Tavaly tavasszal, amikor világszerte terjedni kezdett a koronavírus és egyre több helyen vezettek be korlátozó intézkedéseket, az emberek félelemmel vegyes izgalommal fogadták az újszerű eseményeket, amelyek felülírták az addigi életünk megszokott kereteit. Mindenki próbálta megérteni, mi is az, aminek részesei vagyunk: tömegek kezdték el felvásárolni a járványokról szóló könyveket, A pestist, a Szerelem kolera idejént vagy a Dekameront. Óriási igény volt arra, hogy támaszt találjunk a történetekben. Ennek hatására a The New York Times Magazine szerkesztőiben felmerült az ötlet, hogy lehetne készíteni egy olyan lapszámot, amelyben híres írók írják meg a novelláikat a járványról és a karanténról. Így született meg a Boccaccio ihlette Dekameron-projekt, amelyhez olyan szerzők csatlakoztak, mint Margaret Atwood, Etgar Keret, Mona Awad, Colm Tóibín vagy Tommy Orange. Az eredmény egy olyan magazin, majd kötet lett, amely egyszerre nagyon szórakoztató és szíven ütő:
megtaláljuk benne mindazon érzések, tapasztalatok, kétségek és félelmek gyűjteményét, amelyek az elmúlt egy évben meghatározták az életünket.
Ford.: Báder Petra, Borgula András, Csonka Ágnes, Gy. Horváth László, Lőrinszky Ildikó, Merényi Ágnes, Nagy Viktória, N. Kiss Zsuzsa, Szieberth Ádám, Todero Anna, Athenaeum, 2021, 320 oldal
Boccaccio 14. században játszódó Dekameronjának alapkoncepciója, hogy a pestisjárvány idején tíz fiatal karanténba vonul és ott történeteket mesélnek egymásnak. A téma sosem a pestis, a társaság fő szabálya ugyanis az, „hogy csak semmi hírt Firenzéből”. Régi, ismert meséket mondanak újra a szereplők, többnyire pajzán, szerelmes történeteket, amelyek elterelik a figyelmüket a szörnyű valóságról, az odakint tomboló járványról. „Boccaccio eszképista meséinek paradoxona, hogy végül visszaviszik a mesélőket és az olvasót oda, ahonnan elmenekültek” – írja a Dekameron-projekt bevezetőjében Rivka Galchen. A koronavírus-járványra reagáló kötet hasonlít is meg nem is Boccaccio klasszikusához: közel áll hozzá, mert történetekkel próbál segíteni nekünk egy pandémia idején, de különbözik is tőle, mert a legtöbb szerző nem rugaszkodott el a járvány témájától. Utóbbinak a hatása, hogy egyszerre szomorú és felszabadító olvasni ezeket a novellákat.
Megrázó szembesülni azzal, hogy már több, mint egy éve élünk ebben a katasztrófafilmbe illő világban, de jóleső, hogy azt látjuk, mások is azt érzik, azt élik meg, amiken mi megyünk keresztül.
A Dekameron-projekt nagyon sokszínű lett, összesen 29 novella került a kötetbe és mindegyik más-más nézőpontból ragadja meg a járvány témáját, néhány a tragikus oldalát mutatja meg, néhány a karantén okozta helyzet abszurditásaira mutat rá, némelyik szerző pedig teljesen elborult (és sokszor nagyon szórakoztató) ötletekkel állt elő. A történetek még tavaly tavasszal születtek, tehát leginkább az első hullám tapasztalatai, érzelmi lenyomatai jelennek meg az írásokban, de az aktualitásukból – sajnos – nem veszítettek.
Ha a novellákat kategóriákba akarnánk sorolni, akkor azt mondhatnánk, hogy vannak egészen realista történetek, amelyek konkrét lenyomatai a 2020-as évnek: ezek kiürült városokban, elhagyatott házakban játszódnak, és a távolságtartás, illetve a bezártság okozta magánnyal szembesítenek (Dinaw Mengestu: Így szoktunk játszani, Téa Obreht: Bezi Duras kutyái). Rögtön az első írás, Viktor Lavelle Felismerés című szövege is ilyen, amely New York egyik kihalt bérházában játszódik, ahol csak egy-két lakó maradt, és azok is a karanténélet elszigeteltségében rekedtek: WC-papír hiány, home office, kétségbeesés, maszk – ezek az új élet kellékei a világ egyik legnyüzsgőbb városában. „A képernyők illúziót keltenek, hogy mind kapcsolatban vagyunk még. De ez nem igaz. Akiknek volt hova menniük, elmentek. Na és mi, többiek? Minket sorsunkra hagytak.”
