Daniel Tammet legújabb könyve, a Kilenc elme apropóján látogatott el Budapestre, a Futurotechára. Interjúnkban előrebocsátotta, hogy főleg angolul fog beszélni, azonban lelkes volt, hogy végre élesben kipróbálhatta magyarnyelv-tudását. Tammet ugyanis autista savant és a számok mellett a nyelvek számítanak az egyik szenvedélyének. Azt a képességét, hogy bármilyen nyelvet képes megtanulni egyetlen hét alatt olyan szinten, hogy egy egyszerűbb beszélgetést folytasson, már extrém körülmények között is tesztelte egy dokumentumfilmben. Egy kísérlet során Izlandon töltött egy hetet, majd ezen a nyelven adott élő interjút.
Neked bőven van összehasonlítási alapod: nehéznek találtad a magyar nyelvet?
Kezdetben igen, de amikor az ember rendszeresen gyakorol, könnyebb lesz. Gyönyörű nyelv és különösen izgalmas számomra a finn nyelvhez való kapcsolódása miatt. A finn volt az első idegen nyelv, amit megtanultam 40 évvel ezelőtt. Gyerekkoromban a szomszédunkban élt egy finn asszony, tőle kaptunk egy képes nyelvkönyvet. Ez a mai napig nagyon meghatározó emlék számomra.
Emiatt a magyar nyelv kicsit olyan, mintha visszautaznék az időben akkorra. A szavak nagyon mások, de a nyelvtan ugyanaz. Sokakat a ragozás ijeszt el, mert annyira különbözik más nyelvektől. Számomra ismerős. Pár hete kezdtem magyarul tanulni. Párizsban elmentem a könyvtárba, és kivettem egy nyelvtankönyvet.
Van kedvenc magyar szavad?
Papucs, pillangó és a gyümölcs, gyümölcslé. Nagyon szép a hangzásuk.
Amikor megláttam a szavakat, tudtam, hogy meg akarom tanulni a nyelvet. Messze vagyok attól, hogy folyékonyan beszéljek magyarul, de nagyon érdekes élmény. (Mondja egyébként magyarul - szerk.)
Nemcsak a magyar nyelvvel kapcsolatban léteznek prekoncepciók, a neurodivergens személyek, az autizmus spektrumon élők kapcsán is sok az ellentmondó információ. Milyen mítoszok vannak? Illetve mit tanácsolsz, hogyan érdemes megközelíteni a spektrumon élőket?
A legfontosabb dolog, hogy emberi lényként kezeld az illetőt minden tekintetben. Sokáig az volt a közkeletű elképzelés, hogy az autizmussal élőknek nincsenek érzelmei, nem képesek az empátiára, nem intelligensek, nincs képzelőtehetségük és kreativitásuk. Csupa negatív jelző. Az elmúlt húsz évben, amióta írok, hatalmas fejlődést tapasztaltam ebben a tekintetben. Talán ehhez a könyveim is hozzájárultak, mivel a közönség is szerette őket, 30 nyelvre fordították le őket és hatottak az emberekre.
És bár az első könyvem (a Kék napon születtem – a szerk., itt olvashatsz bele) még nem egy író munkája volt. Nagyon egyszerű kötet volt, csak leírtam saját történetemet. Azóta munka közben megtanultam az írás mesterségbeli fogásait, a könyveim egyre komplexebbek és kifinomultabbak lettek az évek folyamán.
Azonban amikor írni kezdtem, akkor meglepőnek számított, hogy egy autista ír.
Ez ritkaságnak számított és nem is értették. Mostanra ez változott, bár ez is függ az adott országtól, kultúrától és az emberektől. Például Franciaországban, ahol jelenleg élek, szintén van még hova fejlődni a neurodiverzitás megértése terén.
Épp emiatt írtam ezt a legújabb könyvemet. Ebben az elmúlt húsz évben megszerzett írói eszközeimet állítom annak szolgálatába, hogy bemutassam, milyen is 2024-ben vagy 2025-ben autizmussal élni nőként és férfiként.
Van különbség a nemek között?
Fontos volt számomra, hogy a történetek közel fele női tapasztalatot mutasson be. A pályám kezdetén nőket szinte egyáltalán nem diagnosztizáltak autizmussal. Ma már értjük, hogy ők is rajta lehetnek a spektrumon, de eredményesebben maszkolják a tüneteiket.
Korábban az orvosok nem is vették számításba, hogy a nők esetén is fennáll az autizmus lehetősége, így nem is ismerték fel, nem látták a tüneteket.
