A -
Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
Fordította: Gálvölgyi JuditUlpius, 2004, 2006,
Athenaeum 2000 Kiadó, 2009Kiadástól függően:
580 o, 584 o, 564 o.
Az időutazó felesége tényleg a legszebb szerelmes történet, amit valaha olvastam, bár alapvetően nem szeretem a leggel kezdődő könyvméltatásokat. Nincs az a kőszív, akit ne indítana meg Clare és Henry szerelme. Nem a Romana-, Júlia- vagy Tiffany-féle Kurtz-Mahler romantikára kell gondolni, hiszen Niffenegger könyve már címében is jelzi, hogy miben tér el a hagyományos, romantikus-szerelmes regényektől.
Egyrészt időutazós, tehát végülis science-fiction, főszereplője, Henry DeTamble genetikus rendellenességgel született, számára is váratlanul időnként, időről-időre, néha kiesik az időből, és a saját múltjában vagy a jövőjében találja magát. Másrészt egy feleségről szól, tehát a regény ott kezdődik, ahol a legtöbb szerelmes regény véget ér, és végül egy házasság mindennapjairról. Ennél unalmasabbat elképzelni sem lehet: Henry és Clare magától értetődő természeteséggel szeretik egymást, az igazi, nagybetűs, megkérdőjelezhetetlen Szerelem fűzi őket össze, és semmi mást nem szeretnének, csak együtt lenni. De Henry ugyebár időutazó, ami nagyon menőnek hangzik, de a legkevésbé sem az, a legváratlanabb időpontokban eltűnik a számára fontos jelenéből, és egy őt befogadni képtelen idősíkokban találja magát teljesen kiszolgáltatva.
Niffeneggert a saját nagyszüleinek szerelme ihlette meg: nekik is ajánlja könyvét, nagypapája idejekorán elhunyt, később nagymamája nem ment férjhez újra, negyven éven át élt magányosan, a szerelme nélkül, vagyis lélekben vele. A Clare és Henry közötti kapocs megfogalmazhatatlan: a tökéletes páros, Henry tette Clare-t azzá, akivel le tudja élni az életét, és Clare tette Henry-t azzá az emberré, akibe oly fiatalon beleszeretett. Tökéletes kiegészítői a másiknak, szeretik, tisztelik egymást - és a lehető legkispolgáribb életre vágynak, házra, gyerekre, karosszékre, nyugis estékre, a családi otthon melegére. Szóval igen, létezik igaz szerelem, de csak az egymást kergetős, boldogtalan változata - erről szól Az időutazó felesége.
A népszerű, olvasmányos, lektűrkönyvek stílusában - Az időutazó felesége igazi bestseller, tehát nem irodalmi megformáltságáért szeretjük, hanem azért a keresetlen egyszerűségéért, ahogyan képes egy ennyire elkoptatott témáról, mint a szerelem, érdekesen és megkapóan írni. Nyilván ebben nagy szerepe van az időutazás motívumának, és bár Niffenegger könyve ettől számít science fictionnek, természetesen nincsenek benne űrhajók, vagy nagy tudományos elméletek. Ahogyan a szerelmi szál is teljesen magától értődő, úgy Henry időutazásai sincsenek túlbonyolítva. Tapasztalaton szerint éppen ez okoz nehezséget a sci-fi felől közelítő olvasóknak, a regény első fejezete (Az időn kívüli ember) szemlátomást azt a célt szolgálja, hogy otthonosan mozogjunk a regény időutazásainak világában, holott szimplán annyiról van szó, Henrynek van egy lineáris élete, amely egy idő után Clare-rel párhuzamosan fut, és amelyből időnként akarata ellenére kiesik, és olyankor hosszabb-rövidebb ideig a saját múltjában vagy jövőjében létezik. Henry képes saját magával találkozni, ám nem képes megváltoztatni az egyszer már megtörténteket - ezt az egyszerű szabályt kell elfogadni ahhoz, hogy felhőtlenül szórakozzunk.
A regény szerkezete nem lineráis, inkább az érzelmi ív mentén halad: egyre sötétebb lesz, míg a végén tisztul ki igazán. Azért fogalmaztam ilyen ködösen, mert nem szeretném lelőni a könyv befejezését, de nyilvánvaló, hogy ha Henry képes a jövőben járni, akkor előbb-utóbb, akaratlanul is tudomást fog szerezni arról, hogyan fejezi be életét, a meglesett lottószámok, a szűzen megismert feleség, az együtt tölthetlen idő mellett ez is egy szomorú következménye az időn kívüliségnek. Ami történt megtörtént, és amilyen szörnyen kegyetlen ez a mondat, olyan egyszerű is: Clare és Henry elfogadja az elkerülhetetlent, és ami pokollá tette a közösen eltöltött időt, éppen az fogja megszépíteni azokat hosszú-hosszú perceket, amit Clare-nek magányosan kellene eltöltenie. (A regénynek ezt az egyetlen dolgot tudom felróni, éppen emiatt a behálózottság miatt, a háromnegyedénél már pontosan lehet tudni, hogy mi és hogyan lesz a befejezése.) Azt mondtam, hogy Az időutazó feleségéből nem lehet mondatokat idézni, mert nem abban rejlik a szépsége, de mégis, idemásolom a regény előhangját. Regényt kezdeni tudni kell, meg kell találni a megfelelő első mondatot, és Niffeneggernek ez sikerült.
"Nehéz, amikor az ember itt marad. Várok Henryre, és nem tudom, hol van, nem tudom, hogy van. Nehéz annak, aki marad. Elfoglalom magam. Úgy gyorsabban telik az idő. Egyedül fekszem le, egyedül ébredek. Sétálok. Addig dolgozom, amíg elfáradtok. Nézem, hogyan játszik a szél a szeméttel, amely egész télen a hó alatt lapult. Minden egyszerűnek látszik, amíg az ember el nem tűnődik rajta. Miért fokozza a szerelmet a távollét? Réges-régen a férfiak tengerre szálltak, és az asszonyok vártak rájuk, a víz partján álltak, lesték a parányi hajót a láthatáron. Most én várok Henryre. Nem a maga akaratából tűnik el, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Várok rá. A várakozás minden perce egy évnek, egy örökkévalóságnak tetszik. Minden perc olyan lassú és áttetsző, mint az üveg. Minden percben megannyi végtelen mozdulat várakozik. Miért ment oda, ahová nem követhetem?"
Az időutazó feleségét is utolérte a végzete, és készült egy, a könyv körülbelül negyedét feldolgozni képes, ám még így is szörnyen sokszor szívszorító adaptáció Robert Schwentke rendezésében, Rachel McAdams és Eric Bana főszereplésével. Talán, talán, ha nagy szerencsénk lesz, készül belőle minisorozat. Ez az előzetes:
Ez pedig a film zenéje, a Broken Social Scene játssza a Joy Division megunhatatlan slágerét, a Love will tear us apartot.
