(Ha eddig minden nosztalgiázós beszélgetésben elsütötted a madeleine-metaforát, akkor van egy rossz hírünk. Az eltűnt idő nyomában korai vázlatai szerint Marcel Proust madeleine-je kezdetben egyáltalán nem édes, omlós teasütemény volt, hanem csak egy darabka pirítós kenyér.
A könyvfolyam első vázlatából kiderül, hogy a nagynéniről szóló emlékeket a mézes pirítós hívta elő. Sőt, még a második változatban sem madeleine szerepelt, hanem a klasszikus olasz keksz, a biscotti. Proust csak a regény harmadik változatában váltott át a puha süteményre, és ezzel mítoszt is teremtett köré.
Akkor most mindenki képzelje el ezt mézes pirítóssal:
A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az. Nem éreztem többé magam közepesnek, véletlennek, halandónak.
Forrás: Guardian