Számomra nagyon izgalmas, hogy mennyire befolyásolnak minket az előfeltevéseink, milyen sok múlik az előítéleteinken. Az, ahogyan látjuk a világot, nem a valóság, hanem a saját prekoncepcióink. Ha ezeket megváltoztatjuk, akkor megváltozik a világ, az érzékelt realitásunk. A könyv erre tesz kísérletet, hogy megváltoztassa az emberek társadalmi valóságát. Hogy más szemmel lássák a szomszédjukat, a gyerekeiket, a munkatársaikat és akár saját magukat is.
Mi volt a motiváció az új könyved mögött?
Legjobb tudomásom szerint korábban nem született olyan könyv, ami a spektrumon élők belső életét mutatja be. És bár nem terveztem, hogy én fogom megírni, mert más témák foglalkoztattak, de lenyűgözőnek találtam ezek a történetek.
Mindenki személyesen mesélte el a történetét, akinek a történetéről a Kilenc elmében írsz?
Majdnem mindenki. Sokukkal a Covid miatt csak online beszéltem. Az eredeti, ambiciózus terv az volt, hogy minden országba elutazom, de a lezárások ezt keresztülhúzták. Ugyanakkor felfedeztem, hogy spektrumon élőként – és ez több beszélgetőpartnerem tapasztalata is volt – valójában jól működött az online találkozás. Élveztük, hogy egyszerre vagyunk közel és távol.
Egyetlen emberrel nem sikerült csak személyesen találkoznom, a kötet utolsó szereplőjével, Dan Akroyd színésszel.
Olyan híres, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen volt. Azonban élnek rokonaim Kanadának azon a részén, ahonnan ő is származik, sőt egy iskolába jártak vele. Így elkezdtem azokkal beszélgetni, akikkel együtt nőtt fel Ottawában, akik gyerekkorából ismerték és megosztották velem az anekdotákat, amik még sehol nem jelentek meg korábban.
Ő maga is nyíltan beszél az autizmusáról, a gyerekkori történetek segítségével felfedeztem a kapcsolatot a karrierje és aközött, hogy rajta van a spektrumon. Annak ellenére, hogy egyeseknek furcsa, hogy lehet egy hollywoodi sztár autista.
Egy humorista esetében az, hogy máshonnan közelíti meg a dolgokat, szokatlan, a látásmódja épp a humor forrása lehet.
Pontosan, illetve a szenvedélyét – amit egyesek a spektrumon élők esetében megszállottságnak neveznek – beforgatta a munkáiba. Nagyon érdekelték a kísértetek, így nem csak eljátszotta a Szellemirtók egyik főszerepét, de ő írta a forgatókönyv első változatát. Az még rém hosszú és minden részletre kiterjedő volt, ami szintén jellemző autisztikus vonás, nálam is megvolt.
Meglepett, amikor azt mondtad, az autizmushoz olyan képzetek társulnak, hogy ezek az emberek képtelenek dolgokra. A médiában jellemzően emberfeletti szuperképességekkel ábrázolják őket, mint az Esőember című filmben vagy az Agymenőkben Sheldont. Te hogy látod a spektrumon élők médiareprezentációját?
Javult. 20 évvel ezelőtt alig találtunk ilyen embereket a médiában.
Nem voltak autizmussal élő írók például. Később ismertem meg Les Murray ausztrál költőt, akiről a könyvben is szó esik és aki rám is nagy hatással volt. Az egyik legfontosabb angol nyelven alkotó költőnek tartják, de az autizmusát egyáltalán nem veszik figyelembe a kritikusok a munkái kapcsán. Elképzelhetetlen volt az irodalmi közvélemény számára, hogy valaki, akit a Nobel-díj esélyeseként emlegettek, rajta lehet az autizmus spektrumon.
Betegségként kezelték?
Jó kérdés. Nem tudom, miért nem tudták elfogadni, hogy egy autistának lehet kreativitása és képzelőereje. Amikor az 1940-es években először leírták az autizmust, akkor épp a túlságosan élénk képzelőerőt társították hozzá. A hatására a gyerekek a saját belső világuk felé fordulnak. Aztán az 1960-as, 1970-es években minden megváltozott. Nem tudom, miért. És a tudósok és az orvosok azt kezdték hangoztatni, hogy az autistáknak nincs képzeletük. Ismerem a diagnózis történetét, de a mögötte meghúzódó politikát nem értem.
Most megint változott a meghatározás, ami azért jó, mert az emberek könnyebben kapják meg a diagnózist, még a nők is.
Meglepő, hogy ebben az egyébként tudományos kérdésben ilyen sokat nyom a latba valakinek a neme.
Nagyon is, amikor először kidolgozták az ismérveket, szinte csak férfiakat diagnosztizáltak vele. Nagyjából 10 ezer férfira jutott egy nő, esetleg gyerek. Még amikor én megkaptam a diagnózisomat 20-21 évvel ezelőtt, akkor is a spektrumon lévők 80-90 százaléka férfi volt.
