Azt írod, hogy a pszichológusod javasolta a blogírást. Azért volt erre szükség, mert annyira szorongató volt a bezártság és a világ leállása, hogy el kellett foglalnod magad valahogy, vagy a tehetségedet akarta más formában felszínre hozni, amire a karantén adott időt és lehetőséget?
Kicsit mindkettő. A bezártság csak enyhén szorongatott, inkább annak a bizonytalansága, hogy mi lesz mindennel.
Annak, hogy elkezdjek valami extra személyeset írni, jót tett ez az időszak.
Valami gomolygott bennem, gondoltam rá, hogy megszólalhatnék ezen a hangon, csak az nem körvonalazódott, hogy milyen formában. Kínálta magát az üresjárat is, utálok nem dolgozni. A karantén kezdetekor mindenki ijedten visszahúzódott, hirtelen elillantak a beígért munkalehetőségek, úgyhogy legyártottam magamnak egy újat.
A karantén egy nagyon szélsőséges határhelyzet volt mindannyiunk számára, ami rákényszerített minket arra, hogy farkasszemet nézzünk önmagunkkal. Belőled mit hozott ki és miért érezted úgy, hogy ezt meg kell mutatnod másoknak is?
Van gyakorlatom abban, hogy szembenézzek magammal és a bajaimmal, de persze engem is megrángatott, és láthatóan vissza is dobált a traumáimhoz. De sokat gondoltam azokra, akik életükben először kényszerültek ebbe a helyzetbe. Olyanokra, akik bármit megtesznek, hogy elodázzák a saját magukon való gondolkodást, akik félnek egyedül maradni önmagukkal.
Például, amikor a blogból készülő sorozaton dolgozom, és azt találom ki, milyen legyen ez a karakter, Ágota, akkor őt is ebbe az irányba tolom.
Sokkal hatásosabb, és kapcsolódásra alkalmasabb ebben a kontextusban a figura, ha azt követjük végig, hogyan kényszerül életében először arra, hogy szembesüljön a traumáival, amiket addig egy üvegbúra alatt tartott.
Milyen finoman ide sylviaplathoztam, mi?
Szóval amit a karakterépítésről mondok, tudatos. A blog, és hogy mutassak igazságokat, nem volt az. A saját konklúzióimat írtam le.
Van olyan téma, bejegyzés, amit végül nem publikáltál, mert úgy érezted, túlmentél egy határon?
Nem volt, nincs. Egy fél bekezdést kihúztam, mert irritáló, dühös hangja volt.
Édesapád, mostohapád, pasid, húgod, unokahúgod jelen van a szövegekben. Édesanyádnak leginkább a hiányát olvashatjuk ki a szövegből. Miért döntöttél így?
Mert meghalt.
De érdekes, hogy az emberek leginkább a nagymamám iránt érzett hiányomat olvassák ki, és jogosan. Az anyám meghalt autóbalesetben, a mostohaapám fél évvel később szívinfarktusban, az apámmal pedig nincsen kapcsolatom.
Mégis a nagymamám szokott hiányozni. Mindenről eszembe jut.
A múltkor például az ikeás hot-dogról. Ahogy általános iskolás koromban lesétálok az aulába, mert tudom, hogy akkor jön értem a nagymamám, és látom, hogy valamiféle fennforgás van az iskolabüfé kiadóablakánál. Egy csomó gyerek zsizseg, a nagymamám áll középen, és sorra veszi a gyerekeknek a hot-dogot. Arra érek oda, hogy a büfésnő kérdezi, hogy ketchupot vagy mustárt rakjon a következőbe, ő meg az érdes hangján azon a viccen kacag a gyerekekkel, hogy : “Mindent bele!”.
Szerinted mi az oka, hogy ekkorát robbant a blog, majd a könyv?
Egy részét még most is csak silabizálom. De úgy látom, egyrészt megkönnyebbülnek az emberek, hogy nem kell szégyenkezniük olyan dolgok miatt, amik miatt én, aki ezt ki is tettem, szintén nem szégyenkezek. Mint a menstruáció, az emésztési zavarok, annak a realitása, hogy ha egy tartós párkapcsolatban élsz, főleg, ha karantén van, a misztikum határai elfoszlanak...stb.
A másik a humor, amivel a blog nyúl a megpróbáltatásokhoz.
Jó időről időre rádöbbenni, hogy az életben igazából semmi fölött nincs kontrollunk, de azt megválaszthatjuk, hogyan viszonyulunk a nehézségekhez.
Ezt az attitűdöt választottam. És mivel az embereknek ez tetszik, lehet, hogy ezután ők is ezt fogják.
A social media megadta mindenkinek a lehetőséget, hogy a számára legmegfelelőbb képet alakítsa ki és közvetítse magáról, felerősítse az emberek hangját. Mi a különbség egy Instagram accounton, egy blogon, majd egy nyomtatott könyvben szereplő Ágota között?
Ezek között nincs olyan sok különbség, max dombornyomási. Az igazi különbség akkor látványosabb, ha leszakítunk ezekről a platformokról.
Mit változtatott benned a karantén és a blog írása?
A blog írása és a könyv a gyakorlatban forgatták fel most az életem. Rengeteg a figyelem, a kontaktálás, a visszajelzés és a dicséret. Ezeket meg kell tanulni viselni. De mindkettő lökött konklúziókhoz. Ennek egy része a blogban is megfogalmazódik. De ahogy mondtam, ezek a személyes következtetéseim a világ működéséről.
Amit örökre el akarok kerülni, azok a pátoszos megmondások, hogy kell élni.
Attól nagyon fázom.
A könyv borítója látványra és tapintásra is a retro rózsaszín vécépapírhoz hasonlít. Ez a választás inkább a “tudom, hol a helyem az irodalomban” vagy a “nézzétek, én ezt is megtehetem” érzéséről szól?
Hú, az nagyon ellenszenves lett volna szerintem, ha azt mondtam volna a kiadónak, hogy “akkor most lediktálom, kinek hol a helye az irodalomban, beleértve engem is, na ehhez mérten rózsaszínezzetek!” Az is jó kérdés, hogy ehhez kinek van joga. És milyen paraméterek alapján? Ehhez meg kellene állapítanunk, mi az irodalom, mit nevezünk műalkotásnak, mik egy műalkotás ember életében betöltött, elvárt, vagy megkívánt funkciói… Ha valaki a Móricz Zsigmond körtéren egy lehugyozott falrészen olvas egy zavaros mondatot, és rá az olyan revelatív hatással van, hogy az ő fejében az irodalmi szintre mászik, ki vagyok én, hogy lerángassam onnan? Kaptam egy üzenetet pár hete, aminek az első része a könyv cuki méltatása volt, hálálkodás, amiért megírtam, aztán az a mondat jött, hogy : “Tegnap még azt sem tudtam, hogy létezel, ma pedig péntek van”.
Szerintem ez költészet, a költészet pedig irodalom, és körbeérünk, mert az irodalom egy hányada pedig az emberi érzéseket hivatott közvetíteni.
Lendületből végiggondolva.
A kiadóval végül is megtaláltuk a vécépapír anyagot kompromisszumként, így megmaradt a vécé és az ürítés szimbóluma, ami az egész anyag szempontjából egy pontos találat, a témát, és a szövegek kirakásának az aktusát is tekintve. És nagyon jó simizni.
