Vannak olyan egyedülálló helyzetek, amelyekbe lehetetlen belehelyezkedni – mondta pár napja az Összekötvében Závada Pál, és bár alapvetően ő a történelmi traumákra gondolt, de ez a gondolat elég plasztikusan leírja az egész járvány előtti helyzetünket. Pont a napokban került a kezembe a naptáram, amelynek az első három hónapja sűrűn tele van megjegyzésekkel, időpontokkal, találkozókkal. Az április már szellősebb, hiszen egy idő után nem került bele újabb bejegyzés, ráadásul az elmúlt hetekben már eljutottam odáig, hogy ki sem húzom a korábban beírt programokat. Felesleges. Elő sem veszem.
Amit viszont el sem tudok képzelni, az nem biztos, hogy nem történt meg már valahol valakivel. Az lehet, hogy a mostani helyzethez hasonlót nemzedékek óta nem tapasztaltunk, pedig, ahogyan Paolo Giordano a Járvány idején című könyvében is írta, a jelenlegi járvány „nem véletlen baleset és nem is sorscsapás. És egyáltalán nem is új: volt már ilyen, és lesz is még”. Valami ilyesmi járt a fejemben akkor is, amikor véletlenszerűen egy nem éppen ünnepi, de annál izgalmasabb olvasmányt választottam a hétvégére. Ez volt A londoni pestis.
Daniel Defoe 1722-ben vetette papírra a regényt, amely az 1665-ös nagy londoni pestisjárványról szól. A műfajáról megoszlanak a vélemények, sokáig tényirodalomként kezelték, majd szépirodalomként, végül nagyjából konszenzus alakult ki, hogy közelebb áll a történeti munkákhoz, mint a fikcióhoz. Az elbeszélője egy H.F.-fel jelölt nyergesmester, a mű pedig nagy eséllyel Defoe bácsikájának, Henry Foe-nak a visszaemlékezésén alapul. Defoe mindössze ötéves volt a nagy pestisjárvány idején (az már megint egy érdekes irodalomtörténeti mellékvágány, hogy Shakespeare is kisgyerekként élt túl egy járványt), a saját szemével tehát nem láthatta és tapasztalhatta mindazt, amit a könyvben leírt. Ennek ellenére nagyon érdekelt, hogy van-e bármi közös a mostani helyzet és a 355 évvel ezelőtti pestisjárvány között.
Meglepően sok.
Az első talán, hogy a kezdet kezdetén mennyire nem vették komolyan akkor sem a megbetegedéseket. Először csak mendemondákat lehetett hallani, hogy Hollandiában megint megjelent a pestis, a hír eljutott egészen a kormányig, az pedig elég megbízhatónak ítélte a hír forrását ahhoz, hogy több tanácsülésen megvitassa, mitévők legyenek, hogyan akadályozzák meg a betegség elterjedését. „Mindezt azonban titokban tartották.” Mindenesetre a dolog nem sokban különbözött a jelenlegi helyzettől, amikor egyszerűen túl távolinak tűnt a vuhani járvány ahhoz, hogy sokan, akár a döntéshozók közül is komolyan vegyék, pedig az információáramlás sokkal felfokozottabb, szociálisabbak vagyunk, mint bármikor előtte, és a világunkban minden mindennel össze van kötve. Mivel annak idején Londonban eleinte csak egy-két megbetegedés történt, volt egy kis riadalom, majd elült a dolog. A betegek száma viszont idővel egyre szaporodott: „Az idő melegre fordult, június első hetétől kezdve a járvány szörnyű mód elharapózott, és a temetkezések száma nagyon megszaporodott. A különféle lázas betegségekben, kiütéses tífuszban és szájsülyben elhunytak sora mind hosszabb lett, mert aki csak tudta, titkolta betegségét, nehogy ismerősei elkerüljék, még beszélni se merjenek vele, a hatóságok pedig lezárják a házát, amire eddig ugyan még nem került sor, de már kilátásban volt, és az emberek a puszta gondolatától is rettegtek.”
