Én itt, te hol?
„Mint a novemberi fagyban a birsalmának, olyan ráncos volt az arca, szinte látni lehetett a töpörödést, mint a természetfilmek felgyorsított videóiban. Aludttej-, fafüst- és disznószaga volt, az olcsó öblítő illatát talán csak én képzeltem hozzá még évekkel korábbról. Ahogyan a szája sarkát rágta, a tokája langyosan és lágyan rezgett, mint a kelt tészta. Megint azt gondolta, utoljára találkozunk.” (209.)
Ezek az Én itt vagyok, te hol vagy című novella kezdő sorai Vonnák Diána első kötetében. A folytatásban a perspektíva tágul és egy bekezdésen belül rálátunk a városhatárban álló cukorgyár tornyaira és a víztoronyra, és felidéződik a “rendszerváltás utáni reménytelenség” és az idősebb generáció világa. Tökéletes esszenciája a szerző prózájának és az egész Látlak kötetnek is. Mire idáig eljutunk, megjártuk Magyarországot, Skóciát, Ukrajnát, a Közel-Keletet és a Himaláját is. Talán. Hiszen a lokalitás,
a hol vagyok, vagy a honnan érkeztem és hová tartok a legbizonytalanabb pontok
ebben a kötetben. Folyamatosan úton vagyunk, és a kortárs magyar irodalom számára szokatlan vidékeken járunk. Mind nomádok vagyunk ebben a szövegvilágban. Akárcsak a könyv szereplői, akik mindenfelé utaznak a világban, de mire hazaérnek, idegenné válnak saját otthonukban. Legyen szó férfiról és nőről, külföldön dolgozó angoltanárról, béranyáról, vagy egy libanoni nőről és egy nigériai cselédről. Odüsszeusz soha nem érhet haza. Hogy ez a szemléletmód, ez a világra való nyitottság honnan ered, arra támpontot adhat Vonnák Diána önéletrajza is, de megfogadtam, hogy legyen ez egy olyan írás a szerzőről, amiben nem hangzik el az a szó, hogy… Beszéljünk inkább az irodalomról. Egy biztos pont szerencsére akad: mind a tizenhét novella kiváló példája a magyar rövidprózának. Valahogy így kell novellákat írni.
Látlak című könyvével Vonnák Diána nyerte el idén a legjobb első prózakötetesnek járó Margó-díjat.
Tovább olvasok„Amikor megérkeztünk, élt még, de a ház már nehéz volt az ételgőztől, gyűltek a rokonok, és enni ilyenkor is kell. Az öregasszony szinte elveszett a dunnák alatt az ágyban, ijesztőbb volt a fújtatásának a ritmusa, mint az óraketyegés éjjel egy üres szobában. Nézte a család, a belégzése pillanatában kicsit oldódott a félelem, aztán a csöndben újra minden idegszáluk kifeszült, míg várták a kilégzést, ami túl soká jött. Öntudatlanul vették együtt vele a levegőt, azonos ritmusban, mint a gyereküket rágást mímelve etető szülők.” (202–203)
Látlak. Mondja a cím, és világosan kijelöli, hogy a Vonnák-próza mindig egy én-te viszonyt feltételez, és
alapvető eleme a látás, a megfigyelés.
Te engemet, én tégedet. De ez nem egy heurisztikus felkiáltás, nem bújócska, és a szövegek sem lepleznek le semmit. Figyelnek. Látnak. Látok. A tengert, a hegyeket, mosolygó gyerekeket, forradalmár ukrán lányt, egy idős nénit, aki folyton beleeszik az ételembe, vagy éppenséggel az ajtón át nézik, ahogy az erkélyen állok, vagy fordítva, én próbálom éppen egy szamár tekintetét elkapni. És egyre több a kérdés. Mit jelent egyáltalán látni valakit? Honnan nézünk? És mit jelent ebben a távolság? Miért gondoljuk, ha látunk valakit vagy valamit, akkor az már megértéssel is jár? Épp a Közel menni című novella világít rá arra a paradoxonra, hiába vagy közel egy eseményhez, például egy forradalom közepén, akkor is kívülálló, idegen maradsz. A megértés nem a távolságról szól. Amióta olvastam a könyvet, nem tudom kiverni a fejemből, hogy a kötetcímet ne helyként is értelmezzem. Mintha egy útmenti fogadó lenne, amibe betérnek a vándorok. De vajon mit jelenthet a látásban lakni, létezni? Belakható-e egyáltalán ez az állapot? Ha a kötet Tandori-mottója felől nézem, akkor aligha jutok megnyugtató pontra, hiszen mindig egy kicsit elcsúszunk majd: „Ott leszek / hol nélkül. / Te is / mikor nélkül / Kettőnk közül / majdnem szemközt ülök le”. A novellák ezekre a „majdnem szemközti” pillanatokra nyitnak ablakot. És ez a megfigyelői képesség teszi igazán erőssé a leírásokat, ahogy például együtt vesszük a levegőt egy haldokló asszonnyal, és közben feltárulnak egy emberi közösség láthatatlan rítusai. Apropó levegővétel: „Belélegzem, amit kilélegeznek: a pállott alvást, a reggeli fokhagymás pirítóst, majonézes kukoricát, halászlevet, gyomorsavval a vodkát, a döglött csirke nyállal elegyített testét. A buzi szomszéd kifőzdéjéről beszélnek, kacagnak, visítva undorodnak, féltik magukat, a seggüket féltik, engem féltenek, felkavarodik köztük a levegő”. (26.) Kevés érzékletesebb példája van a közösség és a társadalom működésére, mind rákényszerülünk arra, hogy belélegezzük a gyűlöletet is. Én itt, te hol?
Bár most az első könyvet és a friss Margó-díjat jöttünk ünnepelni, és ugyan Vonnák Diána folyamatos mozgásban van - legutóbb épp New Yorkban bukkant fel-, de megemlíteném, hogy egy új könyvön is dolgozik, amiről a Margó más fórumain már volt szó. Vonnák Diána az utóbbi éveket rendszeresen Ukrajnában töltötte, és miközben meglelt egy új hazát, kitört a háború, hogy értelmetlenül eltörölje milliók otthonát. Belefonódott az ő élete is ebbe a rettenetes káoszba. Talán nem sértem meg azzal, ha felidézem, a zalai Margó Fesztivál egyik beszélgetése alkalmával elmesélte, jelenleg nehezen tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy kívülállóként – és a médiának köszönhetően – általában mindenki a bombázásokat és a halált látja, viszont úgy érzi,
neki a túlélőkről is mesélnie kellene.
Amikor a romok között élő emberek örülnek egy újabb napnak, vagy ahogy egyszerűen csak szeretik egymást, végső soron élnek. És ez a gondolat visszavezet bennünket a Látlak novelláihoz, hiszen ezek a történetek szerte a világból épp arról szólnak, ha már nincsen remény, akkor is megláthatjuk az embert és az életet.
Hol nélkül.
Mikor nélkül.
Majdnem szemközt.
