„Ha az időutazás lehetséges, hol vannak a jövőből érkező turisták?” [zsebró]

Az időutazást illetően számos elmélet és praktika forog a köztudatban: fekete lyukak, félvégtelen hengerek, féregjáratok, időviharok, időkapuk, időgépek stb... a jóval szerényebb fizika- és anyagköltségű „házi” megoldásokról már nem is beszélve. Mark Twain jenkije egy hatalmas fejbeverést követő kábulatból a VI. századi Arthur király udvarában tért magához, Mikszáth Kálmán Új Zrínyiászában egy “szimpla” feltámadás repíti Zrínyi Miklóst és csapatát a kiegyezés utáni Magyarországra, míg Marcel Proustot a madeleine teasütemény íze indította el az eltűnt idő nyomába, felidézve és újraélve rég elfeledettnek hitt emlékeket. Van, aki az olvasásra esküszik, és a könyvekben, a könyvekkel repked térben és időben, míg mások fényképek, filmek vagy zene segítségével szervezik útjaikat.

Hasonló módszerekkel élve gyakran indulok ilyen expedíciókra én is, igaz, ezek zömében arra jók csak, hogy a saját történetemben ugrabugráljak, mint Az időutazó feleségének férje Audrey Niffenegger regényében. Leginkább persze valami olyasmi kalandra vágyom, mint amilyet Woody Allen főhőse, az írói ambíciókat dédelgető Gil Pender élhetett át az Éjfélkor Párizsban című filmben: egy átborozott párizsi este után hazafelé menet eltéved, a Montmartre macskaköves utcáin éri az éjfél, majd élve egy veterán autón érkező bohém társaság segítségével egyszeriben az 1920-as évek Párizsában találja magát. Pont abban a korban, ahova Gil mindig is vágyott: Gertrude Stein híres szalonjában, Zelda és F. Scott Fitzgerald, Hemingway, Picasso, Dalí, T. S. Eliot, Josephine Baker, Cole Porter mondén világában. Reggel aztán Gil már a saját jelenében ébred, de minden éjjel újra belevetheti magát példaképei társaságába, időnként tesztelgetve az időparadoxon problematikáját: vajon azzal, hogy ő már ismeri a jövőt, egy-egy megjegyzésével, ötletével meg tudja-e határozni a múltat, és, teszem azt, hozzájárulni a később világsikert arató művek születéséhez. A dicsőitett korról idővel aztán kiderül, hogy a benne lévők hasonlóan élik meg, mint Gil a saját jelenét – elvágyódnak onnan, vissza a Belle Époque, a századforduló éveibe, az ottaniak pedig a humanista reneszánszba, a reneszánszból meg valószínűleg az ókorba. Mindig szebb és érdekesebb az, ami régen volt, és aminek nem ismerjük hétköznapi gyarlóságait, csak az idő által többszörösen megrostált örökségét. Gil nagy mázlista, hogy ezt már ott helyben is felismerte, a múltban tett kalandoknak köszönhetően a saját életét, kapcsolatait is ráncba szedte és nekiindulhatott a jelen felfedezésének és az előtte álló jövő építgetésének. Ehhez viszont kellettek a majd’ 100 évet átölelő ugrások az éjjelek és nappalok között. Az időutazásoknak ez is az egyik lényege: megérteni a múltat és a megfelelő tanulságokat levonva sikerrel venni a jelen kihívásait.

Az időutazás ötlete jó pár száz éve visszatérő témája a szépirodalomnak, sőt, olyan ősi írásokban, mint a több ezer éves szanszkrit nyelvű hindu eposzban, a Mahábháratában is megjelenik. Idővel a tudósok is elkezdték kutatni a témát és a XX. század elejének fizikai forradalma elő is állt az elméleti háttérrel, miszerint lehetőség ugyan van rá, gyakorlatilag azonban kivitelezhetetlen.

„Még ha fel is fedeznek a jövőben valamilyen más elméletet, akkor sem hiszem, hogy az időutazás bármikor is megvalósulhat. Ha megvalósulhatna, akkor mostanra már elözönlöttek volna bennünket a jövőből érkezett turisták.” Stephen Hawking

Úgy tűnik, idén azért sikerült megugrani ezt is, a világjárvány és a vele járó globális karantén megoldotta.

