Vida Kamilla: Két farkas lakozik bennünk: az egyik Kónya Imre, a másik Pető Iván

A közös gondolkodásért köszönet Endrey Mátyásnak és Fehér Renátónak.

1991. november 16-án egy nevezetes vitát rendeztek a Testnevelési Főiskolán az ún. igazságtételi törvényről. Írásom nem arra törekszik, hogy a legnagyobb részletességgel ismertessen egy – ma már lehet így fogalmazni – történelmi eseményt. Nem is újságíróként idézem fel elsősorban, hanem a szépség előtt hajtok fejet, ami aznap megszületett a színpadon és a közönség soraiban. A demokratikus vita mint önérték ellentmondásosságának esztétikája, a politikai dilemmák legszebb szimmetriája bomlott ki a magyar közbeszéd tűzfalára. 

Költőként írok most egy metaforáról, amibe beleszerettem.

Kónya Imre és Pető Iván, két rendszerváltó párt frakcióvezetője kapták meg azt a lehetőséget, hogy közönség előtt vitatkozzanak arról, amit aztán a köztelevízióban is leadtak:

helyrehozhatjuk-e a történelem bűneit?

Érdemes-e egyáltalán erre törekedni? Elégséges-e ahhoz a politikai szándék és a jog eszköze, hogy igazságot tegyünk a múlt igazságtalanságai között? Hogy bátorság vagy botorság azt feltételezni az emberről, hogy képes az erkölcsi világrendet helyreállítani? Már a kiindulópont tehát tele mágiával. 

1991. november 16-án én még nem éltem, a vitát videón láttam, így, ami ebből hozzám eljutott szükségszerűen egy interpretáció. Mégis, hogy annak ami történt, hatalmas tétje volt a közvetettség ellenére is világos. Hogy a magyar nyilvánosság elköteleződött a legjobb értelemben vett politikai bátorság mellett és kimondta ezeket a kérdéseket, s hogy mindezt ráadásul választott képviselőin keresztül tette, az meg egyszerűen csak maga a szépség.

Ez a politikai vita nem hasonlít igazán más politikai vitákra. Bár természetesen változott azóta a technológia, a politikai kommunikáció, a politikusok médiatudatossága, ehhez képest is azt lehet mondani, hogy a vitázó felek retorikája nem volt kifejezetten professzionális, főleg, ha összehasonlítjuk őket az akkori Orbán Viktorral vagy Horn Gyulával. Sőt talán azt is megkockáztathatjuk kijelenteni, hogy hangnemük sem egy politikai vita lágéjához lett igazítva. Nem tűnt úgy, mintha azon gondolkodnának, mivel érjék el, hogy az álláspontjuk vonzóbb legyen a másikénál. Pető Iván, a szkeptikus, tulajdonképpen egészen kelletlenül viselkedett végig. Kónya Imre is csak a vitapartneréhez képest tűnt hangyányit meggyőzőbbnek.

De mindez segít ahhoz, hogy ne úgy emlékezzünk erre az eseményre, mint személyiségek harcára, ne úgy, mint egy csatára, ahol valaki a karizmája miatt kerekedett felül.

Valójában két antikarizma érte el, hogy az jusson eszünkbe, amiről beszéltek, és nem az, hogy kik ők.

Gondoljunk bele: ülhetett volna más is ugyanazokban a székekben aznap este ezeknek a pártoknak a képviseletében. Olyanok, akik talán ismertebbek, akik talán virtuózabb módon mozgatták volna be saját személyiségüket ebben a beszédhelyzetben. Ütősebb bon mot-k repkedhettek volna, bár azokból így sem volt hiány. (Hogy csak a legkedvesebbet említsem, ami a nemrégiben elhunyt Feledy Pétertől, a vita moderátorától származik: Üvöltve nem lehet Európába menni! – ezzel, a korszakot zavarbaejtően pontosan jelölő mondattal próbálta csendre-rendre inteni a résztvevőket.)

