A világhírű író 55 évesen, hosszú látásromlás után vakult meg, és soha nem sajátította el a Braille-írást. Ehelyett, Miltonhoz hasonlóan, hosszú bekezdéseket tanult meg saját és kedvelt szerzőinek műveiből, és persze voltak körülötte, akik felolvastak neki, és akiknek lediktálhatta az írásait.
Ennek a munkának a legnagyobb részét - közel negyven könyvet adott ki, miután megvakult - idős édesanyja, Leonor végezte, aki 99 évesen bekövetkezett haláláig fiával élt. Az anya egyébként ugyanígy segített Borges apjának is, aki szintén írt, és középkorú volt, amikor megvakult. Borges vaksága örökletes volt, apja és nagyanyja „mindketten vakon haltak meg” – mondta Borges –
„vakon, nevetve és bátran, ahogy én is remélem, hogy meghalok.”
Borges megtartotta a Nemzeti Könyvtár igazgatói állását, és a Buenos Aires-i Egyetem angol professzora lett. Ezenkívül úgy döntött, hogy új nyelvet kezd tanulni, és az óangolra esett a választása. Nagy megkönnyebbülést talált az ismeretlen szavakban: „A látható világot az óangol nyelv hangzásvilágával helyettesítettem” – mondta.
Egy előadásában Borges felsorolta azokat az előnyöket, melyeket a vakság hozott számára: „az óangol ajándéka, a korlátozott izlandi tudásom és a sok verssor öröme.” Örült annak is, amikor szerződést kötött egy szerkesztővel egy újabb verseskötet megírására, feltéve, hogy egy év alatt harminc költeménye születik. Ebben kihívást látott, hiszen a verseket diktálnia kellett. Mindezek alapján úgy tűnik, Borges alkalmazkodott a vaksághoz és szinte zavartalanul folytatta írói munkáját.
De azért egészen biztos, hogy voltak a látásvesztésének hullámvölgyei is, Az ajándékok verse című költeményének egyes passzusai legalábbis ezt bizonyítják: „Senki ne süllyedjen könnyig, se gáncsig, / Isten mesteri rendelését látva, / Kinek fejedelmi iróniája / Könyvet adott nekem s hozzá homályt is.” Ebben a versben jeleníti meg egyébként azt az egybeesést, hogy a Nemzeti Könyvtár élén korábban álló vezető, Paul Groussac is vak volt: „Valaki más is ugyanitt bolyongott, / Más estéken, könyvekkel a sötétben.”
A teljes vers magyarul, Somlyó György fordításában:
Isten mesteri rendelését látva,
Kinek fejedelmi iróniája
Könyvet adott nekem s hozzá homályt is.
Gazdájává e könyvek városának
Kihúnyt szemet tett, amely csak az álmok
Könyvtárában böngészhet a megszállott
Sorok között, miket a hajnal átad
Sóvárgásának. Már eleve vesztett
Ügy e könyv-zuhogást kínálnia,
Mely végtelen, mint Alexandria
Könyvtárában az elhamvadt tekercsek.
Étlen-szomjan (szól a hellén rege)
Halt a király források s kertek alján;
S nekem céltalan út, bolyongva balgán,
E vak könyvtár minden völgye-hegye.
Lexikon, atlasz, századok, kitárva
Napnyugat s Napkelet, dinasztiák,
Jelek, kozmoszok, kozmogóniák
Várnak a falakon, de mindhiába.
Lassú homályommal a mély homályban
Csak bizonytalanul botozgatok,
Én, aki még a Paradicsomot
Is Könyvtárnak képzeltem hajdanában.
Valami, véletlennek semmiképpen
Nem mondható rendezte így a dolgot:
Valaki más is ugyanitt bolyongott,
Más estéken, könyvekkel a sötétben.
A lassú folyosókon tévedezve,
Szent borzadállyal érzem, az a másik
Vagyok, a halott, hisz ő sántikált itt
Ugyane napokban és ugyanerre.
Kettőnk közül melyikünk szól e dalban,
A többes én, vagy a magányos szerzet?
Mit számít, hogy milyen néven neveznek,
Mikor az átok egy és oszthatatlan?
Groussac vagy Borges, nézem e mesés
Világot, ahogy széthull és kilobban
E gomolygó halvány hamuhalomban,
Mely mint az álom és a feledés.
Forrás: Literary Hub
