Giovanni Boccaccio az 1348-as, végzetes fekete pestisből merített ihletet: fő művében, a Dekameronban egy csapat fiatal férfi és nő Firenze mellett, egy villában mesékkel szórakoztatja egymást, amíg arra várnak, hogy a járvány elvonuljon. 2020 márciusában a The New York Times Magazine elindította A Dekameron-projektet - egy novellagyűjteményt, amelynek történeteit egytől egyig a közelmúlt meghatározó eseménye, a Covid-19 vírusjárvány ihleti.
A kötet világhírű alkotói (többek közt Margaret Atwood, Mona Awad, Tommy Orange, Edwidge Danticat vagy David Mitchell) ugyanabban a helyzetben találják magukat, mint Boccaccio szereplői, azzal a különbséggel, hogy történeteik szó szerint az egész világnak szólnak. A történetmesélés kordokumentum és gyógyír a korszakos sokkra, amelyet a járvány világszerte sok millió embernek okozott. A huszonkilenc illusztrált történet vírusos korunk időtlen lenyomata.
The New York Times: Dekameron-projekt
Mona Awad: A kéklő ég alatt (részlet)
És a tetejébe még szülinapod is van. Pedig rettegsz tőle. Napok óta ezt írogatod a barátaidnak: Rettegek tőle. És hozzácsapsz egy fájdalmas emojipofát: a két szemed egy-egy X, a tátott szád egy O. Kifigurázod magadat meg a hülye rettegésedet. Pedig az a rettegés nagyon is valóságos. Ezért vagy itt mindennek dacára. A dark weben találtad a helyet. Nyitva van, korlátozások ide vagy oda. Belvárosi penthouse lakosztály, anyaméhszerű, sötét kezelőhelyiség, tömény pára és eukaliptuszillat. Jótékony a félhomály. Pucéran fekszel a fűtött asztalon. A nő az arcodat gyúrja, valami kecskeplacentát dolgoz bele. Mélyen a bőrödbe vájnak az ujjbütykei: kinyomja belőled a nyirokfolyadékot.
– Jó sokat kell lecsapolni – mondja halkan.
– Persze – suttogod –, csapolja csak.
Kortalannak tűnt abban a fekete hacukában, a feszes kontyával.
– Három mély lélegzet, úgy ni – mondta. – Csinálom én is magával együtt. Akarja, hogy én is csináljam?
Bedörzsölte a kezét illóolajjal, és odatartotta az orrod meg a szád fölé.
– Ne aggódjon – mondta, talán mert érzékelte, hogy félsz, hogy tétovázol.
– Minden óvintézkedést megteszünk.
– Hát jó.
Mélyeket lélegeztetek együtt. Érezted, hogy emelkedik-süllyed a mellkasod.
– Na – mondta a nő. – Így már jobb, ugye?
Távoli szökőkút csobogását hallottad. Meg halk zenét: számodra felismerhetetlen hangszerek játékát. Mintha valami szörnyű harang kongott volna szüntelenül. De nagyon szép volt. A nő most így szól:
– Egy kicsit bekapcsolom a lámpát, hogy felmérhessem a bőre állapotát. Nagyon erős a fénye, úgyhogy letakarom a szemét. – Nedves vattakorongot tesz a két lecsukódott szemhéjadra. A halottak szemét lezáró egypennys jut eszedbe. A fény olyan erős, hogy a vattán keresztül is érzékeled. Lángvörös, és szinte perzseli az arcodat. Azt is érzékeled, hogy a nő néz. Téged néz.
– Nos? – szólalsz meg végül, mert már nem bírod elviselni a hallgatását. – Mi a verdikt?
– Nehéz éve volt, ugye?
Bevillan, ahogy egyedül gubbasztasz a lakásodban, és félsz. Ott reszketsz a kanapészigeten. Tűzforró a tested, és úgy kapkodod a levegőt, mintha a patakzó könnyeidben fuldokolnál.