2019. december 31-én éjjel a szokásosnál nagyobb izgatottsággal léptem át az óévből az újba: most kezdődnek a ‘20-as évek! Már az indulásnál kiderült, hogy nem lesz ez zökkenőmentes, majd márciusban jött a STOP és a világ megállt. A járványhelyzet kiszámíthatatlanságában paradox módon mégis volt valami kiszámítható: egyik napról a másikra mindenki ugyanabba a helyzetbe került, a maga eszközeivel és „beosztásában” ugyanúgy harcolt a vírus ellen, minimálisra csökkentette életterét és várt, figyelt – a hírekre, magára, másokra. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egyszerre lélegezne az egész világ – izgul és drukkol, hogy mielőbb túl legyünk a nehezén. Mindeközben sorra jelentek meg a jövő alakulására vonatkozó teóriák arról, hogy mi lesz majd velünk a járvány után, hogyan alakulnak át nem csak mindennapjaink, de az a globális hálózat is, ami az életünket mikro- és makroszinten is működteti. Majd májusban felpattant a zár, és lassacskán beindult az élet újra. A tavasz pedig, mintha nem is lett volna. Annyira szűkre szabottak voltak lehetőségeink, mozgásterünk ebben az időszakban, annyira hasonló keretek között és ingerekkel követték egymást a napok, hogy teljesen össze is mosódtak, az otthon töltött hónapok alig pár hétnek tűnnek ma már. Mint amikor a klasszikus „kígyók és létrák” társasjátékban kígyóhoz vagy létrához érünk és hopp!, máris jó pár mezőt ugorhatunk előre vagy éppen vissza. Aztán vagy megkönnyebbülve menetelünk tovább a cél felé, vagy mérgelődünk, hogy újfent végig kell mennünk a már megtett szakaszon, remélve, ezúttal nem lépünk csapdába – de erre, ugye, nincs semmiféle garancia.

Azzal, hogy a majd’ három hónap mintha nem is lett volna, érzetre csupán néhány napra, hétre redukálódott – kvázi átugrottunk egy egész évszakot –, még ki tudok békülni. Azzal viszont már egyáltalán nem, amit ennek a „korona időkapunak” a forgószele produkált olyan direktívákat hozva a fősodorba, melyek korábban már többször is látványos kudarcot vallottak, csak előtte még emberek, helyzetek, gondolatok millióit lehetetlenítették el. Elindult egy időutazás, csak éppen nem úgy és nem oda, ahova magamtól is mennék.

Monty Python And The Holy Grail

Általános iskola 5. osztályában, a legeslegelső történelemórán azzal indítottunk, hogy a füzet legelejére felírtuk: „Historia est magistra vitae" – A történelem az élet tanítómestere. 

Bár rendszerfüggő, hogy a történelemkönyvek mikor, miről és mit mesélnek, és ami még ennél is fontosabb, mikor, miről és mennyit hallgatnak el, szeretném hinni, hogy vannak tendenciák, univerzális értékek, elvek, amikről többszörösen is bebizonyosodott már, hogy fontosak, kellenek. „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését!”, „Egy mindenkiért, mindenki egyért!”, „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” – évszázadok óta hangoztatott, már-már sallangszámba menő szlogenek, követelések, elvárások. Legyenek akármennyire is elcsépeltek, bármelyik sérül, idővel mindig borul vele a többi is.

A régmúlt korok eseményeit, folyamatait csakis a jelenünkből indulva tudjuk felgöngyölíteni és megérteni az ok-okozati összefüggéseket. Csakhogy a most tudása messze nem azonos azzal, amit az akkor érzett, tudott vagy tudhatott. Messziről könnyű okosnak lenni. Történelem-tanulmányaim során rendszeresen mérgelődtem is magamban, hogy hát basszus, nem igaz, hogy nem sejtették, nem vették észre, miért nem léptek még időben, hogy lehet ennyiszer csöbörből vödörbe esni és tényleg muszáj mindig ugyanazokat a köröket róni, görcsösen hangoztatva, hogy ennek így kell lennie, mert így lesz jó?

Csak mert sose lett az.

Bezzeg ha visszamehetnénk az időben, mi aztán meg tudnánk mondani a tutit! A helyzet viszont az, hogy még csak vissza sem kell menni, hiszen ott vagyunk, benne a történelemben. Az időutazást már megszervezték nekünk, úgyhogy élesben lehet okosnak lenni és bölcsen cselekedni, hátha… Mázli, hogy szak- és szépirodalom is van hozzá bőven.