A 2020-as év már biztosan bekerül a történelemkönyvekbe, és a következő időszakban valószínűleg jó pár könyv és műalkotás is születik majd a karantén és a lezárások időszakáról. Azt mindannyian érzékeljük, hogy a koronavírus-járvány megváltoztatott sok mindent az életünkben: magányt, kiszolgáltatottságot, érintéshiányt és még több online jelenlétet hozott a mindennapjainkba. Átírta az időhöz való viszonyunkat, megnyirbálta a társas kapcsolatainkat és a közösségi életünket. Közben azt is világossá tette, hogy a klímaváltozásnak egyre több kézzelfogható következménye lesz a jövőben, ezért nagyszabású, globális változásokra van szükség. Már idén több jeles személyiségnek jelent meg könyve arról, hogy a kialakult krízist hogyan kellene kezelni: David Attenborough személyes hangvételű tanúvallomásban mondta el, mit kellene tenni a további katasztrófák megelőzéséhez; Ferenc pápa pedig új könyvében komoly kritikával illette a kapitalizmust és a populizmust, és kifejezte azt is, hogy társadalmi, gazdasági és erkölcsi átalakulásra van szükség ahhoz, hogy kilábaljunk ebből a válságból. (Magyarországon Háy János írt izgalmas karanténnaplót, valamint született egy Karanténantológia is.)
Bár a fent említett két könyvhöz képest kicsit más nézőpontból, de az idei év eseményeire reagál Zadie Smith új esszékötete is, amelyet az író még a tavaszi karantén alatt írt. A Sugallatok (amely felkerült az idei 50-es listánkra is) egy gyönyörű és meglehetősen filozofikus gondolatfüzér, amely irodalmi igényességgel íródott, és amelynek szövegei nagy társadalmi érzékenységről tanúskodnak.
A rövid írások benyomásokat, kételyeket, kérdéseket rögzítenek, olyan témákat pedzegetnek, amelyeket a járvány, a karantén, az elszigeteltség, a félelem hozott magával.
A Sugallatok naplószerű esszékből áll, a hangvétele nagyon személyes, olyan gondolatok és érzések felmutatása történik meg, amelyek valószínűleg sokunkban megfogalmazódtak az idei évben. Zadie Smith így foglalta össze a kötet célját az előszóban: „Sok könyvet fognak írni a 2020-as esztendőről: történelmi, elemző, politikai műveket, és szintúgy átfogó beszámolókat. Ez egyik sem ezek közül – hiszen még az év fele sem telt el. Azzal próbálkoztam, hogy valamiféle rendbe szervezzem az érzések és gondolatok egy részét, melyeket az események eddig kiváltottak bennem, azokban az időfoszlányokban, amelyeket az év engedélyezett. Ezek mindenekfelett személyes esszék: lényegüknél fogva kicsik, szükségszerűen rövidek.”
Leginkább tehát egy elmélkedő kötetről van szó, amelyben Zadie Smith önmagával beszélgetett el, a saját érzéseit elemezte.
Ahogyan olvassuk a történeteit, mégis úgy érezzük, hogy ez rólunk is szól: mivel a történelemben először egy kollektív, globális trauma részesei vagyunk,
természetes, hogy bevillannak a saját élményeink és tapasztalataink a szövegekkel való találkozás közben. Az első esszékben az időtapasztalat drasztikus átalakulásáról van szó, arról, hogy a folyamatos rohanásból, a napok minden percének kihasználásából hogyan váltott át a világ egyik pillanatról a másikra egy teljesen másfajta létmódra. „Ami leginkább és azonnal meglepett: hogy milyen ellentmondásos érzéseket vált ki belőlünk az új szabadság és/vagy fogság. Egyfelől olyanok vagyunk, mint a mopszlik, amiket épp kiemeltek a vízből, kis végtagjaik még kapálóznak, mint akkor tették, amikor siettünk a munkahelyünkre. Képesek vagyunk leállni?”
Aztán megjelenik az is, ahogy a félelem bekúszott a mindennapjainkba: az üres városi utcák, a ruhaujjal megnyomott liftgombok, a kendőkkel eltakart arcok, a házi készítésű védőfelszerelések. Majd felbukkan a halál témája is: „Az abszolút halál természetesen olyan igazság, amely létezésünk egészét érinti, de Amerika ritkán volt hajlamos rá, hogy filozofikusan szemlélje a létezés egészét, ehelyett a halált mint diszkrét problémák sorozatát kezelte. (…) Talán ebből fakad, hogy a járványokat – mivel természetszerűleg nem eléggé hierarchikusak, túlságosan figyelmen kívül hagyják a jövedelmi különbségeket – az amerikai képzelet réges-rég a történelembe száműzte, vagy más kontinensekre.”
A Sugallatok esszéi azonban korántsem csak a járványról szólnak.
Bár a kiindulópont a legtöbb szövegben a pandémia valamely hatása, Zadie Smith gondolatai sokszor elkanyarodnak más irányokba, például előkerül a nők helyzete, a politika, a rasszizmus témája, és számos esztétikai, művészetelméleti kérdés, ahogy sok személyes tapasztalat és reflexió is. Sok szó esik például arról, hogy miért ír az ember egyáltalán („Csak hogy csináljak valamit. Hogy elüssem az időt.”), hogy van-e bármiféle haszna a művészetnek, vagy hogy milyen viszonyban van a művészet az idővel. Az írás Zadie Smith értelmezésében a kontrollról szól, és ezzel választ is kapunk arra, ő miért érezte úgy, hogy meg kell írnia ezt a kötetet egy ilyen válságos időszakban.
A Sugallatok rövid könyv, de jó Zadie Smith-szel kanyarogni a gondolatok útvesztőjében, érdekes arról olvasni, hogy mit gondol a saját nőiségéről, az írásról, az időről. Hogy kik jelentik számára legfontosabb inspirációt (a kötet utolsó fejezete ennek a leltára), vagy hogy mik azok a benyomások, amelyeket ebből az évből rögzítésre méltónak tart (a Screenshotok című fejezetben ilyen pillanatképek, skiccek vannak). Az egyik legütősebb esszé a kötetben a Szenvedni, mint Mel Gibson, amely azt veszi számba, hogy a járvány milyen sokféle és mennyire más jellegű szenvedéseket hozott el a különböző emberek számára. A legtalálóbban ezek a sorok írják le a 2020-as évet: „Fiatal emberek éheznek – bárki – érintésére. Buliarcok mennek az ágyba kilenc órakor. Idős emberek, családtagjaik nemzedékeitől körülvéve, pontosan arról az üres ágyról álmodnak, amely máshol éppen most, ebben a pillanatban a legtisztább kínszenvedés valami szerencsés, kétségbeesett, mázlista, magányos, önző, irigylésre méltó, önimádó, kiváltságos, reményvesztett diák számára. Házas válóügyvédek háborúskodnak azon, ki dolgozhat. Azoknak a szülőknek a gyerekei, akiknek a válását valamikor ezek az ügyvédek intézték, most néma utcákon mennek az egyik izolációból a másikba, ami az emberi kapcsolatok ostobaságának olyan metaforája, melyet aligha fognak bármikor elfelejteni. (…) Mindenki megtanulja, hogy mindez lényegtelen az <<igazi szenvedéshez<< képest.”
