Olyan érzés lapozgatni ezt a kötetet, mintha az Accidentally Wes Anderson-albumot és Papp Gábor Zsigmond Balaton retrójának másolt VHS-ét Bartha Dorka levitte volna magával egy hűtőtáskában a szemesi strandra. Az újságosnál válogatott volna melléjük néhány, a villaépítészetre vonatkozó Octogon-lapszámot is, és ezekből keverte volna ki a könyve pasztelles tónusait. Azt dokumentálja az Instagram-posztokból mutatós könyvtárggyá hízott kötet,
hogy hányféleképpen nyaralhatunk, illetve telelhetünk a magyar tenger körül.
A Balaton offseasonban szóba kerül Kossuth, Széchenyi és a Festeticsek, a 19. század harmadik harmadában a déli partra telepített fenyvesek, a hangulatos kertmozik és a tó legöregebb vitorlása, a százévesnél is idősebb Kishamis. Megismerjük továbbá az 1967-ben a Balaton jegén Földvárról Füredre átgurult Trabant 500-as, a napszítta vízibiciklik, valamint a hajdani sínbuszok történetét. A szerzőt – amint a Balaton offseason fülszövegéből kiderül – a kollektív nosztalgia és a személyes emlékezet határmezsgyéje érdekli leginkább, és remek arányban keveri az építészet- és üdüléstörténeti mozaikokat a saját vagy ismerős ismeretlenek sztorijaival.
Mi indított arra, hogy Instagram-oldalon örökítsd meg a tó menti telepített és épített örökség részleteit, voltak-e előképeid és hogy lett a scrollozható galériából kiállítás, majd kötet?
Azt hiszem, eleinte nem is arra fókuszáltam, hogy konkrétan milyen épületek, feliratok, kerítések vannak a partnál, hanem az egész táj szokatlansága ragadott meg. Ez éppen egy évtizede történt, amikor életemben először voltam lent hosszabban novemberben a Balatonnál, és a kihalt nyaralótelepek atmoszférája teljesen lenyűgözött.
Csak mászkáltam, kattintgattam és ámultam.
Lehet, hogy ezért sokan utálnak majd, de az induláskor zéró céltudatosság volt bennem az egész balatonoffseason kapcsán ‒ és kicsit ez a helyzet ma is. Nekem ez még mindig a „boldog helyem”, a legkedvesebb hobbim, amit puszta élvezetből csinálok. A mai napig ez a legfontosabb benne: hogy nagyon élvezzem az egészet. A bringázást, a felfedezést, a fotózást és a történetek utáni kutatást. Minden egyéb másodlagos. Nem terveztem sokkövetős instát, nem álmodtam kiállításról, könyvről pedig a legkevésbé sem. De mindig jött egy lehetőség a másik után, én meg beleugrottam, lelkesen és kicsit naivan meg vakmerően, hogy jó, ez tetszik, csináljuk, és nagyjából menet közben tanultam meg úszni. Szóval iszonyú hálás vagyok mindenkinek, aki az első pillanattól bízott bennem, meg abban, hogy ebből kisülhet valami jó dolog.
Konkrét előképem sem volt, de ahogy most elgondolkodtam rajta, emlékszem, mennyire megfogott Hermann Ildi Nyaralók sorozata, illetve réges-régen gyerekként sokat lapozgattam egy színes szovjet albumot, ami orosz dácsák fotóival volt tele, és nagyon belém égtek ezeknek a télen üresen álló nyaralóknak a képei.
Említetted az előbb, hogy 2014-ben kezdted fotózni a Balaton környékét, a könyv bevezetőjéből pedig az is kiderül, hogy Szemesen készültek az első képeid. Mi változott a tó körül az azóta eltelt tíz év alatt?
Nagyon sok minden örökre eltűnt. Igyekszem általában nem borúlátó lenni, és nem a veszteségekre koncentrálni, de legutóbb épp Fenyvesen fotóztam megint, és nagyon hiányzik a régi kék állomás a csipkefüggönyökkel meg a csodás MÁLHÁZÓ felirattal.
Rengeteg nagy kemping és üdülő tűnt el a faházaival, a századfordulós villák és a közösségi klubépületek helyét pedig hatalmas apartmanházak vették át, térkövezett parkolókkal… De hogy valami jót is mondjak, ami meg túlél és megmarad, annál egyre többen értik meg, micsoda érték, és újítják fel értő módon. Illetve érezhető,
hogy már a déli parton is kitolódott a szezon.
Fenyvest és a déli partot említetted, és egy-egy kósza képet leszámítva a könyvedben kizárólag déli parti sztorikat mesélsz, déli parti épületeket mutatsz. A Balaton esetében a déli meg az északi part mentén tapinthatók ki a tavat felkeresők kötődései. Nekem úgy fest, te inkább az előbbi táborba tartozol. Hogyan összegezhetők a déli part erényei?
Lapos, könnyű mindenhova bringával eljutni és könnyű fotózni is, mert egy szintben vagyok a házzal, nem egy domb tetejéről néz le rám. És elmondhatatlanul jobb a vonatközlekedése. Nincs jogsim, szóval ezek nekem kardinális kérdések. De a viccet félretéve, építészetileg nagyon izgalmas és sokkal kevésbé felfedezett a déli part, ahogy a kihalt utcákon tekertem a nyikorgós Csepel bringámat, kicsit pionírnak is éreztem magam. A déli oldalon ráadásul rengeteg a szabadstrand és számos nem lezárt stég is megbújik a nádasban, úgyhogy szinte mindig, mindenhol elérhetem a panorámát és a vizet.