Gyakorlatilag bármilyen személyes vagy politikai eszmecsere során fel tudjuk tenni egymásnak a kérdést a barátaimmal:

te most Kónya Imre vagy, vagy Pető Iván?

Kónya Imre, a jogász, aki mégis végig történelmi érveket hozott fel, vagy Pető Iván történész, aki a jogállamiság adottságaival és jogszerűség korlátaival replikázott.

Kónya Imre, aki azokat képviselte, akik azt vallották: igenis vegyük a kezünkbe a történelmünket, igenis képesek vagyunk jóvátenni a jóvátehetetlent, vagy Pető Iván, aki nyugalomra és racionalitásra intett és az új világ adottságaira hivatkozva azt vallotta, ne infantilizáljuk magunkat és ne higgyük azt, hogy a múlttal van elsősorban dolgunk. A jövőért vagyunk felelősek, azért, hogy az új világban már ne kelljen azon gondolkodunk, hogy mit kell majd később jóvátennünk. És ez sem kevés.

Pető Iván és Kónya Imre tökéletesen egészítették ki egymást. Mondataik, álláspontjaik résmentesen illeszkedtek egymáséihoz, valójában lehetetlenség bármelyiküknek igazat adni. Két farkas lakozik bennünk: az egyik Kónya Imre, a másik Pető Iván. Vagy úgyis mondhatnám, ha már muszáj dönteni: vannak emberek, akiknek Kónya a napjegyük és Pető az aszcendensük, másoknak pedig fordítva. Én az utóbbi kategóriába tartozom: Pető Iván hidegsége, a lehetőségeken, a politikai realitáson alapuló megközelítése a vitában egy olyan attitűd, ami máskor is hasznos lehet. Az “abból főzünk, amink van” mentalitás sokkal jobban koncentrál a valóságunkra, mintha illúziók kergetésével töltjük a közös időt. De közben ahhoz, hogy ebből ne cinizmus és adottságokra hivatkozó semmittevés legyen, szükség van a lelkünkben egy Kónya Imrére, aki olykor képes felszabadítani a politikai fantáziát.

A két alacsony vérnyomású vitapartnerrel szemben a közönség lángolt: a mozgóképen keresztül is elementáris hatású az az indulat, szenvedély, lelkesültség és fájdalom, amely a hozzászólásokat és a kérdéseket jellemezte.

Montágh Imréné arkangyalként beszélt ítéletről és ítélkezésről.

A termet az a hit járta át, hogy senki nem megy haza, míg nincs döntés bűn és bűnhődés kérdésében.

S ha már mágia. Az Országgyűlés a vita napját megelőzően már elfogadta a törvényt, a szavazás már megtörtént. Azonban Göncz Árpád köztársasági elnök elküldte azt a Sólyom-féle Alkotmánybíróságnak, amely később, a vita után szakszerű, mégis varázsos fogalommal élve: megsemmisítette. Az adottságok mint a történelem legnagyobb pofonjai: hiába akarta kezébe venni a döntést erről a magyar társadalom az általa az Alkotmánybíróságnál jóval közvetlenebbül felhatalmazott Országgyűlésen keresztül, kijózanító természeti csapásként válaszolt a testület. Keserű, de a mi történetünk. Metaforája a politikai bátorságnak, az adottságok börtönének, az élet legfontosabb dilemmáinak.

És a vita kimondatlan kérdései talán a legszebbek: mikor lesz majd a következő pillanat, amikor a gyermekeink fejünkre olvassák azt, más kérdésekben, más rendszerekre vonatkozóan, hogy miért hagytuk, hogy így legyen?
Ki tudja mennyire lesz hazugság, ha erre mindössze annyit tudunk majd válaszolni:

ennyi volt a mozgásterünk.

Éljen soká a Kónya–Pető-vita Magyarország emlékezetében! Az esztétikai és politikai szép egybeesésének ritkán látható szivárványa ragyogja be azt, amit be kell ragyognia!