Inkeri Markkula nemcsak sikeres finn író, hanem biológus is, aki régóta foglalkozik az ember és a környezet kapcsolatával. Ez a téma a könyvében is hangsúlyos szerepet tölt be, A soha fel nem engedő föld (olvass bele!) azonban legalább annyira szól a szerelemről, mint a klímaválságról, sőt a kanadai inuit, illetve a finnországi számi őslakosok traumáiba is betekintést nyújt. „A lélegzetelállító fehér tájban, az állandó fagypont alatt, a soha fel nem olvadó földön élő emberek ellen elkövetett igazságtalanságok hangosan visszhangoznak a regényben” – írtuk kritikánkban.
A PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál alkalmából Budapestre érkezett szerzővel saját kutatói pályájáról, az északi természet szépségéről és az egyre aggasztóbbá váló éghajlatváltozásról beszélgettünk.
Nem mindennapi út vezetett számodra az íráshoz: eredetileg magad is kutató vagy, csakúgy, mint az egyik főhősöd, Unni. Neki van egy specifikus válasza arra, miért foglalkozik gleccserekkel. „Valami olyasmit akarok kutatni, ami el fog tűnni” – mondja. Téged mi motivált arra, hogy biológusi pályára lépj?
Kíváncsi voltam, hogyan működik a természet, miként alkalmazkodnak az állatok és a növények zord környezeti tényezőkhöz. Akkoriban még azt gondoltam, kutatóként jó hatással lehetek a világra, esetleg befolyásolhatom a klímapolitikát. Jobbá akartam tenni a helyzetet, segíteni az óriási fogyasztásunk mérséklésében.
Úgy veszem ki a mondataidból, hogy most már szkeptikusabb vagy…
Ahogy a könyvemből is látszik, kicsit pesszimistább lettem. Éppen a diplomamunkámon dolgoztam 2006-ban, amikor kinéztem az egyetem ablakán, és ráláttam a fjordra. Ez volt az első alkalom, hogy nem fagyott be télen a felmelegedés miatt.
Egy pillanat alatt nyilvánvaló lett számomra, hogy el fogjuk veszíteni ezt a lenyűgöző környezetet.
Ugyanakkor a hazámban, Finnországban annyira kevés szó esett akkoriban a klímaváltozásról, mintha nem is lenne fontos ügy. Ez nagyon frusztrált.
Amikor utánanéztem a kutatásaidnak, szembejött velem az öko-érzelmek kifejezés. Mesélnél kicsit arról, mit jelent ez?
Ezek a környezeti változásokkal kapcsolatos érzelmeink, például düh, frusztráció, szomorúság – de lehetnek pozitívabbak is, mint az öröm vagy a csodálkozás.
Jelenleg azzal foglalkozom, hogy ezek a különféle megélések hogyan vezetnek cselekvéshez, esetleg környezeti aktivizmushoz.
Az érdeklődésem valószínűleg az említett személyes okokból indult: magam is elkezdtem bánatot, szomorúságot érezni, és ideges lettem a média, illetve a politika hozzáállása miatt. A kutatásaimhoz most már pszichológiát is tanulok az egyetemen, hogy jobban megértsem ezt a jelenséget.
Szerinted tényleg át lehet fordítani az „ökológiai gyászt” vagy szorongást optimizmusba?
A nyomasztó érzés valószínűleg nem múlik el, de át lehet forgatni cselekvésbe. Sok fiatallal készítettem például interjút, akiknek segített, amikor hasonló világlátással rendelkező emberekkel találkozhattak, és együtt dolgozhattak ki különféle lépéseket a környezet érdekében. Ez sok reményt tud adni.
Egy kicsit már közelebb érve a regényhez: kiderül a szövegből, hogy az inuktitut nyelvben rengeteg szó van a hó kifejezésére, annak eltérő állapotaira utalva. Az interneten keresgélve rábukkantam, hogy a vizsgálódásaidban a hó által kiváltott érzelmekkel is foglalkozol.
Igen, a hónak nagyon sokféle jelentése van az emberek számára: 20-30-at biztosan találtam.
Utalhat például a fényre és a szépségre, de a biztonságra is.
Egyes országokban a hó maga a kiszámíthatóság, hiszen mindig ugyanakkor esik. De békét, kalandot, csodát is ígérhet.
