Mikszáth Kálmán: A MAGYAR KONYHA (Fecsegés)

„(...) Mert gyönyörű dolog az, kedves olvasóm, ahogy most a vendéglői étlapok készülnek.

Mikor nyári időben délben vagy este megered a szapora zápor, s künn a vendéglői asztaloknál megázik a sok kifli, zsemlye (a lótó-futó pincérek nem győzik mind behurcolni), akkor másnap majdnem az egész városban az étlapokon megjelenik egy régi ismerősünk, a »kifli-schmarn«, aki, ha egy kicsit inkognitó akar lenni, a »császár-morzsolya« nevet is szokta használni.

Az aktuális étlap mindig hű fotográfiája az előző nap időjárásának. Ha almásrétes vicsorgatja rád a fogát júliusban, akkor tudd meg, hogy a környéken tegnap vihar volt, és az éretlen almákat lerázta a gallyakról.

De nem... nem akarok leleplezéseket tenni (az én megfigyeléseim rémületesek), csupán egy kedvencüket álcázom le egy kissé. Ez a piréleves.

Önöknek fájni fog ez, mert a leves már különben is előkelő perszóna az ételek közt. Gyakran lelhetni embereket, akik büszkék rá, hogy sok levest esznek, s épp olyan kevély hangon dicsekszenek, hogy: »no, ma két levest ettem«, mint mi újságírók: »no, ma két cikket írtam«.

Mindegy, meg kell mondanom, hogy az az alakosdi, amit a piréleves véghez visz, egészen galád dolog. Egy aggszűznek is szégyenére válnék.

Első föllépésénél, mint marhahús egészen őszintén viseli magát. »Marhahús céklával.« Hiszen elég szép, tisztességes titulus ez! Sőt, oda lehet még tenni, hogy »körítve«, ha nagyon bántja a rangvágy.

De ha el nem fogyott, másnap már mint »gőzön sült rostélyos« figurál az étlapon. Ha így sem akad szerencséje, harmadnap fölvagdalva savanyú szószban »Vadász-szelet«-nek áll ki a piacra.

Végre negyednapra, annyi viszontagság után célját éri a ravasz stréber, mint piréleves.

Hiszen elég épületes példa ez, hogy az erős akarat előbb-utóbb sikert arat (s a szakácsoknál is éppoly szép az erős akarat, mint más mesterségű embernél), sőt azt is elismerem, hogy a francia konyhában van könnyedség, szellem, ötlet, lelemény, pikantéria, de hiányzik belőle az a masszív alaposság, amit a magyar gasztronómia felmutat (...).”

Wayne Thiebaud: Lunch Table, 1964

John Bratby: Still Life with Chip Frier', 1954