![„Nem annyira magamat – a létezést kell kihallgatnom” [Pilinszky 100]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/23882/fe_1180_600_fortepan_107006.jpg "pilinszky jános 100 füzet székesfehérvár")
Az idei évben több okunk is van rá, hogy Pilinszky Jánosra emlékezzünk, a költő száz évvel ezelőtt született és negyven éve halt meg. A kettős évforduló nemcsak arra ad lehetőséget, hogy nagyobb figyelmet kapjon az életmű, hanem arra is, hogy új aspektusokból is megvizsgáljuk azt. Az elmúlt időszakban írói pályájának leginkább az utolsó szakasza került fókuszba. Tavaly újra megjelent a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyve az eredetihez hű kiadásban, az általa választott fotókkal és egy nagyon izgalmas függelékkel, amelyben kéziratos szövegváltozatok, cikkek, interjúk, levelek, feljegyzések olvashatók.
Az idei évfordulóra pedig Önéletrajzaim címmel kiadták az önéletrajzi alapokon nyugvó, egészen sajátos hangú és látásmódú regénykezdeményét,
valamint a hozzá kapcsolódó jegyzeteket, interjúkat, szövegváltozatokat. Mindkét kötet a Magvetőnél, Bende József szerkesztésében jelent meg, és utóbbiba még egy új felfedezés is belekerült: az idén tavasszal véletlenül előbukkanó, korábban ismeretlen Pilinszky-jegyzetfüzet néhány oldalának leirata és fakszimiléje is megtalálható a kötetben.
A két könyvből együttesen kirajzolódik, hogy Pilinszky életének utolsó évtizedében teljesen új alkotói irányokba indult el és számos nagyszabású, kísérletező írói terve volt. Az újfajta inspirációknak erősen köze volt egy színházi élményhez: a költő 1971 tavaszán nézte meg Robert Wilson A süket pillantása című darabját, ami radikális hatással volt rá. Egyértelműen ennek nyomán született meg a Sheryl Suttonnal folytatott elképzelt beszélgetésén alapuló regénye és még számos más terve is, amelyeket azonban már sajnos nem tudott befejezni. Ezek közül az egyik volt csak a régóta tervezett önéletrajza, ezen kívül filmet, operát, mesekönyvet, esszékötetet, novellákat is akart írni, és talán kijelenthető, hogy
a költészet felől elmozdult a próza irányába.
„Életbevágóan szükségem van a versre, de most regényt írok. Rendhagyót, úgy, ahogy én ezt a szót értelmezem. A címe: Önéletrajzaim. S az alcíme (műfaja?): vertikális regény. Milyen könyv lesz ez? Megpróbálok alászállni a poklokba. Tehát mindenki leszek. Egy őrült lány – aki valahogy úgy elmeháborodott, mint a görög tragédiák hősei, tehát nem klinikailag – mondja el a történetét. (…) Furcsa könyv lesz. Minden fejezet önálló, s az átkötések: rejtélyesek.” – mesélte Pilinszky egy interjúban Nádor Tamásnak 1980-ban.
Korábban mi is beszámoltunk róla, hogy tavasszal előkerült Pilinszky János korábban teljesen ismeretlen jegyzetfüzete. A kockás füzet a Pilinszky100 jubileumi irodalmi sorozat székesfehérvári állomásán bukkant fel váratlanul. Az Élet és Irodalomba Bokros Judit írt publicisztikát a különleges noteszről, akinek édesanyja, Bokros Jánosné adta ki annak idején a lakását Pilinszkynek.
Tovább olvasokA fenti idézet jól leírja, hogy milyen is az Önéletrajzaim világa. A teljes regény ugyan sajnos nem született meg, de ami fennmaradt belőle, abból is kitűnik, hogy a magyar irodalom egyik legizgalmasabb prózai kísérlete volt készülőben. Az elkészült és életében publikált fejezetek olvashatók a most megjelent kötetben: a Hármasoltár, a Szabadesés és a Három etűd a bűnről. Ezek a szövegek pontosan olyanok, ahogyan azt Pilinszky az interjúban leírta. Enigmatikusak, zavarbaejtők, túlmennek a hagyományos, lineáris időkezelésen, ahogy a logikai összefüggéseket is megborítják, helyette pedig a képzeletnek és a gondolkodásnak egy olyan új szintjére visznek el, amely már-már a hallucináció határát súrolja. A Hármasoltárban három lánytestvér, Ónix Lenke, Ónix Petra és Ónix Beáta különös hangulatú, álomszerű bolyongástörténeteit ismerjük meg, amelyekben
egyszerre van jelen valamiképpen a szakralitás és a bűn, a gyerekkor ártatlansága és az őrület, az eltévelyedés és a mozdulatlanság, a megváltás és a világvége.
