Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij népszerű klasszikusát, a rendre a világirodalom legfontosabb könyvei közé sorolt Bűn és bűnhődést Gáspár Ildikó vitte színre az Örkény Színházban. Időtlen történet, állandó erkölcsi dilemma, sok monológ, és egyben heroikus vállalás, ami a színészek mellett a nézőktől is kitartást kíván: az előadás szünetekkel együtt közel négy óra.
Pedofília, bűn és bűnhődés
Dosztojevszkij regénye és tépelődő, intellektuális, a gyilkosságot megideologizálni próbáló hőse, Raszkolnyikov a magyar színházba járó közönségből is egészen biztosan sokaknak fontos olvasmányélménye, korosztálytól függetlenül.
Valószínűleg Gáspár Ildikónak is az, hiszen nemcsak rendezte, hanem ő is írta át a regényt Görög Imre és G. Beke Margit fordítása alapján. Számomra nézőként
mégsem derült ki, hogy miért választotta ezt a darabot, mit akart belőle kiemelni,
mi az, amit meg akart vele fogalmazni – mármint a nyilvánvalón túl, hogy még a megvetendő, féregnek tartott embertársainkat sem tiporjuk el, pláne öljük meg.
A díszlet többnyire a fekete tér, a jelmez szintén rendkívül egyszerű. A szereplők mind fekete, Örkény logós kapucnis felsőt, melegítőt, sportcipőt viselnek, csak Raszkolnyikov van fehér pólóban. Az egyenruha egyfelől uniformizál, másfelől kívül helyez téren és időn. Nem Dosztojevszkij korában vagyunk, az biztos, de tulajdonképpen ez nem is lényeges: szegény diákok, uzsorások, alkoholisták, nyomorgók, velejükig romlott, a hatalmukkal visszaélő emberek akármikor akadnak szép számmal.
Rendőrök (Novkov Máté, Vajda Milán) és Raszkolnyikov (Polgár Csaba)
Az előadásban vannak remek ötletek, néhány olyan jelenet is, amitől összeugrik az ember gyomra, vannak erős alakítások, de sajnos – a március 8-i bemutatóra legalábbis – mindez nem állt össze szerves egésszé. Egyenetlen a dinamikája, úgy tűnik, mintha különálló etűdöket néznénk. Hiányzott a feszesség, és ezen nem segít a már említett hosszú játékidő sem.
Ami a közéleti utalásokat illeti, valószínűleg Gáspár sem sejtette, amikor megírta a darabot, hogy
a gyerekek molesztálásáról szóló rész mennyire aktuális lesz a kegyelmi ügy miatt,
ami Novák Katalin és Varga Judit februári lemondásához vezetett. Nem emlékszem, hogy a regényben szerepel-e konkrétan a pedofília szó, az előadásban mindenesetre így emlegetik, és bár a történetben kissé más a kontextus, mégis mindenki érthette a nézőtéren, miről van szó.
Egy másik, számomra még nagyobbat ütő pillanat az volt, amikor Raszkolnyikov a vége felé Szonyával veszekszik a gyilkosságról, és felordít: „Bombákkal lehet?!”. Ezt sem kellett bővebben magyarázni, rögtön beugrott Gáza és Ukrajna. És ez a momentum sokkal inkább volt katarzisszerű, mint valamivel később az, amikor Raszkolnyikov beismeri a bűnét.
Porfirij (Mácsai Pál) székében Raszkolnyikov
Az említettekhez képest a szinte már kötelező kiszólások a házi Napóleonról és a „ki kinek a kontójára, milyen módszerekkel gazdagodik” típusú eszmefuttatások szájbarágósnak és fölöslegesnek tűntek (habár a közönség egy része díjazta, engem, bevallom, több mint tíz év után már fáraszt az ilyesmi).