– Melyikünknek nem? – szólalsz meg halkan. A nő hallgat. Kezd nyomasztani az eukaliptuszillat.
– Attól tartok, az arcára van írva minden – szólal meg végre a nő. Az ujjbegyei végigsiklanak a homlokod barázdáin, a két szemöldököd közt húzódó mély ráncokon. Meg az orrod körül látszó ereken meg a szád körüli redőkön. Ezeket, mint megtudtad, nasolabiális redőnek hívják. Vagy nevetőráncnak, pedig nem a nevetéstől vannak. A nő olyan gyengéden ér hozzájuk, hogy kicsordul a szemedből egy könnycsepp. Aztán leveszi a két vattakorongot, és tükröt tart az arcod fölé.
– Emlékezet és bőr kéz a kézben jár – mondja. – Jó emlékek, jó bőr, szomorú emlékek… – Itt elhallgat. Hiszen a tükör önmagáért beszél, nem igaz?
– Mi lenne, ha csinálnánk ezzel valamit? – kérdi aztán. Cirógat a hangja. Mire te:
– Mit?
Mire ő:
– Először is meg kell kérdeznem, hogy mennyire kötődik az emlékeihez? A tükörbe nézel. A bőröd a gyötrelmes életed hű lenyomata. A pórusaid mint megannyi néma sikolyra tátott száj. Az utóbbi egy év önmagában is csúf, szürke árnyat vetett a bőrödre. Talán le sem jön már soha. És így szólsz a tükörképedhez:
– Nem kötődöm hozzájuk. Abszolút nem kötődöm. Fényárban úszik a világ. Késő délután van, de nyár, így magasan jár az égen a csoda szép, aranyló nap. Ruganyosak a lépteid, szinte szökdécselsz. Igen, szökdécselsz, miért is ne? Hiszen szülinapod van, nem igaz? Lám, ezt nem felejtetted el. Vajon mi az, amit igen? Eszedbe jut, hogy a nő olyan csillogó, fekete korongokkal dörzsölte az arcodat, és a korongokat kábelek kötötték össze azzal a tárcsás géppel. A nő úgy forgatta a tárcsákat, mint a hangerőszabályzó gombot, és fémes ízt éreztél a fogaid közt. Most már vicces, ha belegondolsz, hogy mekkorát sikítottál, amikor sercegett az áram a koponyád peremén. Az épület előcsarnokában már bezárt a bolt. Sőt nemcsak úgy egyszerűen bezárt, hanem be van törve a kirakata, mintha berepült volna rajta egy tégla. Az üveg mögött kopasz, fehér, meztelen próbababa áll. A csuklóján hattyú alakú retikül fityeg, mintha buliba készülne egy szál semmiben. Téged bámul a ragyogó szeme, és halovány mosolyra húzódik a piros szája. A zsigereidre sötétség borul, a végtagjaidban rettegés árad szét. De aztán meglátod magadat a szilánkosra tört üvegben. Csak úgy ragyogsz. Le vagy csapolva. Ki vagy törölve. Igen, ez a szó villan be a legélesebben: „kitörölve”. És ez fura. Hiszen a „kitörölve” azt jelenti, hogy megsemmisítve, elpusztítva, nem? De az arcodról ennek szöges ellentéte sugárzik. És ha mélabús, fekete zsákruhában vagy, akkor mi van? Hiszen az arcod csupa könnyedség, csupa élet, csupa szín! Ennél több szín már sok is lenne. Az már pofon lenne egy másik ember arcán. Hazafelé, a taxiban mosolyogsz magadra az ablakban meg a tükörben, és mosolyogsz a sofőrre is, de ő nem mosolyog vissza.
– Sok utasa volt ma? – kérded tőle.
– Nem – feleli, de úgy, mintha meg lennél bolondulva. Most szúrósan néz rád? Mivel sál takarja orrát-száját, nehéz megállapítani. Talán beteg? Vajon mi baja lehet?, tűnődsz. Szívből kívánod, hogy meggyógyuljon szegény. Az arcoddal próbálod kommunikálni a jó szándékodat, de a férfi ridegen mered rád a tükörben, míg el nem fordulsz. Kinézel az ablakon.