A soha fel nem engedő föld lapjain gyönyörű, poétikus nyelvet használsz a hófedte tájak ábrázolására. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy a szépirodalomban is kipróbáld magad?
Nagyjából hétéves korom óta szeretnék író lenni, de elég hosszú ideig tartott, mire sikerült. A húszas éveimben sok kéziratot küldtem kiadóknak, de mindig elutasítottak. Aztán egy kicsit leálltam, tanultam, dolgoztam, de később úgy döntöttem, még egyszer megpróbálom. Így jelent meg végül az első regényem. De akkor már 38 éves voltam, szóval nem fiatal.
A második könyvedet, amiről most beszélgetünk, egyszerűen csak „Északnak” ajánlod. Mit jelent neked ez a vidék?
Észak az otthont jelenti.
Ez a könyv tulajdonképpen az én szerelmes levelem az északi természethez.
Nem titok, hogy Unnihoz hasonlóan te is éltél Lappföldön. Jól érzem, hogy vannak kifejezetten személyes szálai is ennek a történetnek?
Igen, Unni érzelmei sokszor az enyémek, például az olvadó permafroszttal kapcsolatban megélt szomorúsága. Gleccsert akkor láttam először közelről, amikor Izlandon voltam cserediák. Egészen rabul ejtett a jég szépsége, ez a tapasztalat visszaköszön a regényben. Amikor pedig Grönlandon jártam, hóviharba keveredtem: ebből az élményből is merítettem.
Unni már egészen gyerekkorától fogva nagyon szoros kapcsolatot ápol a természettel, és mindig visszavágyik azokra a tájakra, ahol a korai éveit élte. Neked is ennyire hamar kezdődött ez a szerelem?
Egy kisvárosban nőttem fel, de volt egy pici házunk egy szigeten, és minden nyarat ott töltöttünk a szüleimmel. Akkor kerültem igazán közel a természethez, az erdőhöz. És amióta az eszemet tudom, szeretem az állatokat. Hároméves voltam, amikor először jártam Lappföldön, és valahogy mindig éreztem a vágyat, hogy visszatérjek oda, csakúgy, mint Unni. Annyira beleszerettem az északi világba, olyan lenyűgözőnek találtam, hogy húszévesen aztán oda is költöztem egy időre.
Nagyon sok mindenről szól ez a könyv: szerelemről, klímaváltozásról, kisebbségekről, örökbefogadásról. Neked mi a fő fókusz?
Szerintem ez a veszteség és a csoda története. A táj, a természet, a kultúra elvesztéséé. De a csoda legalább ennyire fontos.
Ez a szerelmi szálon is nyomon követhető: Jon és Unni találkozása szinte sorsszerű. Te hiszel az ilyen véletlenekben?
Régen hittem, hogy ezek véletlen egybeesések, de ma már inkább azt mondanám, ha találkozol valakivel, annak úgy kellett lennie.
Hiszek a sorsban.
Tudósként persze máshogy gondolkoztam, de emberként – az eddigi élettapasztalataim alapján – elkezdtem bízni benne, hogy minden okkal történik.
Beszéljünk kicsit a regényedben megjelenő kisebbségi sorsokról: az inuit és a számi őslakosok traumáiról értelemszerűen nálunk keveset hallani. Számodra mennyire voltak korábban ismertek ezek a történetek?
Ami Finnországot illeti, annyit tudtam, hogy az 50-es és a 70-es évek között nehéz helyzetben volt a számi kisebbség: a gyerekeknek bentlakásos iskolákba kellett járniuk, és nem beszélhették a saját nyelvüket. Ugyanez zajlott Svédországban és Norvégiában is. A kanadai helyzetet nem ismertem, mígnem 2011-ben ott jártam egy konferencián. Találkoztam egy bennszülött emberrel, aki elmesélte nekem az élettörténetét. Megdöbbentő volt, hogy ennyi gyermeknek és szülőnek kellett ezeken az eseményeken átmennie, és az még inkább sokkolt, hogy én soha korábban nem hallottam erről.
Sokáig cipeltem magammal a beszámolóját, mígnem eszembe jutott, hogy talán írhatnék róla valamit.
