Az idei Margó-díj felhívásra 37 érvényes nevezés érkezett. Közülük választotta ki a Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vas Máté és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri a legjobb tíz kötetet. A Margó-díjat és a Margó x Erste #higgymagadban különdíjat 2025 októberében, az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál megnyitójával összekötött ünnepélyes díjátadón adják át a nyerteseknek. Most Vecsei Márton A menjek országa szerzője mesélt az alkotói folyamatáról, tízezer mérföldes buszozásról, hagyma-elvről (interjúsorozatunk korábbi részei: Breier Ádám, Dorosz Dávid, Falcsik Mari, Jehan Paumero, Nagy Mihály, Ongjerth Hanna, P. Szathmáry István, Schillinger Gyöngyvér, Tóth Marcsi).
Ha pedig a többi Margó-díjas kötetre is kíváncsi vagy, ebben a listában összegyűjtöttük mindet.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Az egyetemi évek alatt, az ELTE bölcsészkarának kreatív írás minorján kezdtem el komolyabban és rendszeresen foglalkozni kisprózai műfajokkal, tárcákkal, tárcanovellákkal, rövid elbeszélésekkel. A kezdeti időszakban, ahogy a legtöbben, akik írásra adják fejüket, én is úgy írtam, ahogy olvastam. A saját írói hang és alkotói módszer megtalálása volt a cél, valamint annak egyre nagyobb terjedelemben való tudatos használata, az ösztönösség megtartásával. Kötetem írásakor a legfontosabb tapasztalat az aprómunka fontosságának szem előtt tartása volt, és a húzásnak, mint az alkotói folyamat esszenciális részének elfogadása. Ehhez szükségesnek éreztem, hogy
hetekre, akár hónapokra is félretegyem az adott bekezdéseket, novellákat, hogy később már olvasóként befogadva könnyebben tudjam kiszűrni a felesleges sorokat,
rossz mondatokat, terjengősséget, melyeket az alkotás közbeni érzelmi bevonódás miatt írás közben nem tudtam érzékelni.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Tanulmányaimat megszakítva (bár gyakran úgy érzem, hogy inkább elkezdve) 2015-ben jelentkeztem egy amerikai nyári táborba konyhai munkásnak. A nyarat egy Boston melletti kisvárosban töltöttem. Mosogattam, takarítottam, főztem hetedmagammal, nemzetközi csapatban. Nyolcszáz dollárom maradt a munka végére, hogy megvalósítsak egy lehetetlennek tűnő tervet.
Tízezer mérföldet tettem meg busszal az államokban, és már az út közben megfogalmazódtak sorok, gondolatok, dalszövegek.
Kötetem Az India című, prototípusnak is tekinthető novellájának megírása során már éreztem, hogy egy helyenként lazábban, helyenként szorosabban összekapcsolódó novellafüzér lesz az a szöveghossz, amelyben érvényesülni tudna autofiktív kötetem története. Ebben a terjedelemben a markánsan használt nyelvi játékok is éppen elegendő teret kaptak.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Az ELTE bölcsészkarán működő Szerdai Szalon irodalmi alkotókör egyik alapítójaként és felolvasóestjeinek állandó résztvevőjeként abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kötetem számos novelláját be tudtam mutatni diáktársaimnak és a kreatív írás minor oktatóinak. Ezeken a műhelyalkalmakon nagyon fontos észrevételeket kaptam, részletekbe menő, hosszas beszélgetések során fontos kritikákkal, véleményekkel, építő megjegyzésekkel találkoztam. A teljes (bár még nem teljesen kész) kötetet először családtagjaim, valamint ennek a műhelynek a tanárai és alkotói hallhatták és olvashatták.
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgy magadban és a kötetben?
Eleinte a már említett „bátor húzás”, az érzelmileg fontosnak tűnő, de irodalmilag elhanyagolható vagy egyszerűen túlírt részek törlése volt kihívás, valamint a novellák sorba rendezése a kezdetben meghatározott pikareszk – térben és időben való ugrálásra épülő –szerkesztési elv szerint. De talán mindezeknél is nagyobb feladat volt a szerkesztési munkák során visszanyúlni a szövegtörzshöz, melynek egyes részeit már évekkel korábban megírtam. Ilyenkor egy-egy újabb, szükségesnek tartott mondat, bekezdés vagy akár teljesen új leírás, gondolat erejéig pontosan ott és úgy kellett felvennem a narrátor elbeszélői nyelvét és a kötet formai jellegzetességeit, ahol és ahogy korábban letettem.