Meglepően üresnek és koszosnak tűnik a város.
Rezeg az öledben a telefonod. Üzenet jött egy bizonyos Sötétség Urától. Jó, írja, találkozzunk. Végül is sz.napod van. Park, hat óra. Pad a hattyúknál. Feljebb görgetsz. Megnézed a korábbi üzeneteket. Muszáj látnom téged, írtad, mint kiderül, Sötétség Urának röpke két órája. Nagyon kérlek! Háromszor is könyörögtél neki. Érdekes. Hát, csak nem lehet olyan szörnyű alak, ha látni akartad. Sőt mi több, muszáj volt látnod. És ismer téged, hiszen tudja, hogy ma van a születésnapod, úgyhogy… Találkozhatnánk egy borbárban, írsz vissza. Már jön is a válasz: Borbárban?! Ja, persze. Várlak a parkban. Randi Sötétség Urával. Ijesztő, de azért izgi is, nem? A plexi válaszfal a te tükröd. Rögtön megnyugszol az arcod láttán. Mert az arcod: akár a szürke fellegek közül kiragyogó nap. Rád vetül a lélek szemet gyönyörködtető fénye, ez a pazar, vakító fényesség. Odaértek a parkhoz. Készpénzzel fizetnél, de a taxis bőszen rázza a fejét. Nem kell neki az a kurva kápé. Csak kártyával, legyen szíves. Nézed, ahogy nagy gumicsikorgással elporzik az üres utcán, és feltűnik neked, hogy a járda is néptelen. A parkban pedig mintha kicsit elburjánzott, elvadult volna a fű, mióta legutóbb itt jártál. A tóparti gyalogúton egyetlen pár halad szapora léptekkel, lehajtott fejjel. Az egyik padon, a hattyúknál, ül egy férfi. Csuklyás, fekete pulcsi van rajta. Nyilván ő Sötétség Ura. Félsz, hát persze hogy félsz. De leginkább izgatott vagy. Kaland a láthatáron! És most úgy rá vagy hangolódva! Szökdécselsz tovább a kavicsos gyalogúton. Amikor szembejön az az egyetlen pár, megkönnyebbülsz: végre emberek, és egész közel! Rájuk mosolyogsz, és már mondanád, hogy helló, nincs valami nagy nyüzsi, igaz, miénk a park, hahaha, de ők lehúzódnak a burjánzó, bozontos fűbe, sőt, eliszkolnak a szomorúfűz mögé. És szúrósan néznek. Már éppen mondanád, hogy mi a fasz van, amikor a nevedet hallod. Odanézel. Ben az, a volt férjed. A pad legszélén ül, onnan szegezi rád a szomorú tekintetét. A kezében laposüveg. Borzalmasan néz ki. Puffadt is az arca, meg beesett is.
– Ben? – szólítod meg. – Tényleg te vagy az? – Hát persze hogy ő. Csak olyan hihetetlen, hogy Sötétség Ura nem más, mint Ben. Ez alighanem a te kis poénod. Biztos berúgtál egyik este, és azzal szórakoztál, hogy ilyen hülye neveket adtál a kontaktjaidnak. Ez már a kelleténél is viccesebb. Mikor is láttad utoljára Bent? Kutatni próbálsz az agyadban, de nincs ott semmi. Kőfalba ütközöl.
– Julia – szólal meg Ben. – Örülök, hogy látlak.
De nem úgy néz rád, mint aki örül. Hanem homlokráncolva. És ez fura, hiszen eszméletlen jól nézel ki. Ennél jobbkor, őszintén szólva, nem is találkozhatnál az exeddel. – Én is örülök, hogy látlak – mondod. Ben nem mosolyog rád.