Eleinte nem mertem hozzányúlni a témához, hiszen én nem vagyok őslakos, de aztán kutatni kezdtem, beszélgettem számikkal is, és végül úgy döntöttem, megírom ezt a könyvet. Annyiban kapcsolódik az éghajlatváltozáshoz is a probléma, hogy mindkét esetben emberi jogi kérdésekről van szó, hiszen az őslakosok lassan elveszítik a kultúrájukat.
Sok irányba ágazik ez a történet, de valahogy mégis az volt az érzésem végig, hogy kerek egészet alkot. Hogyan alakult ki ez a szövevényes szerkezet? Tudtad előre, hogy ilyen mélyen belemész a szereplőid múltjába is?
Először Jon karaktere volt meg a fejemben, aztán jött Unni, és egy ideig azt hittem, hogy csak az ő nézőpontjaikat fogom megírni. De aztán megjelent az anyák hangja. Az őslakos férfi, akit megismertem, azt mesélte, neki szép élete volt: az örökbefogadó szülei jó emberek voltak. Persze előfordultak másfajta sorsok is a családjuktól elszakított gyerekek között. Én mindenképp szerettem volna az örökbefogadó és az igazi anyát is megmutatni.
Nagyon jó arányérzékkel egyengeted a cselekményt, a leírásokat és azt a tudásanyagot, amit például a természetről kapunk. „Bármennyire rideg és rendíthetetlen, olyan, mintha élne” – olvassuk a gleccserekről. Ha tényleg élőlényként gondolunk rájuk, milyenek lennének a te szemedben?
Igazi hangos, nagy személyiségek. Látványosak, néha mérgesek. De bizonyos értelemben nyugodtak is.
Végeztél valaha hasonló kutatásokat, mint Unni?
Kutatásokat nem végeztem, viszont jártam egy glaciológiai kurzusra, és sok tudományos cikket elolvastam, hogy magam elé tudjam képzelni az ábrázolt folyamatokat. De természetesen láttam közelről gleccsert a maga gyönyörű színeivel, és hallottam a hangot is, amit olvadáskor kiad.
Számomra erős vonulata volt még a könyvnek az ember-állat kapcsolat: Unninak van egy különleges háziállata, Martti, a rénszarvasborjú, aki sokáig az egyetlen igazi barátja. Ha jól tudom, ezzel a témával is foglalkozol a tudományos pályádon.
Így van. Jelenleg az ember és a Saimaa-tavi gyűrűsfóka közötti kapcsolatot vizsgálom. Ez egy rendkívül veszélyeztett fóka, ami egyetlen finnországi tóban található meg. A túléléséhez elengedhetetlen, hogy legyen elég hó, de mivel az utóbbi időben nagyon kevés volt télen, nagyjából 300 ember dolgozik azon, hogy mesterséges hófészkek létrehozásával segítse a faj megmentését.
Unni egy ponton felteszi magának a kérdést, hogy vajon „megforgatják-e a világ kerekeit” a kutatásai. Szerinted az irodalom képes erre?
Remélem. Őszintén remélem, hogy a könyveknek valódi hatása van. És remélem, hogy segítenek más szemmel látni a világot. Akár egy állat nézőpontjából.
Szerintem minden olyan cselekvés fontos és értelmes, ami több empátiát hoz a világunkba.
De ha a klímaváltozásról van szó, a helyzet annyira gyorsan romlik, hogy komolyabb eszközökre is szükségünk van a probléma mérsékléséhez.
Gondolom, ezt sokan megkérdezik, de mit tehetünk, ha egyénileg szeretnénk cselekedni az ügy érdekében?
Azt hiszem, a felelősség inkább a kormányt és a hatalmon lévőket illeti, de én például vegetáriánus vagyok, kerülöm a repülést, nincs autóm, igyekszem mindenhova biciklivel menni, és próbálok kevesebb áramot fogyasztani.
Íróként mik a terveid a következő időszakra? Továbbra is feltűnnek majd a kutatási témáid a köteteidben?
Éppen írok egy könyvet, ami a sarkvidéki szigeteken játszódik a közeljövőben. A szereplőm leveleket ír, amikben beszámol a környezetről. Kicsit autofikciós lesz.
Fotók: Valuska Gábor
