Vecsei Márton A menjek országa című kötete „egy hangsúlyosan közép-kelet-európai nézőpontot érvényesítő elbeszélő tár elénk: a világot otthonuknak tekintő zenészek, művészetükért néhány dollárt bezsebelő utcai figurák, valamint a világ minden tájáról Amerikába sereglő fiatalok. Közöttük érzi igazán otthon magát Vecsei Márton hőse, aki a végtelen buszon töltött órák alatt jobban megismerte az országot, mint bármely idegenvezetőtől. S hogy még teljesebb legyen az olvasókat magával ragadó immerzív hatás, a fejezetek élén található QR-kódok a szerző dalai, e hamisítatlan őserőtől dagadó bluesnóták felé vezetnek tovább mindenkit, aki szeretné multimediális szintre emelni a kötet kínálta élményeket" – írta a kötetről Dobos Barna, a Margó-díj előzsűrijének tagja.
Vecsei Márton: A menjek országa (részlet)
Balra, majd egyenesen a remény sarkáig
„Nincs még korán a whiskyhez?” – kérdezte közönségét a pulthoz lépve a Bamboula’s bár énekesnője. Amikor ide jött, azt hitte, New Orleans testesíti majd meg mindazt, ami hiányzott neki. Amikor távozott volna, érezni kezdte, New Orleans azt testesíti meg, ami hiányzik belőle.
Ebben a városban sűrűsödik össze minden vágya, meg nem hozott döntése.
És mint olyannak, a meg nem hozott döntésnek aligha van valós súlya. Vákuumváros, az államon belül egyedülálló, de az országban, sőt szerte a nagyvilágban is aligha találni hasonlót. Egy téren belüli tér, ami elhanyagolható mennyiségű anyagot tartalmaz. New Orleansban kevés az ember által meghozott döntés.
Néhány nap elég ahhoz, hogy feltűnjön, helyetted hozza a döntéseket, ahogy összesűrűsödik benned New Orleans. New York azzal kérkedik, hogy ő az igazi Amerika. A nagybetűs Amerika. Magasabb, szebb, érdekesebb, vonzóbb. Mindenki őt akarja: ódák, versek, filmek, dalok megállás nélkül neki szerenádoznak.
Minden róla szól, ő az Igazi. Los Angeles hasonló. Bárkit megkaphat. Ledér, kacér, fényes és feltűnő. San Francisco fiatalabb, szabados, nem válogat, odaadja magát ideig-óráig bárkinek, aki őt választja. Las Vegas ugyanígy tesz, de ő már megkéri az árát is. Velük, közöttük nőtt fel New Orleans. Ilyen környezetben, ilyen légkörben. Ez a légköri és környezeti nyomás tette vákuummá.
Úgy érzi, folyamatosan bizonyítania kell. Féltékeny és éhes, de már nem mer igazán szeretni.
Mélyen belül csendes, kívül pedig egyre viharosabb. Fájdalom és a kétségbeesés, remény és vágy keveredik benne. Szomorú, és egyszerre gyönyörű. Bizonytalan, ezért magához láncol és nem ereszt. Lassan olyanná leszel, mint ő. Átformál. Azonosulsz vele, és ha kételkedsz benne, szeret-e, akkor valójában abban kételkedsz, szereted-e önmagad.
Folyamatosan visszatérő hurrikánok újratermelődő maradványainak penészszaga keveredik sár- és mocsárszaggal, mindezt körülöleli a kiömlött ital illata, a malátázott árpa, rozs és búza, a tőzeg, a nedves fa, a citrusos jegyek, méz, hínár, só, egy csipetnyi kreol konyhaszag, a fekete bors, a kakukkfű, bazsalikom, oregánó, mustármag és Cayenne paprika bukéja. Ez a városparfüm tömíti el az orromat. A pillanat, amikor már csak a kiömlő italt érzem, az a sűrűsödés kiteljesedése. Csak habitus kérdése, hogy ezt megfosztottságnak vagy szabadságnak élem-e meg.
Mi öten voltunk a közönség, ötből ketten whiskyztünk, és kettőnkből egyedül én tudtam angolul, hát válaszoltam az énekesnőnek. „Nincs még korán Janis Joplinhoz?” Jamie-nek hívták, és a Piece of my Heart című dallal fejezte be az első blokkot. Délután fél kettő volt. Kora reggel New Orleansban. Jamie-nek a kezdetekben még volt terve a várossal. Azt tervezte, elhagyja. Ez egy hasznos terv, ha blues zenész vagy. Én is az vagyok.
