A tűzrőlpattant, kalandvágyó és makacs úrilány, Orczy Mimi kalandjai végre folytatódnak, és bár továbbra sem tudja eldönteni, író legyen-e vagy inkább detektív, egy rejtélyes párizsi ügy hívásának nem tud ellenállni.
Ruff Orsolya 9-15 éves korosztálynak szóló Orczy Mimi kalandjai-sorozatának első része, a gyönyörűen illusztrált A londoni gyémántrablás 2023-ban jelent meg, és sikert aratott az olvasók körében. A kalandregény folytatását, A kámforrá vált párizsi örököst mi is nagyon vártuk, a 2024-es gyerekkönyv-ajánlónkban is szerepelt.
Orczy Mimi a ragyogó Párizsba utazik
Báró Orczy Mimi útja ezúttal Londonból Párizsba vezet, de nem a fényes sugárutak, a népszerű színházak vagy a legutolsó francia divat hozza lázba: a fiatal lány két mindenre elszánt bűnöző nyomába ered, és nem is sejti, hogy hamarosan egy újabb kacifántos ügy kulcsszereplője lesz. Valahol Párizsban
eltűnik egy értékes műkincs, közben egy ember köddé válik, ezzel együtt pedig felbukkan egy titokzatos figura,
aki sok borsot tör még Mimi és a francia rendőrség orra alá. De mitől lesz igazán értékes egy ,,tojás", milyen viszontagságokkal kell szembenéznie annak, aki automobilon akarja keresztülszelni Franciaországot, és mire számíthat egy lány, aki a 19. század végén dacolni mer minden szabállyal és előírással? A kámforrá vált párizsi örökös főhősét, a kalandvágyó, talpraesett Mimit valóságos személy inspirálta, a világ egyik legolvasottabb magyar származású szerzője, A Vörös Pimpernel írója, Orczy Emma.
Ruff Orsolya: Orczy Mimi kalandjai – A kámforrá vált párizsi örökös (részlet)
I.
A szerencse lánya
Mimi nem egészen így képzelte Párizst. Amikor néhány éve az itteni zárdában tanult, egyszer sem tehette ki a lábát a városba, de még a környező utcákra sem. Hányszor és hányszor álmodoztak arról a kerengő oszlopai között sétálgatva, hogy milyenek is lehetnek azok a híres sugárutak és a gyönyörűen kivilágított paloták!
A zárda növendékeinek Párizs akkoriban egyenlő volt az egérszagú folyosókkal, a durva pokrócokkal meg Simplicia nővér nádpálcájával, amely a legváratlanabb pillanatokban suhogott el a fejük felett.
Pedig a valódi Párizst csillogónak és illatosnak képzelték, egy mesehelynek, ahol mindig süt a nap, és az emberek táncra perdülnek az utcán.
November végén viszont finom köd ülte meg a várost, a szitáló esőben a férfiak fázósan húzták a fejükbe a kalapjukat, a hölgyeket pedig gyorsan elnyelték az állomás mellett sorakozó hintók. Szemlátomást senkinek nem volt kedve táncra perdülni, de még beszélgetni se nagyon. Párizs kelletlen, durcás benyomást keltett, és nem volt különb néhány órával korábban Calais sem, amikor a hajópallóról lelépve végre ismét szilárd talajt éreztek a lábuk alatt.
– Pontosan öt óra van! – csettintett elégedetten a Papa, és várakozásteljesen körülnézett. A hajnali időpont ellenére hatalmas volt a sürgés-forgás a kikötőben.
A levegőben távoli tájak gyümölcsei, a hajók rakteréből előkerülő egzotikus fűszerek meg frissen fogott halak, rákok és egyéb tengeri herkentyűk illata keveredett. Mimi érezte, hogy nagyot kordul a gyomra, de tudta, hogy reggelizni majd csak a párizsi vonaton fognak. Már ha elérik egyáltalán. De ki fogja ezt a rengeteg ládát, bőröndöt és kalapdobozt elszállítani? Mimi hiába kérlelte Mamát, hogy ne pakoljon többet, ő váltig állította, hogy novemberben egy úrilány prémes pelerin és szőrmés kézmelegítő nélkül ki sem teheti a lábát a házból. Hát mit szólnak majd a párizsi ismerősök?
Mimi azt remélte, hogy nem szólnak majd semmit, ugyanis a lehető legkevesebb időt szándékozott a társaságukban tölteni.
Azért érkezett, hogy Alexander Yorkkal találkozzon, és kapóra jött, hogy a Papa meghívást kapott a párizsi Operaháztól. Nem kellett sokat győzködni, hogy magával hozza, főleg, miután Mimi ecsetelni kezdte, hogy mennyi inspirációt gyűjthet majd a festményeihez, ha ellátogat a híres Szalonba. Azt már nem kötötte a Papa orrára, hogy esze ágában sincs túlértékelt, felfuvalkodott festők unalmas képeit nézegetni naphosszat, és feltett szándéka, hogy a minden hájjal megkent James Wolfsson nyomába eredjen, aki bő egy hete olyan ügyesen kicsúszott a Scotland Yard keze közül.