Az egyik szócikkben Karinthyt idézed, aki azzal tréfálkozott, hogy Lipótváros részeként tüntette fel Siófokot, ma viszont egyre több olyan véleményt hallani, hogy a Káli-medence olyan, mint egy kihelyezett budai kerület. A barangolásaid során találkoztál-e tősgyökeres balatoniakkal? Mit jelent számukra az offseason?
Mivel főleg a nyaralótelepeken fotózok, és nem a vasúton túli „őstelepüléseken”, így helyiekkel ritkán találkozom. Friss leköltözőkkel viszont sokat beszélgettem. Olyanokkal, akik évtizedes budapesti vagy külföldi élet után döntöttek a magyar tenger partja mellett, vagy fiatalon a Balatonnál éltek, és csak az egyetem miatt jöttek el onnan.
A „nyugalom” és az „ilyenkor csak a miénk” a legtöbbet ismételt mondataik.
A nyugalom tényleg kivételes érték arrafelé, hiszen a Balaton-partra nagyobb távlatban is a változás jellemző. Azt írod, a Kádár-korszak radikálisan átrajzolta a tó környezetét. Játsszunk el a gondolattal, hogy a hatvanas évek előtt készíted el a Balaton offseasont. Vajon izgalmasabb vagy sivárabb lenne az akkori tájkép és hangulat, mint a kilencvenes-kétezres évekbeli?
Elfogult vagyok, mert a hatvanas és hetvenes évek az egyik kedvenc építészeti korszakom, úgyhogy számomra biztos nagyon egyhangú lenne. Bár talán a két világháború közti, mára elbontott vagy drasztikusan átalakított modern nyaralókat jó lett volna szebb állapotban látni.
Több helyen emlegeted a buherával keveredő játékosságot, ami leginkább a tóparti villaépítészet részleteiben érhető tetten. Arra kérlek, mutasd meg nekünk a kedvenc egyedi-kreatív balatoni épület-, homlokzat- vagy kerítésrészleteidet!
Nehéz volt a választás, de akkor ez a három a kedvencem.
A nagy teraszablakok mögötti színes csipkefüggönyöket nagyon szeretem, van bennük valami uniformizált, de mégis mindegyik más. A belsőépítészek sikítva kiszaladnak tőle a világból, érzelmileg mégis nagyon erős töltete van, és rengeteg kollektív emlék kapcsolódik hozzájuk.
A hegesztett-hajlított fém kerítésekben és ablakrácsokban azt szeretem, hogy elképesztő kreativitás és szakmai tudás egyesül bennük. Ezeket a jeleneteket kitalálni, megtervezni majd kivitelezni nagyon magas szintű szakismeretet követel.
A házfalakra festett, mozaikból kirakott balatoni jelenetek pedig mindig lenyűgöznek a pontosságukkal. Itt például nemcsak a Badacsony domborulata, de a környező tanúhegyek elhelyezkedése is stimmel, és a vitorlások típusa is meghatározható.
A Strandkorlátkék-e a Balaton? című fejezetben megnevezed a tó tucatnyi árnyalatát. Mutatnál néhányat a kedvenceid közül?
A téli naplemenetékkel semmi nem tudja felvenni a versenyt.
Olyankor nemcsak az ég és a víz izzik hol narancsos-vörösben, majd puha pasztellrózsaszínben, de mindent beborít a lebegő pára is. Amikor pedig jégpáncél fedi a tavat, az konkrétan olyan, mintha a sarkvidéken lennénk.
De nagyon szeretem még a Balaton kora tavaszi vad azúr színét is, vagy ősszel azt az átlátszó-márványos mintázatot, amit a sekély déli parton látni, amikor nagyon tiszta és háborítatlan a víz.
A kötet első felében sokat írsz azokról a nagypolgárokról és arisztokratákról, akik felelősen alakították a part arculatát. A Balaton offseasonban szerintem az is magáért beszél, amit ‒ úgy sejtem ‒ szándékkal nem mutatsz. Mennyire bölcs gazdák a mai tulajdonosok, mennyire értik a Balatont?
Többször megkaptam már kritikaként, hogy a Balaton nem is olyan, mint amilyennek én fotózom: néhol csúnyább és sokkal káoszosabb. És ez igaz is, valamint az is biztos, hogy nagy léptékben nem vagyunk jó gazdái a régiónak. Nem vigyázunk a kényes ökológiai egyensúlyára, nem tartjuk tiszteletben a nádasait, a halait, az erdőit. Olyan gigaberuházások nőnek ki a parton és a környező hegyoldalakon, amik tájidegenek és egész egyszerűen ormótlanul eltúlzottak és pökhendiek. Az a gazdaságilag potens réteg, aki ma megtehetné, hogy például megment egy Wälder Gyula tervezte Vigadót, vagy egy Virág Csaba-féle vitorlás klubépületet,
az inkább ledózerolja ezeket, hogy jövedelmezőbb valamit építsen a helyükre.
Azonban a könyv írása kapcsán és az Instagramnak is hála, számos jó tapasztalatom van az egyéni szinteken – sokan vannak, akik nagyon szeretik és ezért értőn megőrzik a családi nyaralót. Ahol ez generációról generációra öröklődik, ott szinte természetes, de olyanok is szép számmal vannak, akik friss tulajként állítanak helyre ingatlant, mert az örökség és a hely szelleme egyaránt fontos nekik.
Fotók: Bartha Dorka
