancsot adott leghűbb emberének, hogy hátulról gyalázza meg, majd pedig ölje le Theodosiost, s heréjét, megsütve, tálalják föl reggelire. Theodosios idejében értesült a tervről, és elmenekült Epheszoszba. Belisarios állhatatlansága miatt ugyanis legtöbb korábbi híve ekkor már inkább a feleségének igyekezett a kedvében járni, mint a férj iránt hűséget tanúsítani: ugyanaz az aranypénz, ha az egyik serpenyőbe tették, felemelkedett, de ha a másikba, akkor lesüllyedt; ezek persze elárulták a hármas parancsot is, amelyet ekkor Theodosiossal kapcsolatban kaptak.
Konstantinos látván, hogy Belisariost teljesen lesújtja szerencsétlensége, mindenben együtt érzett vele, de megjegyezte: „Én bizony előbb a nőt ölettem volna meg, mint a fiút, hiszen az, azon kívül, hogy fiúágyasnak megfelelő, kitűnő szolga.” Ez persze a fülébe jutott Rosának, mert az a fül, bármily kicsinyke is volt, messziről is meghallotta nemhogy a beszédet, de a suttogást is. Rosa fenekedett rá, hogy nyíltan kimutathassa vele szemben érzett féktelen gyűlöletét; olyan volt a természete, mint a hajnali skorpióé, indulatait nem lehetett kiismerni. Konstantinos jól ismerte a skorpió natúráját, tudta, hogy csípésének sokféle következménye lehet: például a marás helye azonnal a hús mélyébe húzódó, kemény és vörös daganattá gyűlik, a csípést feszítő fájdalom követi, helye néha begyullad, néha meg kihűl, s a megmart ember úgy érzi, mintha mozsártörővel dömöckölnék, majd hirtelen fájdalom lepi meg és tűszurkáláshoz hasonló kín gyötri, amire verítékezés és ajakremegés következik, a szerencsétlent hideg leli, ragacsosat hány, s a hányadéka rögtön megkocsonyásodik, haja fölborzolódik és törékeny lesz, végtagjai – különösen a sebhely szomszédságában – reszketnek és kihűlnek, teste elgyöngül, lágyéka megduzzad, hímvesszeje megmered, hasa egyiptomi korsónyivá puffad, és néha, kivált, ha teste alsó felén érte a szúrás, erőseket szellent, hónaljában kelések támadnak, sűrűn kell böfögnie, felsőtestének színe pedig elváltozik; de azt is tudta, hogy a skorpió ellen nem lehet védekezni, a marásig jobb, ha rá sem gondol. Rosa nemsokára ágyéka varázserejével vagy hízelgéssel meggyőzte a férjét, hogy a rabnő vádja alaptalan; Belisarios haladéktalanul visszahívatta Theodosiost, és készségesen kiszolgáltatta feleségének a csúnya arcú Heliodoriszt és a két, rémülettől alázatos, fekete rabszolgát. Azt mondják, Rosa először a nyelvüket vágatta ki, péppé daráltatta, s úgy tömte vissza saját húsukat a szájukba, s pálcával verette őket, míg le nem nyelték, aztán könyörtelenül apró darabokra vagdalta és bőrzsákba varrva a tengerbe vettette őket. A véres tettnél segítői is akadtak: a fájdalom, amelyet a szolgák akkor éreztek, amikor a nyelvüket kivágták, az iszony, amely erőt vett rajtuk saját húsuk elfogyasztásakor és a rettenet, amelyet a torkukra fektetett tőr ébresztett, majd’ elnyelte őket. Kis idő múlva Rosa rábeszélésére Belisarios megölette Konstantinost is.
Ekkor történt az az eset Praisidiosszal és a szaracénnal, amelyikről korábbi könyvemben beszámoltam. S mert tán egyetlen vagyok, aki emlékezik rá, bár meglehet, tükör által, fölelevenítem a történteket. Már úgy volt, hogy Konstantinos kiszabadul a fogságból, Rosa azonban nem eresztette ki addig markából, amíg bosszút nem állt rajta az imént citált kijelentéséért. Belisariosra nagyon neheztelt a császár és az összes bizánci és római előkelőség.
Így történt ez. Theodosios kijelentette, hogy nem mehet az éjszakánként lágy illatokat ontó Itáliába – ahol ez időben Belisarios és Rosa tartózkodott, szüntelenül az égerliget árnyékában enyelegve –, csak ha gyermeküket, Phótiost eltávolítják az útjából. Ő ugyanis mindenkit Theodosios pauliciánus múltjára emlékeztetett, s amióta Augustianus, a hyppói püspök elkülönült a manicheusoktól, ettől a pauliciánusokétól rokon hittől, Itáliában nemcsak megvetették, de üldözték is azokat, akiknek – mint gyöngykagylóhéjnak a kagylóhoz – valaha is közük lehetett a fekete fényű közösséghez. Phótios természeténél fogva sértődékeny volt, érzékeny, napra sötétedő máz borította a lelkét, amely folyton lepattant, s kilátszott a zománc alatti értéktelen fémlap. Nem tudott, de nem is akart a visszavont tekintettel élni, s rossz néven vette, ha valakit nála többre becsültek; Theodosiossal szemben meg éppenséggel joggal ette a méreg, mivel ő maga annyit sem számított, mint a kirágott alma héja, bár Belisarios és Rosa gyermeke volt, amaz viszont nagy hatalmat élvezett és töménytelen pénzt szerzett. Miután Rosa értesült Theodosios szerteszét hírelt óhajáról, szüntelenül csapdákat állított a fiának (hogy észrevegye), s gyilkos merényletekkel üldözte (ügyelve, hogy mégse váljék áldozattá), mígnem sikerült elérnie, hogy, nem bírván már elviselni a sok színben játszó skorpió cselszövéseit, Phótios eltávozott onnan. Ismerte az antik hagyományt, mely szerint sokféle színezete lehet a féregnek, fehér, sárga, vörös, szürke, rozsdabarna, zöld, aranyszínű és fekete farkú, borszín farkvégű – és Bizáncba ment. Theodosios pedig eljött hozzá, a buja és párás Itáliába. Itt aztán Rosa fenékig élvezte szeretője mohó társaságát és balfácán férje ostobaságát; később kettejük kíséretében a sokkupolás Bizáncba utazott: kiszáradt bőrű tenyerében az utazás során hol az egyik, hol a másik férfiú ágaskodó nemi szerve vált nedvessé.
