Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Hogy felszabadító kísérletezni, mondatról mondatra kipróbálni, meddig tudok hitelesen elmenni. Azt vettem észre, hogy mikor tervezek, koncepció szerint igyekszem írni, jobban megkötöm a saját kezemet, mint mikor elkap a kíváncsiság vagy a játék öröme.
Tényleg semmi mással nem kell foglalkozni, csak a szöveggel, a többit szabad és jó elengedni.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Elegem lett abból, hogy mindig halogatom, hogy megpróbáljak irodalmi szöveget írni. Szabotáltam magam, és ezt nagyon eluntam. Úgyhogy adtam magamnak egy ultimátumot: vagy tényleg nekiugrok, vagy a továbbiakban nem foglalkozom a saját nyűglődésemmel. Adtam magamnak egy határidőt, és úgy tűnik, ez a nyomás jót tett. Azt már sok évvel korábban tudtam, mit szeretnék írni. Egy történetfüzért, variációkat arra, ahogy igyekszünk átbeszélni mindenféle távolságon, arról akartam mondani valamit, hogy tágasabb a világ, és
a saját történetünk nem csak az, ami velünk történt, hogy ennél jobban bele vagyunk huzalozva egymás életébe.
Mit vártál az első könyvedtől?
Hogy álljon össze a sok szemszög, amit egymás mellé tettem, hogy ne nyomja agyon a történeteket semmi, amit én amúgy a világról gondolok. És azt reméltem, működik majd annyira a szöveg, hogy páran legalább kicsiben átélnek valamit az eufóriából, ráismerésből, ami miatt olvasni szoktunk. Szerintem az ilyen találkozások miatt érdemes.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Semmit, örülök, hogy pontot tettünk a végére, megjelent, és innentől éli a maga életét. Nem azért, mert ne lehetne hibákat találni benne, hanem mert akkor és ott én ennyit tudtam, most inkább az foglalkoztat, merre tovább. Egy másik valóságban annyit azért szívesen kipróbálnék, mi történt volna, ha nem írjuk rá a borítóra, hogy antropológus vagyok, és nem innen olvassák olyan sokan.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Sok részletet olvastak közeli barátaim, olyanok is, akiknek otthonos terep az irodalom, olyanok is, akiknek nem sok közük van hozzá. De a legfontosabb a szerkesztőmmel, Nagy Boglárkával közös munka volt, ő látott mindent először egyben.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Azt szerettem volna, hogy lélektani határhelyzetek jelenjenek meg ebben a könyvben,
és sokáig aggódtam, nem túl bújtatott-e, ahogy megírtam őket. Mikor megtudtam, hogy az egyik szöveget biblioterápiás munkában használják egy pszichiátrián, az hatalmas visszaigazolás volt.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Csak arra emlékszem, hogy egy pöttyös könyv volt, valami kamaszlányról szólt, aki szerelmes lesz egy osztálytársába. Éppen csak megtanultam olvasni, és a mesekönyvek után anyukám ezt nyomta a kezembe. Nagyon utáltam, de hajtott, hogy milyen sok szöveg, amiről elmondhatom, hogy elolvastam, így végigszenvedtem. Szerencsére utána hamar megtaláltam a Delfin könyveket, Vernét és Jane Goodallt.
Kiderült, hogy csak a lányok számára írt könyvek nagyja őrjítően édelgős és unalmas.
Sokszor máig eszembe jut, mennyire szükségtelen volt csak azért szenvedni amiatt, hogy lány vagyok, mert egy ilyen szűkre butított, gettós dolog volt a nekünk szóló kulturális ajánlat. Elég bizarr egy nyolcéves lánygyerek felé is azt üzenni, hogy lányként az a normális, ha a tested, az érzéseid és a férfiak érdekelnek, a tudás, a társadalom, a nagyvilág valahogy mindig a fiúk terepe maradt. Most azért valamivel jobb lehet lányként felnőni.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Nem emlékszem, minek tartottam, de
12 évesen írtam egy verset, amiben Isten arra kéri az embereket, hogy felejtsék már el, mert nagyon fárasztó örökké élni,
és ameddig valaki hisz benne, addig muszáj léteznie, ezt viszont már nem bírja tovább. Formailag egy béna Miatyánk-paródia volt, és emlékszem, büszke voltam rá, hogy mennyire polgárpukkasztó lett. Szerencsére nincs már meg a kézirat, költő pedig azóta nem lett belőlem, pláne nem istenes költő.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Pilinszkytől a Trapéz és korlát. Máig emlékszem a napra, mikor megvettem, elsős gimnazista voltam, úszni mentem, és le kellett volna szállnom a 4-es 6-os villamosról, de képtelen voltam letenni. Egyben elolvastam, a villamos ment egy félkört a városban, mire észbe kaptam, hol vagyok. Sűrű és felfejthetetlen volt az egész, és elképesztő volt, hogy a szó banális értelmében nem értem, mégis működik.