Mit vártál az első könyvedtől?
Fantasztikus érzés volt, amikor biztossá vált, hogy a Szépirodalmi Figyelő kiadó szerzőjévé fogad és vállalja a kötet kiadását. A kiadás folyamatát vártam igazán, a közös munkát, szerkesztést, lektorálást, tördelést. És azt, hogy mindezek eredményeként a kezembe vehessem kötetemet. Az első kötet megjelenése igazolhatja egy pillanatig az írásba fektetett munkát és bizonyíthatja, hogy érdemes volt kitartani a kézirat mellett, de valójában annyit vártam, hogy minél több olvasónak okozhassak vele élményt, akár csak egy-egy mondattal vagy gondolattal. Ami pedig engem illet:
első könyvemtől a másodiktól való termékeny félelmet várom.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Már nem tehetem, így erre a kérdésre pontos választ nem tudok adni. A kötet már önálló életet él, így én is inkább olvasóként veszem kézbe. Úgy érzem, nem szabad megváltoztatásra gondolnom, mert az azt jelentené, hogy befejezetlen, pedig amint kijött a nyomdából, a hibái is a könyv részévé váltak.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Akárhány olvasói visszajelzéssel találkoztam az elmúlt hónapokban, mindegyik mást emelt ki. Ezek összességét tartom megjegyzendő reakciónak, mert megerősítenek az írói szemléletemben, miszerint próbáltam minden szövegegységet egy bizonyos hagyma-elv szerint megmunkálni. A felszínen gördülékenyen fogyasztható szöveget próbáltam létrehozni, humorral és nyelvi játékossággal, míg mélyebb rétegeiben úgy igyekeztem filozofikusabb tartalmakat, egyéb művészeti ágak felé is nyitó intertextualitást elhelyezni, hogy e rétegek maradéktalan felfejtése nélkül is befogadható legyen a kötet. Így valamilyen hatást így is, úgy is gyakorolni tud az olvasóra a szöveg.
Végtére is, egy hagyma kettévágásakor sem tudjuk megmondani pontosan, hogy melyik rétegtől könnyezünk.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Már gyerekkorban megszerettem az olvasást, sok történet magával ragadott, de a legemlékezetesebb könyv, ami élénken él az emlékezetemben az A láthatatlan ember című regény Gárdonyi Gézától.
Emlékszem, ahogy kilenc évesen a Balaton partján fekve fel sem keltem a törölközőmről, úgy merültem bele a víz helyett Gárdonyi történetébe.
Egyszerűen beszippantott a világába. Nem sokkal később a kapolcsi Művészetek Völgyén egy kézműves bemutató során préselhettünk magunknak egy könyvjelzőnyi papírt. Ennek a darabkának az érdes, durva felületére írtam fel a könyv legismertebb mondatait: „Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.” Azóta is a régi szobám falát díszíti ez az idézet.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
A gimnázium első éveiben sok verset írtam a fióknak Rimbaud, Baudelaire, Faludy, József Attila és Jim Morrison hatására, melyeket emlékeim szerint naivan már irodalomként mutattam meg családtagjaimnak, bár az idők próbáját egyik sem állta ki. Később jöttek tárcák, rövid prózai alkotások, dalok, majd az egyetemi évek kezdetén már szárnypróbálgató, de mégis irodalomnak tartott tárcákkal és novellákkal jelentkeztem a frissen induló kreatív írás minorra. Az első hallgatói csoportot többek között ezen írások alapján válogatták össze.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
A magyar irodalomból a Sátántangó tartalmát és szerkezetét tekintve is nagyszerű debütáló kötet. Kőszegi származásúként a szülővárosomhoz kötődő Kristóf Ágota (Agota Kristof) eredetileg franciául írt A nagy füzet című műve is nagyon közel áll a szívemhez, az azzal trilógiát alkotó kötetekkel együtt (A bizonyíték, A harmadik hazugság). Az idegen nyelvű elsők közül pedig a Száll a kakukk fészkére, a Zabhegyező, és John Fante Kérdezd az út porát című kötete is nagy hatással volt rám. Ez utóbbi ráadásul annyira, hogy blues-rock zenekarom is ennek hatására kapta az Ask the Dust nevet.