Ma már szerencsére ez megváltozott, ami azt is mutatja, hogy milyen képlékeny az értelmezésünk, hogyan változik folyamatosan az autizmus megértése.
Bár szerintem még ma sem értjük, hiszen ez egy spektrum és az agyi működést érinti, ami a világ legkomplexebb dolga.
Miért ne lehetne bárki autizmussal orvos, író, vagy bármelyik, a Kilenc elmében felsorolt karrier művelője? Esetleg csak egy egyszerű fiú, ahogy Billy, aki testvér, festő, dobos és nem beszél? Emiatt a legtöbben nem is látnak benne ennél többet. Ezekkel a portrékkal a kérdésnek az összetettségét akartam bemutatni. Nehéz megérteni még azoknak is, akik autistával élnek együtt, mint a férjem. Közel 20 év után még mindig nem ért engem teljesen.
Bár van, aki erre azt mondja, hogy ez mindenkivel így van, bizonyos tekintetben az emberek soha nem értik teljesen egymást.
A létezésünk egy rejtély. Folyton változik és zavarba ejtő.
Íróként pedig talán az a feladatom, hogy olyan dolgokat mondjak ki, amit más még nem. Megmutassam, milyen összetett és titokzatos embernek lenni.
A gyerekkorod és a felnövésed egybeesett azzal az időszakkal, amikor felfedezték, hogy nem csak neurotipikus agyműködés létezik. Milyen volt belülről átélni a tudomány fejlődését és rájönni, hogy nemcsak egy kisfiú vagy, aki kilóg a többiek közül, hanem valami mélyebb áll a háttérben?
Hihetetlen volt. Amikor elkezdtem írni, az olvasóktól pozitív visszajelzések érkeztek, a kritikusok és szerkesztők azonban meglepetten álltak a jelenség előtt. Azt gondolták, hogy egykönyves szerző vagyok. Már az meglepte őket, hogy képes vagyok megírni a kötetet és nem szellemíróval dolgozok, ahogy nagyon sok autizmussal élő.
A fejlődést pedig folyamatosan érzékelem a pályám során. Ayo például, aki az utánam következő generációhoz tartozik, már más nyelvezetet használ, sokkal magabiztosabb, mint amilyen én valaha is voltam az autizmussal kapcsolatban.
Ő mindig többes szám első személyben hivatkozik az autistákra, azt mondja, hogy mi. Már egy közösség tagjának érzi magát.
Én mindig csak a saját nevemben beszéltem, mindig azt mondtam, hogy én. Nem kollektív, hanem személyes, privát élményként éltem meg. A Kilenc elmének az írása közben jöttem rá, hogy nyilvánvalóan közösségi élmény.
Furcsa, hogy ehhez a felismeréshez ez a könyv kellett. Talán azért is, mert a személyes utam olyan szokatlan volt, hogy sok autizmussal élő nem azonosítja a saját tapasztalatait az enyémmel.
Hogyan fedezted fel, hogy a többiek másképp gondolkodnak, másképp működnek, mint te?
Gyerekkoromban nem értettem, miért voltam ennyire más, mint a többiek. Gyűjtöttem azokat a gyerekeket, akik könnyen, magabiztosan barátkoztak. Én nagyon félénk, különc voltam, nagyon magányos. Nagyon nehéz volt. Nem a többi gyerekkel játszottam, hanem a fejemben lévő számokkal és szavakkal. Legfeljebb néha a testvérimmel. Kilencen vagyunk testvérek, öt lány és négy fiú, én vagyok a legidősebb. Szerencsés voltam, mert a hatalmas családom szeretett, támogatott és stimulált is. Tudjuk, milyen fontos az autizmussal élőknek a stimuláció, kellenek az ingerek.
Minden szó és szám színes és saját személyiségük van. Az 5-ös hangos sárga, a 11 fényes és gyönyörű, a 89 olyan, mint a hulló hó.
Mi segített legyőzni ezt a félénkséget?
Egy nap úgy döntöttem, hogy megtanulok megérteni másokat.
Ehhez elmentem a könyvtárba és sok mindent olvastam: a szótárat, verseket, regényeket. Ezekből tanultam az érzelmeket.
Lépésről-lépésre javult az empátiám. Az irodalom nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Amikor olvasok, olyan, mintha egy másik világban lennék, ahol minden lehetséges. Így tanultam meg, hogy hogyan mozogjak a világban és később már magabiztosabb lettem. Megértek másokat a könyvek segítségével.
Láttam a könyveim hatását másokon és magamon is. Sokkal magabiztosabbá váltam az írás által. Ennek révén pedig konferenciákra, fesztiválokra utazom, találkozom az olvasóimmal és ez ugyanúgy stimulál, mint kiskoromban a családom.