Gyerekkori képektől indul a Szabadesés is, amelynek cselekménye szintén leírhatatlan, de amely hatásában – ahogy azt a címe is sugallja – valóban olyan, mint egy irodalmi zuhanásélmény, tele elképesztő erejű, költői mondatokkal. „A csukott redőnyű boltban azóta reggeli nyolcat ütnek a zenélőórák. Én meg fedetlen és kőkemény arccal sírok. Sírásom millió és millió éves, millió és millió tonna víz. Ez a befejezés.” A Három etűd a bűnről tartalmában szintén nehezen megfogható és leírható (akár egy zenei mű), befogadás közben mégis pontosan érezni a bűn és az őrület súlyát, amely rátelepszik ezekre a szövegekre, akár egy kafkai műben.
A kötet további részéből, az utószóból és a függelékből megérthetjük, milyen indíttatásból születtek ezek az írások, mik voltak Pilinszky tervei, hogyan zajlott a munkafolyamat. Ahogy azt Bende József leírja, Pilinszky már a 60-as évektől tervezte, hogy megírja majd az önéletrajzát, hogy miként, az azonban sokat alakult. Kezdetben „szép, nyugodt realizmussal”, később esszészerűen akarta megírni az életét, ez azonban aztán átalakult egy sokkal nagyobb szabású tervvé: egy új regényformát és nyelvet akart találni az önéletrajza elbeszéléséhez. A pszichológiát és az idő linearitását kiiktató vertikális regényt tervezett, amiben nem a saját történetén van a fókusz, hanem hogy mit vett észre, mire figyelt élete során.
„Pilinszky János furcsa elragadtatásban élt és az egész lényét ez jellemezte” – Jelenits István piarista szerzetes, teológus, író Juhász Anna vendégeként a költővel való megismerkedéséről és különleges személyiségéről mesélt a Pilinszky100 centenáriumi sorozat kilencedik estjén.
Tovább olvasokA regényt 1977-ben kezdte el írni, és bár haláláig foglalkoztatta a megírása, végül nem fejezte be. A most megjelent kötetben olvashatjuk a regényhez kapcsolódó feljegyzéseit, a fennmaradt töredékeket, korabeli interjúkat és levélrészleteket és láthatunk fakszimiléket is. A könyv borítójára pedig Klösz György felvétele került, az a kép, amelyet Pilinszky is a készülő kötet borítójára szeretett volna tenni. Emellett az idén áprilisban előkerült, korábban ismeretlen Pilinszky-jegyzetfüzetnek az a négy oldala is bekerült a könyvbe, amelyeken az Önéletrajzaimhoz kapcsolódó fogalmazványok szerepelnek.
És hogy miért Önéletrajzaim a cím, ha egyszer nem klasszikus önéletrajzról van szó? Pilinszky elgondolása az volt, hogy nem tudná papírra vetni a maga életét, és hogy meg kell haladni az individualizmust. „Hogy kikbe és mikbe feledkeztem bele idáig, nem mindegy ezek után? (...) És újolag: ha valakiről vagy valamiről - mondjuk harmadik személyben írok - ne tévesszen meg senkit. Én vagyok, én lehettem volna ő is, az is, ilyenfajta kisiklásaimat írják bátran saját gyengém és elhatalmasodó betegségem számlájára.” Ahogy a jegyzetekből kiderül, a regényben nem a valóságot akarta leírni vagy reprodukálni. Egy új, saját esztétika mentén képzelte el ezt a művet, a létezést akarta kihallgatni, nem másolni, hanem teremteni akart a képzelet erejével.
Nem egy egyszerű regényt, hanem a totális regényt akarta megírni,
ami így, befejezetlenségében is nagyon izgalmas, erős és inspiráló művészi vállalás volt. „Minden bekezdésnek totálisnak kell lennie. Minden bekezdés meg kell, hogy haladja a regény „elképzelt egészét”. A valóságos egésznek ingyenes adományként kell a fölfuttatott „részletekből” megszületnie. Ez lenne a totális regény? A legelemibb leíró, reprodukáló jelleg fölülmúlása? Képtelen vállalkozás? Nincs mit vesztenem.”