Miminek még most is gyorsabban vert a szíve, ha eszébe jutott a Nagy Gyémántrablás. A londoni lapok persze egy sort sem írtak róla, ami nem is csoda, hiszen nem más volt a károsult, mint maga a királynő, és bár az újságírók nem átallották időről időre vitriolba mártani a tollukat, az uralkodó eddig valahogy megúszta, hogy nyilvánosságra kerüljön az eset. Miminek valami azt súgta, hogy ehhez bizonyára Horace King rendőrfelügyelőnek is volt némi köze.
A gyémánt szerencsére jó helyen volt, a palotában,
a tettes viszont kereket oldott, és ha hinni lehet Alexander York utolsó üzenetének, akkor egyenesen Franciaországba tartott.
De mi az esélye, hogy útjaik ismét keresztezik egymást? Mimi tudta, hogy meglehetősen csekély, de amikor a Papa meghívást kapott, és lehetősége nyílt arra, hogy vele tartson Párizsba, egyszerűen nem tudott ellenállni a kísértésnek.
Most már csak az a dolguk, hogy elérjék a párizsi vonatot. De ki fogja elcipelni ezt a mérhetetlenül sok csomagot? A kikötői hordárok még a szokásosnál is mogorvábbak voltak, Mimi hiába villantotta feléjük legkedvesebbnek szánt mosolyát. Senki nem viszonozta.
– És mi ezért hagytuk ott Londont! – szólalt meg mögötte egy hang, amely ugyanolyan bánatosnak tűnt, mint az egymásnak dőlő parti házak sora. Mimi hátranyúlt, és kedvesen megpaskolta Anka kezét.
– Csodálatos, igaz? – kérdezte, és mélyet lélegzett a tengeri levegőből. Szándékosan nem vett tudomást Anka csészealjnyira táguló szeméről, hanem inkább belekarolt Papába, aki egyre türelmetlenebbül nézegette a zsebóráját.
– Már rég itt kellene lenniük – zsémbelt, és csak akkor nyugodott meg, amikor az utcasarkon végre feltűnt egy sárga konflis.
A rakparti tömeg addigra eloszlott, csak hárman álldogáltak a lassan kiürülő Imperial mellett.
Anka tüntetőleg hátat fordított a háromárbócos hajónak.
Ha csak eszébe jutott az átkelés, máris rosszullét környékezte. Mimi viszont csupa szép emlékkel távozott a hajóról, ahol a Papa mindvégig Tucker kapitány vendégszeretetét élvezhette. Mint kiderült, a kapitány élt-halt Schumannért, és amikor megtudta, hogy Papa karmester, sőt mi több, közelebbi ismeretséget ápol a híres Liszt Ferenccel, egész úton el sem engedte maga mellől. Nem mintha Papa különösebben bánta volna, hogy végre ismét akadt valaki, akinek elmesélhette, hogy Párizsban nem máshol, mint a Palais Garnier-ben fog vezényelni, és micsoda darabokat… Mimi kuncogva hallgatta, majd amikor senki sem figyelt, csendesen kiosont, és meg sem állt a hajótatig. Nem telt bele sok idő, hogy felfigyeljen az alsóbb szinten összegyűlt kisebb csődületre. Messziről rémesen lármázó társaságnak tűnt, de közelebb érve izgatottan fedezte fel, hogy kártyáznak. Nem is akármiben. Az egyik szélesen mosolygó matróz mellett kupacnyi érme hevert, miközben ördögi sebességgel kevert egy pakli kártyát. Csak akkor állt meg egy pillanatra, amikor megakadt a szeme Mimin.
– Eltévedni… kisasszony? – kérdezte tört angolsággal, mire Mimi franciául csak annyit vetett oda:
– Eszemben sincs. Beszállhatok?
A három fiatal matróznak szó szerint leesett az álla.
– Hogy micsoda? Hogy egy lány? Akarom mondani, egy fiatal kisasszony? – kérdezte egyikük, akinek szinte világítottak a képén az elkapart himlőhelyek.
A kártyát keverő fiú arcáról leolvadt az addigi magabiztos mosoly.
– Szó sem lehet róla! Csúnyán megüthetjük a bokánkat, ha a fedélzetmester fülébe jut, hogy az egyik első osztályú utassal…
De a mondatot befejezni már nem tudta, mert Mimi addigra elővett a szoknyája rejtett zsebéből egy fényes egyfrankost, amit még Mama adott neki búcsúzóul Londonban, kárpótlásul azért, mert nem tudott velük tartani. „Vegyél magadnak valami szépet a Lafayette-ben, drágám!”, susogta, miközben magához szorította a lányát.