Nagyon szép, ahogy körbeért, hogy a könyvekből értetted meg a világot, majd te magad is elkezdtél írni, hogy segíts másoknak megérteni a világ általad ismert szegletét.
Pontosan!
Milyen könyvek hatottak rád?
A mostani könyvemre nagy hatással volt Alice Munro Nobel-díjas kanadai szerző munkássága, különösen a novellái. Sajnos a hírnevét megtépázták az utóbbi idők személyes botrányai a lánya és a férje körül. Íróként viszont nagyon világosan, pontosan, finoman ír a belső világunkról, főleg a nőkről. De én meleg férfiként is magamra ismerek a szavaiban. Mindig is szerettem a novellákat, nagy hatással voltak a munkámra. Különösen Csehov és William Trevor angol szerző írásai, de Wisława Szymborska és Ryszard Kapuściński szövegei is.
Gondolod, hogy az írók, költők között is találni olyat, aki rajta lett volna a spektrumon, ha már létezik akkor, amikor ő élt? Nabokovról például tudjuk, hogy szinesztéziája volt és ez meg is jelent a műveiben.
Azt hiszem, Nabokov rajta volt a spektrumon. Nemrég néztem meg azokat az interjúkat, amiket Franciaországban járva adott. Gyönyörűen tudott franciául – háromnyelvűként nőtt fel, a család angolul, oroszul és franciául is beszélt – de a tévében nyilatkozva a jegyzeteiből olvasta fel a válaszait. Azt akarta, hogy minden szó tökéletesen a helyén legyen, ami íróként érthető törekvés, de élőbeszédben furcsán hat. Ez egy nagyon autisztikus vonás, ahogy a beszéde és a testtartása is erre utal. Ennek a jele, menyire a megszállottja volt a szavaknak vagy a pillangóknak.
Emily Dickinson neve is gyakran felmerül, ami még izgalmasabb amiatt, hogy ő nő. Ez azt is bizonyítaná, hogy a nők autizmusa sem egy újkeletű dolog.
Szerintem Hans Christian Andersen is rajta volt a spektrumon. A történetei, például A kis hableány sokban emlékeztetnek arra, ahogyan én érzékeltem a világot, vagy megéltem a kívülállóságomat. A hableány az emberek világához akar tartozni és olyan akar lenni, mint mások. Számomra ez olyasvalaki írása, aki nagyon jól érti az autizmus valóságát belülről, aki saját tapasztalatból ír.
Korábban ezeket a tulajdonságokat egyszerűen betudhatták a művészek furcsaságainak.
Pontosan! Van egy csodálatos történet Hans Christian Andersenről, aki Londonban járva barátja, Charles Dickens otthonában vendégeskedett, ami nem alakult valami fényesen, mivel Andersen nem nagyon értette a szociális normákat. Például megkérte Dickens egyik felnőtt fiát, hogy borotválja meg minden nap. Mivel az angolok nagyon udvariasak, természetesen nem mondott neki nemet. Ahogyan azzal sem tudtak mit kezdeni, hogy Andersen egyszerűen nem akart hazamenni, jóval tovább maradt, mint illendő lett volna, de elküldeni persze udvariatlan lett volna.
Ezeket Dickens leveleiből tudjuk, aki panaszkodott Hans Christian Andersen furcsaságaira és véget nem érő ott-tartózkodására. Mai szemmel olvasva ez nyilvánvalóan autisztikus, neurodivergens viselkedés.
Az angolságnak azt a részét én sem szeretem, hogy túl udvariasak közölni, mit éreznek és valójában mire gondolnak. A franciák sokkal egyenesebbek, emiatt durvának tartják őket, pedig autistaként rögtön megértem, mi a helyzet, nem kell találgatnom vagy a sorok közt olvasnom, ami amúgy sem az erősségem, gyerekként meg aztán végképp lehetetlen volt számomra.
Ebben az esetben azt is gondolhatták, hogy a dánok ilyen furák. Számos módon félre lehet magyarázni ezeket a jeleket, könnyen megbújhatnak más címkék mögött.
Akkoriban természetesen nem diagnosztizálhatták, hiszen a szó sem létezett a 20. századig. Épp úgy nem tudták pontosan megfogalmazni, mint a melegséget, mert feltehetőleg homoszexuális is volt. Egész életében nem nősült meg, nem volt gyereke, de ismét csak: akkoriban még nem létezett erre külön kifejezés, csak alpári megfogalmazások. Persze arra is ügyelni kell, amikor visszamenőleg vizsgáljuk ezeket a dolgokat, hogy ne manipuláljuk a saját elképzeléseink szerint, hanem nézzük meg az eredeti forrásokat, jelen esetben Dickens leveleit.
Daniel Tammet - fotó: Kováts Zsófi / Futurotecha Fesztivál