Más történeteknek nem a magány a fő témája, hanem éppen ellenkezőleg: az összezártság és azok a helyzetek, amiket ez magával hoz
(Paolo Giordano: A tökéletes útitárs, Colm Tóibín: L.A. melléki mesék). Tommy Orange A csapat című szövegében például megpróbálja körbejárni, megfogalmazni, hogy milyen érzéseket keltett az emberben, amikor „csikorogva lefulladt a világ”. Hogy amikor mindenki arról beszélt, hogyan lehetne ezt az időszakot hasznosan kihasználni, miért nem lehetett mégsem semmi érdemlegeset létrehozni. „Az idő újabban megfoghatatlanul elsiklott ilyenformán, mintha egy függöny takarásába, aztán előbukkant újra más alakban, hol fekete lyuk volt az interneten, hol általad erőnek erejével kirándulásnak mondott séta az utcátokban a nejeddel meg a fiaddal, hol könyv, amelyre bámulsz, de nem fogsz fel belőle semmit, hol bénító mélabú, hol a köröző pulykakeselyűk figyelése, hol szakadatlanul lappangó szorongás, hol nem fogadott zoomolás, hol otthontanulási műszak a fiaddal, hol tovaröppent április és május, hol agyalás a veszteségszámon, a névtelenek számának emelkedése az animációs térképek végtelenített grafikonjain.”
Több szerző is arra törekedett, hogy a karanténhelyzetet a maga összetettségében mutassa be, hogy ne csak a nehéz vagy tragikus oldalát írja meg, hanem azt is, ami abszurd, furcsa vagy vicces benne.
Colm Tóibín története (L.A. melléki mesék) például arra keresi a választ, hogy milyen is az a karanténboldogság, Kamilla Shamsie szövege (Séta) arra mutat rá, hogy ami most velünk történik, az a banális és az apokaliptikus között ingázik, Dina Nayeri Iránból származó főhősei (Így szoktunk játszani) pedig nosztalgikus hangulatba kerülnek a lezárásoktól és az áruhiánytól, mert a gyerekkori háborús emlékeiket hozza vissza.
A legjobb novellák a kötetben egyértelműen azok, amelyek úgy beszélnek a járványról, hogy közben elrugaszkodnak a valóságtól. Nagyon izgalmas például Mona Awad története, A kéklő ég alatt, amelyben az elbeszélőnek születésnapja van, és ebből az alkalomból úgy dönt, a szabályokat megszegve a darkweben keres magának kozmetikust. Meg is történik a tiltott arckezelés, de kiderül, a rossz arcbőrt csak úgy lehet megszépíteni, ha a rossz emlékeket is kozmetikázzuk. „A tükörbe nézel. A bőröd gyötrelmes életed lenyomata.” Egyértelműen kiemelkedik a kötetből Margaret Atwood története is, a Türelmetlen Griselda, amely nagyon kifacsart és vicces átirata a Dekameronnak. A novellában emberek vannak bezsúfolva egy karanténhelyiségbe egy messzi galaxisban, mert odakint tombol a járvány, egy űrlény pedig történetmeséléssel próbálja mulattatni az ott rekedt menekülteket. Szintén izgalmas ötletre épül Etgar Keret szövege (Odakinn), amelyben a járvány már véget ért, a lezárásokat is feloldották, de az emberek mégsem mennek ki a lakásukból, annyira megszokták a karantént.
A Dekameron-projekt egyik legzseniálisabb novelláját Charles Yu írta.
A Rendszerek című szöveg a vírus szemszögéből mutatja be az embereket, hogy mit szeretnek csinálni, mitől félnek, mire keresnek rá az interneten.
Döbbenetes erejű írás, amely kívülről, tárgyilagosan írja le azt a humanitárius katasztrófát, amin most keresztülmegyünk, és közben a banális emberi reakcióinkkal is szembesít. „Azt kérdezik maguktól: lehet-e depressziós a macska. Rákeresnek arra, hogy: Élelmiszerbank adomány. Élelmiszerbank közelemben. Mi az a pandémia. Mi az a kényszerszabadság. Hogy óvjuk meg a gyerekeket. Hogy óvjuk meg az idősebbeket. Hány éves kortól öreg valaki. Öreg vagyok-e.(…) Számok. Magas számok. Növekvő számok. Mennyi idő után jelentkeznek a koronavírus tünetei? Van-e vakcina a koronavírus ellen? Hogy kerülhetem el a koronavírust? Hogy alakult ki a koronavírus? Egyre durvább a vírus? Mi az a mentális egészség? Honnan tudom, hogy depressziós vagyok-e? Melyik a legbiztonságosabb elviteles kajálda?”
Bár az ember már sokszor a háta közepére sem kívánja a járványtémát, a Dekameron-projektet mégis nagyon jó olvasni, mert szinte terápiás hatása van.
Ez az első olyan könyv, ami igazán megmutatja, hogy mi mindent éltünk meg, amióta kitört a járvány.
A novellák szereplőiben társakat találunk még a legnagyobb izoláció közepette is, olyan társakat, akik éppen ugyanazon a traumán mennek keresztül, mint mi. Akik ugyanúgy félnek, magányosak, megőrülnek a bezártságtól és unatkoznak a képernyő előtt, akik elveszítik az időérzéküket, az állásukat, a szeretteiket. És miközben csak arra várnak, hogy végre kiszabadulhassanak, hogy vége legyen már az egésznek, észrevétlenül megszokják, hogy az élet most ilyen.