Bár elsőre a házak lezárása logikus lépésnek tűnik, viszont az akkori hatóságok nem nagyon mérlegeltek, így azután gyanú esetén senkit nem engedtek ki a házból, és őrt állítottak a kapuba. Elég világos volt az ukáz: se ki, se be. Az egészségeseket így összezárták a betegségben szenvedőkkel, ami sok esetben egyenlő volt az előbbiek halálos ítéletével. Persze sokan megszöktek – Defoe több példát is hoz arra, hogyan jártak túl a lezárt házak lakói az őrök eszén, ami csak azért volt baj, mert ha valóban megfertőződtek, akkor ezek után garantáltan terjesztették a ragályt. Mielőtt viszont egész Londonban elterjedt volna a pestis, sokan, főleg a módosabbak, útra keltek. Ahogy most a Balatonhoz, a Duna-kanyarhoz vagy más kellemes vidéki helyszínekre távoztak a fővárosiak, ugyanúgy a londoniak is kirajzottak, hogy vidéken vészeljék át a járványhelyzetet. Ennek aztán meg is lett a következménye. Míg manapság a járvány kitörésekor mindenki élesztőt meg vécépapírt akart venni, a 17. századiak lovat. Így történt, hogy az 1600-as évek közepén Londonban hiánycikk lett a ló – nem lehetett sem venni, sem pedig bérelni.
Persze rengetegen elveszítették akkor is a munkájukat, így dolog és bevétel nélkül maradtak a kézművesek, az iparosok meg a szerszámkészítők, a segédek és a népszámosok. A szórakoztatóipar az elsők között sínylette meg a járványt, hiszen betiltották a színdarabokat, „ugyanakkor bezárta boltját valamennyi csepűrágó, komédiás, bábszínházas, kötéltáncos és a többi hasonló, aki csak szédíti a szegény, egyszerű népet; mert most nem találtak közönségre, az embereknek más gondjuk volt, és még a legalantasabbak arcán is bánat és rettegés ült”. Nem zártak be viszont a kocsmák, este kilencig nyugodtan lehetett vedelni. Emellett hoztak egy csomó teljesen logikus rendeletet arról, hogy a betegségeket jelenteni kell és a betegeket el kell különíteni, meg arról, hogy az utcákat tisztán kell tartani – a korabeli viszonyokról mindenesetre sokat elárul és 21. századi szemmel eléggé vicces az a szabály, amely megtiltja, hogy az utcákon és a mellékutcákban szabadon engedjék a disznókat.
Az élelmiszer felhalmozása már akkor sem volt ismeretlen eredetű dolog, és Defoe szerint nagy eséllyel azok élték túl áldozatok nélkül a megpróbáltatásokat, akik még a járvány kitörése előtt elég élelmet raktároztak, és csak azután jöttek elő, hogy az egész lecsengett: „ez a visszavonultság felért azzal, mintha száz mérföld messzeségbe költöznek”. Ők viszont elég kevesen voltak. A regény elbeszélője sem tartozott közéjük, ez azonban mégsem tartotta vissza attól, hogy kemény szavakkal bírálja a nemtörődöm polgárokat, akik „jó előre tudtak a közeledő ragályról, és mégsem készültek fel rá, nem raktároztak fel élelmet, sem más szükséges holmit, pedig így a külvilágtól elzárkózva élhettek volna házukban, ahogyan ezt, mint mondtam, némelyek meg is tették, s legtöbbjük, hála ennek az óvatosságnak, életben is maradt”.
Mindenesetre a helyzet egyre rosszabb lett, és apokaliptikus jelenetek bontakoztak ki az életben maradtak szeme előtt. Sokan viszont adakoztak is, így a város még a pestis legsötétebb napjaiban is segíteni tudott az elesetteken. Az mindenesetre már ebből a könyvből is elég jól kiderül, hogy
a fake news egyáltalán nem modern jelenség,
mert a 17. századi Londonban is rengeteg kósza pletyka kapott szárnyra egyrészt arról, hogy ki terjesztette a ragályt, vagy hogy miként lehet megállapítani, hogy ki a pestises. A kedvencem: rá kell lehelni egy üveglapra, mikroszkóppal megvizsgálni, és ha pestises az illető, akkor visszataszító, ijesztő figurákat lehet majd látni, „valóságos rémítő külsejű sárkányokat, kígyókat és ördögöket”. Ezt szerencsére még Defoe elbeszélője sem vette be, főleg, mivel emlékei szerint akkor még nem is használtak mikroszkópokat.