Minimalista tér, maxiballon
Polgár Csaba igyekszik megmutatni Raszkolnyikov sokféle arcát, a pöffeszkedőtől a paranoiáson át a saját elméletébe belegabalyodó félőrültig, ez nagyrészt megy is neki. Valószínűleg előadásról előadásra még inkább átéli majd a szerepét, ez a tépelődő hős azért nem áll távol tőle.
A fekete térbe néha bekerül pár irodai szék és erős reflektor. A legnagyobb díszlet egy neonszínű, hatalmas nejlon, ami olykor a földön hever, máskor a falakat borítja. A főhős többször belegabalyodik, néha, amikor tele van levegővel, belebújik,
máskor harcol vele, mint egy láthatatlan ellenséggel, önnön elmeháborújában.
A nejlon abban a jelenetben a leghatásosabb, amikor akkorára fújják, hogy betölti az egész színpadot, és Raszkolnyikovot odaszorítja a falhoz, egészen a színpad szélére, mintegy érzékeltetve, ahogy ez az alak egzisztenciájában és gondolkodásában is egyre inkább peremre kerül.
Raszkolnyikov, a ballon és Szvidrigajlov (Terhes Sándor)
Szintén nagyon erős pár perc, amikor Raszkolnyikov felidézi egy gyerekkori emlékét: apjával egy séta során tanúja volt annak, amint egy kocsma előtt részeg férfiak agyonvertek egy kis, öreg lovat.
A férfi és a kisfiú arcát kamerával vetítik a hatalmas ballonra, miközben mögötte árnyjátékként látjuk és halljuk a kegyetlen tettet.
Ez volt az egész előadás során az egyik – ha nem a – legtorokszorítóbb jelenet. Már csak ezért is lenne érdemes odafigyelni arra, hogy a hang ne csússzon a kamerafelvételhez képest.
Ugyanakkor egy hasonló elven felépített, ballonos jelenetben követi el Raszkolnyikov a gyilkosságot, ott viszont a lencsén lefolyó művérrel egyáltalán nem működik az egész.
Elveszett emberek
Gáspár egyik legkreatívabb megoldása az volt, hogy beemelt az alapvetően prózai szöveg mellé egy klasszikus görög drámákból ismert elemet, a kórust. A más-más színű betörőmaszkot viselő nők sorfala hol énekelve, hol kántálva, zenére narrálja a történetet (a szövegüket Tóth Réka Kinga és a rendező írta). Tulajdonképpen
a kórus volt az, ami időről időre tovább lendítette a többször leülő előadást.
Az alakítások közül tetszett Borsi Balogh Máté Razumihinje, Hajduk Károly is elég erős volt Luzsinként, különösen onnantól, hogy eszkalálódni kezdenek az események Dunya (Kókai Tünde) és az anya (Kerekes Éva) érkezésével. Porfirij vizsgálóbírót sokkal ravaszabbnak képzeltem az olvasmányaim alapján annál, mint ahogyan Mácsai Pál játssza, viszont a Columbo felügyelős kikacsintások tényleg viccesek.
Ha viszont csak egy színészt emelhetnék ki, akkor Terhes Sándort mondanám,
akit ebben az évadban igazolt le az Örkény, és milyen jól tette. Hol joviális, hol perverz és önmagát mindenre feljogosítottnak érző Szvidrigajlovként leginkább a harmadik felvonásban brillírozik, és már pár perc alatt olyan sűrűséget képes teremteni a színpadon, amit kevesen.
Raszkolnyikov, háttérben a kórus
Mindez azonban sajnos nem változtat azon, hogy ez a Bűn és bűnhődés a színészek minden erőfeszítése ellenére szétesik. A regényben Raszkolnyikov belső utazását követjük, de ez itt, legyen bármilyen erős egy-egy jelenet vagy monológ, valahogy elszáll a térben, a hosszú játékidőben és az üresjáratok között. Persze lehet tenni az előadással egy próbát azután, hogy már legalább tízszer játszották, addigra jobban összeállhat, de aki biztosra akar menni, az inkább porolja le a könyvet.
Fotók: Horváth Judit / Örkény Színház