– A leghosszabb padot választottam – mondja. – Hogy leülhessünk a két végére. – És a pad másik vége felé int. Most veszed észre, hogy odatett egy üveg csavaros kupakos bort meg egy kis fehér dobozt. – A születésnapodra – mondja. – Boldog születésnapot.
– Kösz – feleled, és rögtön eszedbe jut, hogy milyen fura volt Ben. Úgy néz ki, még mindig az.
– Nyugi – mondja –, letöröltem az üveget. Meg a padot is. – Óvatosan elmosolyodik. Észreveszed, hogy szájmaszk fityeg a nyakában. Virágmintás anyagból varrták. Úgy néz ki, mintha ő maga csinálta volna egy letépett abroszdarabból, varrógéppel. Lehet, hogy a te régi abroszodból tépte.
A maszk láttán beléd nyilall valami.
Mintha hidegség járna át, de aztán elmúlik. Tehát súlyosbodik a bacifóbiája. Az ember egyre furább lesz, ahogy öregszik. Szomorú dolog ez, tényleg. Máris ellágyulsz: gyengéd érzéseket táplálsz Ben iránt. Leülsz te is a padra. Óvatosan belekortyolsz a borba, majd kinyitod a fehér dobozt. Egy előrecsomagolt csokis muffin van benne. Ben megnyugtat, hogy nem nyúlt hozzá senki. Nagyszerű, mondod. Elmosolyodsz, és várod, hogy Ben el legyen tőled ájulva. De ő csak tekinget jobbra-balra, mint aki fél.
– Nézd, tényleg nem tudok sokáig maradni – mondja. – Nem gond. – És rádöbbensz, hogy tényleg nem gond. Abszolút nem. Erőt ad a felismerés: mintha egy kis hatalmat kapnál a kezedbe. Harapsz egyet a muffinból. Ben szemmel láthatóan ellazul. Olyannyira, hogy kezded úgy érezni magad, mint aki beleegyezett valami szörnyűségbe. Rámosolyogsz Benre.
– Mi ez az egész? Halál komolyan néz rád.
– Te hívtál ide, emlékszel? Muszáj látnom téged. Nagyon kérlek! – Ja, igen. Hát, gondoltam, dumálhatnánk egy kicsit, hogy kivel mi van mostanság. Hát persze! Ez nagyon is rád vallana!
Ben úgy néz rád, mint egy dilinyósra. Nagyot sóhajt.
– Figyelj, Julia, tudod, hogy szívemen viselem a sorsodat. – Én is szívemen viselem a sorsodat. – Jólesik visszamondani neki ugyanazt. És úgy érzed, hogy igaz is.
– De kell hogy legyenek bizonyos határok – teszi hozzá sietve Ben. És jelentőségteljesen néz a pad túlsó végéről.
– Abszolút – helyeselsz. – Ha vannak határok, az tök jó. – Ez meg mi a faszomról beszél?
– Párkapcsolatban élek, te is tudod.
Ráférne egy nyiratkozás, erre csak most figyelsz föl. Hosszú, bozontos, burjánzó a haja, mint a fű.
– Persze. – Bólintasz. – Gratulálok. Elborzadt képet vág.
– Csak ennyit akarsz mondani? Hirtelen beléd nyilall, hogy fura a szeme. Nem kék volt? Mert most olyan vizenyős szürke, és igencsak véreres.
– Miért, mit kéne mondanom?
– Nézd, Julia, akkor éjjel nagyon elcsesztük, oké? Én is elcsesztem, belátom. De mégis mit csináljak, ha zokogva rám csörögsz? Szerinted volt más választásom?
Kutatsz az emlékezetedben. Akkor éjjel… Sehol nem találsz semmiféle éjszakát. Megpróbálod felidézni, ahogy hívod Bent. Ahogy tárcsázod a számát, és patakzik a szemedből a könny. De csak a kéklő eget látod: a kék legkellemesebb árnyalatát öltő eget.
(Szieberth Ádám fordítása)