Ott aztán Theodosiust megrémítette alig rejtegetett bűnének tudata, és nem hagyta nyugton a gondolatait. Nap mint nap kavicsokat tornyozott egymásra, s ha építménye valami okból megomlott, elromlott a kedve, nem jelent meg szolgálatra, nem evett az ételből, visszatette a fészkébe a kiesett madárfiókát, amelyet máskor eltaposott volna, s a császári történetírók frissen született, csapnivaló stílusú írásait olvasta, hátha fölfedez bennük valami rá vonatkozó utalást, amelyben további sorsa előjeleit fedezhetné föl. Úgy vélte, nagy lánggal és kormozó füsttel égő bűnük semmiképpen nem marad titokban, miután látta, hogy az asszony már nem tudja leplezni az iránta lobbant szenvedélyét, és már nem is rejtve hódol neki: hosszú uszályos köpenyt visel ugyan, de alatta ott van a réseket elől-hátul éppen csak elleplező fátyol. Már egyáltalán nem érdekelte az sem, ha mindenki tudja róla, hogy gaz házasságtörő, és annak is nevezik. Ezért Theodosios ismét Ephesosba távozott, és a haját a szokásos módon levágatva fölvétette magát a szerzetesek közé, s szent Maximos követőjévé vált. Arról elmélkedett, hogy aki tökéletes a szeretetben, és eljutott a szenvedélytelenség csúcsára, az nem vesz tudomást többé az önmaga és a mások közötti különbségről, hanem egyszerre a ’magáé’ és a ’másoké’. Az egyetlen emberi természetet tartja szem előtt, egyformán tekint a hívőre és a hitetlenre, a rabszolgára és a szabadra, vagy akár a férfira vagy nőre, felülemelkedve a szenvedélyek zsarnokságán. Mindnyájuk iránt azonos érzésekkel viseltetik; továbbá, hogy, miként az éhező szelleme kenyérről fantáziál és a szomjazóé vízről, azonképpen fantáziál a falánk különféle ételekről, a gyönyörhajhász női idomokról, a hiú az emberek közötti kitüntetett megbecsülésről, a kapzsi anyagi előnyökről, a haragtartó megbántóján való bosszúállásról, az irigy a gazdag nyomoráról, mert a szenvedélyektől megzavart szellem magában foglalja a szenvedélyes képzeteket, akár ébren virraszt, akár álmodik.
A szenvedélytől korábban megszépült Rosa őrjöngése ekkor a tetőpontjára hágott; más lett a ruhája és a viselkedése; gyászruhát öltött, és haját lebontva, sírva járt föl s alá saját, kietlennek tűnő házában, panaszosan zokogott megszeppent férje oldalán: micsoda perzsa kincset veszített el, milyen hű volt, milyen kedves, milyen ragaszkodó, milyen szolgálatkész, milyen szép, milyen kellemes, milyen tetsző, milyen kívánatos, milyen vonzó, milyen gyönyörködtető, milyen kéjes, milyen élvezetes, milyen örvendetes, milyen bájos, milyen felséges, milyen elragadó, milyen édeni, milyen boldogító, milyen bolondító. Végül még férjének is csatlakoznia kellett hozzá s részt venni a siratásban, és a boldogtalan Belisarios könnyek között szólongatta a drága és átkozott Theodosiost, a pompásat, a fényeset, a díszest, a káprázatost, a csillogót, az ünnepélyest, a büszkét, az engedelmest, a hódítót, a töredelmest, a merészt, a vakmerőt, a hűt, a férfiút. Rosa utoljára a császárt is fölkereste, és addig könyörgött neki, bizonygatva elvesztett szeretője emberszeretetét, jótékonyságát, önfeláldozását, áldozatkészségét, irgalmasságát, szánalmát, könyörületét, megindultságát, megrendültségét, míg rá nem vette Theodosios visszahívására, „mert sem most, sem a jövőben nem nélkülözheti őt a házában”.
Theodosios azonban megtagadta, hogy bárhova is távozzék szerzetestársai közül, hangoztatván, hogy szilárdan kitart feketeszénként ragyogó hivatása mellett. S negyvennapos böjtölésbe kezdett, amelynek tanúi csak a mező ártatlan virágai és a rét szelíd vadjai voltak. Ez a viselkedés azonban hamis volt, csak arra várt, hogy mihelyt Belisarios kiteszi a lábát a soktemplomú Bizáncból, Theodosios, megszedve a mezők virágait, leterítve a rétek vadjait, titkon Rosához mehessen. Így is történt.