A pletyka természetére mindenesetre jó példa még az alábbi bekezdés: „A pestis önmagában irtózatos volt, és – amint az elmondottakból kiolvasható – hasonlóképpen nagy volt ez emberek rettegése is. Ámde a mendemondák mindezt még végtelenül felnagyították, és így nem csoda, hogy külföldi barátaink (…) olyan híreket hallottak, hogy Londonban hetente húszezer ember hal meg, halmokban hevernek a temetetlen holttestek, nem maradt elég élő, hogy eltemesse a holtakat, se egészséges, hogy ápolja a betegeket, az egész királyságban dúl a pestis, tehát oly általános ragályról van szó, amelyhez hasonlóról a világnak ezen a tájékán még sose hallottak; és így alig hitték el nekünk, amikor elmondtuk, miképpen állnak a valóságban a dolgok: hogy a lakosságnak egytizedénél többet nem ölt meg a pestis, és azok közül, akik egész idő alatt a városban voltak, ötszázezren életben maradtak, és hogy most az emberek már kezdenek kijárogatni házukból, az elmenekültek pedig visszatérnek, az utcán megint a szokásos emberáradatot látni, csak persze minden család elvesztette egyik-másik hozzátartozóját vagy szomszédját és így tovább. Mondom, ezeket a híreinket nem akarták elhinni, és ha valaki ma tudakozódnék Nápolyban vagy az olasz tengerpart más városaiban, arról értesülne, hogy sok esztendővel ezelőtt Londonban szörnyű járvány pusztított, amelyben – mint említettem – hetente húszezer ember halt meg és így tovább, ugyanúgy, mint ahogyan mi itt Londonban azt hallottuk, hogy 1656-ban Nápoly városában pestis öldökölt, és naponta húszezer ember pusztult el, amiből – jó okom van rá, hogy ezt higgyem – egy szó sem volt igaz.”
Jellemző az is, hogy a járvány csillapodtával az emberek sokkal lazábbak lettek. Bár a social distancing fogalmát tudatosan nem használták, de míg korábban nagy ívben kerülték a pestiseseket, az első jó hírekre sutba dobták az óvatosságukat: „amikor elterjedt a híre, hogy a betegség már nem olyan fertőző, mint korábban volt, és ha meg is kapja valaki, már nem feltétlenül halálos, és amikor látták, hogy a súlyos betegek közül nap mint nap igen sokan felgyógyulnak, akkor olyan vakmerőek lettek,
olyan nemtörődömséget tanúsítottak önmaguk és a ragály iránt, hogy a pestist csak annyiba vették, vagy még annyiba se, mint holmi közönséges lázat.
Nemcsak meggondolatlanul eljártak olyanok társaságába, akiknek testén gennyedő, tehát fertőző kelések és daganatok voltak, hanem ettek-ittak velük, meglátogatták őket otthonukban, sőt, mint hallottam, még a betegek szobájába is bemerészkedtek”. Történeti adatok szerint a nagy pestisjárványban másfél év alatt összesen 100 ezer ember vesztette életét (az akkori londoni lakosság nagyjából negyede). Nagy tanulság nincs, és Defoe sem törekedett erre; a kötet elején ezt írta: „Azért írok erről ilyen részletesen, mert ki tudja, talán hasznos lesz az utánam jövőknek, ha egyszer ők is ilyen bajba és hasonló választás elé kerülnek. Azt szeretném tehát, ha ebben a beszámolóban nem is annyira cselekedeteim történetét látnák, mint inkább útmutatást arra, hogy mitévők legyenek; hisz jól tudom, abból, ami velem történt, fikarcnyi hasznot sem húzhatnak.”
Akinek a ragályirodalom a gyengéje, a MEK-en ingyen elolvashatja a kötetet. Mindenesetre ezek után valami vidámabbat választok, azt hiszem.