Mimi nem volt benne biztos, hogy Mama örülne neki, ha most látná, mire használja fel az érmét. Nem úgy annak a szép ajándéknak, amit majd a kártyanyereményéből fog vásárolni neki! Mert
Mimi biztos volt benne, hogy szerencsés keze van, és még az sem zavarta, hogy nem ismeri a játékot,
amiben a három fiatal matróz egészen addig elmélyedt. Seperc alatt megtanulja.
A fiúk először hitetlenkedve nézték, majd a hasukat fogták a nevetéstől. Nem kellett sokat győzködni őket, előre örültek a könnyű nyereménynek, és hirtelen jött nagylelkűségükben még a játékszabályokat is türelmesen elmagyarázták Miminek.
Alig egy órával később már nem volt kedvük nevetni, amikor nemcsak az asztalon heverő érmék, de még a hétvégére félretett borpénzük is Mimi rejtett zsebébe vándorolt.
Az utolsó játszma végén Mimi elégedetten ropogtatta az ujjait, majd széles mosollyal felállt, és egyenként kezet fogott az elképedt matrózokkal.
– Egy élmény volt önökkel a játék, uraim! Ha szerencsénk van, talán a sors még a visszaúton is összesodor minket – mondta, és vidáman elmasírozott az első osztály felé.
– Attól mentsen meg minket Szent Tádé! – morogta orra alatt a himlőhelyes, és társai magukban mélységesen egyetértettek vele, hiszen napjában többször is fohászkodtak a szorongatott helyzetben lévők védőszentjéhez.
Miminek még most is mosolyt csalt az arcára, ha eszébe jutott a három matróz fancsali arca.
Ankának persze nem szólt egy szót sem a kiruccanásáról, de nem is lett volna rá alkalma, mert szobalánya egész úton az ágyat nyomta.
– Ha ez jobb kedvre derít, az arcod színe egészen illik ehhez az elegáns tapétához. Olyan igazán szép élénkzöld – mondta kedvesen, a szobájukba visszatérve, és nem értette, hogy Anka miért fordul tüntetőleg a fal felé.
Amint szilárd talajt érzett a talpa alatt, Anka valamelyest erőre kapott, és az utazóládák rettenthetetlen őreként most egy egészen egyedi, csak általa értett kevert nyelven utasítgatta a kocsist, aki megadóan hajlongott a szitáló esőben.
– Finoman azokkal a luggage-okkal, maga boeuf...
Mimi alig bírta elfojtani a kuncogását. Akkor viszont a Papa intette magához, és azon nyomban bemutatta Monsieur Fort-nak, aki az Operaház igazgatójának megbízásából kíséri majd őket először a calais-i vasútállomásig, majd társaságuk lesz a Párizsig tartó vonatúton is. Mimi kedvesen pukedlizett, és nagyon örült, hogy valaki majd szóval tartja a Papát, amíg ők Ankával kifundálják, hogyan bukkanjanak Alexander nyomára. Erre viszont nem került sor, mert amint kigördültek az állomásról, Mimi mély álomba süppedt, és hiába böködte Anka, még reggelizni sem volt hajlandó. Csak akkor pattant ki a szeme, amikor a vonat lassan begördült a Gare du Nord-ra. Alig várta, hogy a fehér kesztyűs vasutas lehajtsa a fényesre suvickolt fémlépcsőt, és
úrihölgyhöz egyáltalán nem illő módon két szökkenéssel a peronon termett.
– Ha a Mamád ezt látná… – suttogta mellette Anka, de a szava is elakadt, amikor tekintete végigpásztázta a fejük fölé boruló üveg- és acélmennyezetet. A magasba szökő, karcsú vasoszlopok között mintha a világ adott volna egymásnak randevút.
Mimi viszont érezte, ahogy a novemberi köd beszivárog a prémgallérja alá. Finoman összerázkódott. A képeslapokból ismert Párizs most kedélytelen, durcás arcát mutatta, mégis a zsigerei is azt súgták, hogy nincs a világon még egy hely, ami ehhez lenne fogható. Még nem tudta, hogyan bukkannak Alexander nyomára, ahogy azt sem, hogy valaha elkapják-e Wolfssonékat. Egyvalamivel viszont tökéletesen tisztában volt: Párizsban egy percig sem fognak unatkozni. Vigyorogva szívta magába a látványt, és belekarolt Ankába, aki ámulatában még zsörtölődni is elfelejtett.
– Azt mondják, Párizs… maga a csoda – lehelte, és a Papa nyomába eredve magával rántotta Ankát a kijárat felé. A hordárok alig tudtak lépést tartani velük.
Ha Mimi sejtette volna, hogy biztos távolságból, de szorosan a nyomukban egy lobogó fekete kabátos alak oson, talán sokkal elővigyázatosabb, és az este is máshogyan alakult volna.
(Fotó: Valuska Gábor)