Szó szerint húsbavágó történettel indult Vonnák Diána estje, egy ukrán nőgyógyásznál tett látogatásról szólt. Aztán a szerző a közönség elé állva elárulta: az eset valós, de nagyon árulkodónak tartja azt a reakciót, ha soknak érezzük, amint megtudjuk, hogy ami elhangzott, tényleg megtörtént. Felvezetésként arról beszélt, hogy sok helyen élt a világban, és mindenütt a belső szabályok érdekelték. Látlak című kötete kísérlet volt arra, hogy 17, korban, társadalmi helyzetben, nemben egymástól nagyon különböző hangot szólaltasson meg, és közben a távolság ne legyen egzotikus. Kaméleon- vagy antropológusprózának is nevezi az írásait, és azt reméli, képes elérni, hogy ezek a hangok mind egyformán közel legyenek hozzánk és egyformán messze.
Vonnák Diána érzékletes és költői novellái bolyongásra invitálnak a világban, és miközben kitágítják a perspektívánkat, azt is megmutatják, hogy bárhová is sodor minket az élet, saját magunktól nem tudunk távolabb kerülni. A Látlak a hét könyve. 
Valuska László arról kérdezte Vonnákot, hogy hogyan áll most a valósággal, miután tavaly február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát és a valóság abszurd csavart kapott. „Ha kiragadok dolgokat, amelyek tényleg megtörténtek, nem illenek a való élet szövetébe” - mondta az író. De szerinte érdemes időnként kimozdítani a nézőpontunkat a helyéről, mert a valóság mérhetetlenül nagyobb annál, mint amit tipikusan gondolunk”.
A hangok sokfélesége kapcsán Valuska rámutatott, hogy ezekhez mind külön test is kapcsolódik a szövegben, melyeket meghatároz a kultúrájuk, a hagyományaik, a nyelvük, a környezetük. Vonnák Diána elmondta, hogy
írás közben jött rá, hogy mennyire fontos az élet érzéki dimenziója, és hogy többet és folyékonyan tud a testeken keresztül elmesélni.
Hiszen testtel érzékeljük a világ nagy részét, ezek az élmények szavakkal gyakran nehezen írhatók le, ezért is „izgalmas felszínre hozni azt, ami tabusított vagy féltudatos”. Úgy véli, „a tabukat érdemes időnként ledönteni,” hiszen azáltal is képessé válunk arra, hogy perspektívát váltsunk. Emellett a test mindig nagyon pontos lenyomata is a társadalmi folyamatoknak, ez Vonnák szerint világosan kiderül a statisztikákból, halálozási rátákból, de a testtartásból is, ami megőrzi azt, ahogyan nap nap után dolgozunk.
Mivel „civilben” antropológus és egyetemen tanít, írás közben sokáig bénítóan hatott rá, hogy túlságosan struktúrákban és magyarázatokban gondolkozik. A terepmunka azonban, amit évek óta végez Ukrajnában, felszabadítóan hatott rá, és azáltal, hogy élő emberek élő mondatai közt volt, bele tudott lassulni a nyelv többi árnyalatába. Az első szépirodalmi szövegéről, ami a kötetben az utolsó novella (Én itt vagyok, te hol vagy), elmondta, hogy akkor már évek óta „idegesítő belső kényszer volt,” hogy írjon, de egyrészt „világos volt, hogy élni kell, mert anélkül nem lehet írni,” másrészt nem tudta, hogyan lásson hozzá. Annyira tele volt a feje a magyar irodalom hangjaival, hogy a történetet először inkább angolul kezdte el írni, ami bevált ugródeszkának.
Vonnák szerint az antropológia paradox dolog: „az egyetlen célja, hogy figyeljünk, majd a hihetetlen mennyiségű anyagból kicsi magyarázatokat írunk”. Szerinte ehhez képest
az irodalom egy szabadabb, kevésbé meghatározható viszonyt enged meg a tapasztalatokkal kapcsolatban.
Igyekszik külön kezelni a kutatást, ahol a terepmunkát ukrán nyelven végzi, és az irodalmat, amit magyarul. Az ukrajnai háborút azonban nehéz ilyen magától értetődően kizárni az írói munkájából, már csak azért is, mert a felnőtt élete nagy részét háborús helyzetek peremén töltötte. „Nem fogok tudni mást írni” - mondta, és hozzátette, hogy rengeteg kétely, kérdés, sőt szégyenérzet van benne amiatt, hogy mit szabad kezdenie ezzel a témával, mire van feljogosítva.
Valuska László rá is kérdezett, hogy érez-e felelősségérzetet azzal kapcsolatban, hogy azt, ami Ukrajnában történik, hogyan meséli el ő vagy mások. Vonnák azt mondta, szakértőként akkor szokott megszólalni a háborúval kapcsolatban, ha úgy érzi, hogy valami nagyon hiányzik a tudósításokból, de „néha dühből is,” és munkál benne a tehetetlenségérzés is.
A felelősséggel kapcsolatban azt mondta, ugyan nem nagy rajongója az autofikciónak, de azzal kell dolgoznia, amire rálátott, és biztos „nem fogok katonát írni E/1-ben”. A háború ábrázolásával kapcsolatban Valuskát az is érdekelte, hogy mi az erőszak hatása a szövegben, hol a giccs határa, mi az, amit el lehet beszélni és mit (nem) szabad. „Iszapbirkózom ezekkel a kérdésekkel” - válaszolta Vonnák, és újra leszögezte, hogy nagy a szakadék az általa mozgatott figurák szürreális napjai és a valóság között. Egyre inkább látja, hogy
abszurd azt gondolni, képes lesz a prózáját szétválasztani a személyes tapasztalataitól, de talán pont ezért és a felelősségérzet miatt „az írói szabadság, hogy azt írok le, amit akarok, most nem opció” - tette hozzá.
A készülő kötetét illetően egyelőre annyit mondott, hogy köze lesz az ukrán-orosz háborúhoz, de memoárt nem szeretne írni, mert az számára kényelmetlen póz. Olyan kérdések foglalkoztatják, hogy „mi köze az embernek bárki máshoz bárhol máshol? Mit jelent ez mások háborújába belegabalyodva, hol vannak a határai?” Emellett a terepmunkával járó furcsa életformával is kezdeni szeretne valamit, azzal az élménnyel, hogy kívülről érkezve meggyökerezik valaki ott, ahol baj van, és aztán tántorodik egy hatalmasat a világ.
Valuska László zárásként azt kérdezte az írótól, miért vette annyira a hátára az otthonkeresés, a kulturális idegenség témáját. Vonnák arra jött rá, hogy a saját élményét egy sokgenerációs folyamat újabb részeként látja, és annak ellenére, hogy nem Magyarországon él, sosem gondolt magára sem kivándorlóként, sem bevándorlóként. „A disszidens irodalom eltűnt, nincs” - mondta, nem tudjuk, hogy akik elmentek, hogyan gondolkoztak az otthon, a történelem kérdéseiről. „Ezt a hiányt próbálom elmondani, és (...) szembenézni ezekkel a tapasztalatokkal.”
A Látlakot 2021 októberében mutatták be a Margó fesztiválon, beszámolónkat itt találod, Vonnák Diánával készült interjúnkat pedig itt olvashatod el.