A nagy útról szőtt tervek remek dalszöveg alapanyagok, ahogy az utazás maga, és a megérkezés pillanatában feltörő visszavágyakozás is.
Mindezek manifesztációja a 61-es út, ami a vákuumvárost és a kanadai határt köti össze, miközben keresztülszeli az országot. Ez az út, ami mellett Elvis felnőtt, az út, ami mellett Martin Luther King-et meggyilkolták, az út, aminek Bob Dylan külön albumot szentelt, és az út, amelynek egyik kereszteződésében Robert Johnson elásta a modzsóját, a blues zenészek szerencsehozó kabaláját egy fekete macska csontjával, hogy megidézze az ördögöt és eladja neki a lelkét, hogy a világ legjobb gitárosa legyen. Halálakor a pokol kutyái jöttek el az ördöggé lett lélekért, a legenda szerint. De elképzelhető, hogy csak egy féltékeny férj kevert sztrichnint a whiskyjébe.
Erre az útra vágyott Jamie is, de olyan sokáig hezitált, hogy New Orleans átvette az irányítást döntései felett. Ezek után már nem volt választása. Már a város tervezett vele. És New Orleans terve Jamie-vel is, mint mindenki mással, pusztán annyi volt, hogy New Orleans-i maradjon. Egy mitologikus alapmotívummá, az elvágyódó zenésszé változzon. Aki lehet, hogy egy rövid időre mégis elhagyja a várost, de mindig visszatér. Belül csendes, kívül egyre viharosabb. Karcos, éles hangja fájdalmat és kétségbeesést hordoz, valódi sebeket tép fel, de a begyógyításukban már nem segít, mert várja a végtelen 61-es út. Most Jamie-nek hívják, de lehet, hogy korábban Camille volt, vagy Betsy. Talán később Laura lesz.
A város így tartja kézben saját lakóinak kollektív tudatalattiját, így marad a művészet forrása.
Létrehozott archetípusai pedig fenntartják sajátos ősképét. Például bárokat neveznek el ősi hangszerekről, mint a bambouláról, a végtelen dobról, aminek két vége van. És ugye két vége semminek sem lehet. Vagy van eleje és vége, vagy, ahogy ez esetben is, az eleje olyan, mint a vége, így megkülönböztethetetlen.
A bamboula eredetileg nem más, mint egy nagy, rumos hordóból készült dob, aminek bőrt feszítenek az egyik, nevezzük most mégis így, végére. A másik oldalról nézve mégis lehet vége a bamboulának. Mert a bamboula tánc is, amit a Kongó téren jártak néger rabszolgák, ha kimenőt kaptak. Táncoltak, amíg a kimenő véget nem ért. Szólt a kam-bumbulu, a későbbi jazz egyik ősképe, és járták a ba m’mbulát, ahogy akkor hívták, bantu szóval.
Negyed kettőkor, az ürességtől kongó téren átvágva, ürességtől korgó gyomorral léptünk be a Bamboula’s bárba. Kettőkor már a második whiskynél tartottunk Jamie-vel, aki karcosan visszafojtott alt hangon, a szemkontaktust alig tartva beszélt. Mondatai között meglepően hosszú szüneteket tartva, mégis meglepő részletességgel válaszolt a kérdésre, honnan jött. Európai és dél-amerikai gyökereit váratlan aprólékossággal fedte fel előttünk.
A harmadik whisky tájékán egy pillanatra elbambultam. A bár ablakán át észrevettem egy hajléktalanforma fazon sziluettjét, és egy pillanatra kívülről, az ő oldaláról láttam magunkat. Aztán mindenen kívül. Láttam, ahogy a város elkezd dolgozni velünk és rajtunk. Éreztem, ahogy a város átveszi a főszerepet, éreztem, ahogy a talaj kicsúszik alólunk, ahogy a döntéseink a kezünkből,
láttam, ahogy egy negyedrészt olasz magyarnak, a jelen helyzet kíváncsi utazójának egy német és brazil ősökkel bíró amerikai zenész mesél egy Bamboula’s nevű bárban.
Láttam, ahogy 1848-ban Louis Moreau Gottschalk, a kulturális sokszínűség archetipikus zeneszerzője Bamboula címmel megírja az első swing-dalt, Moreau, aki egy londoni zsidó üzletember és egy kreol anya gyermeke, féltestvérei meg mulatt anyától születtek. Láttam, hogy Louis Moreau Gottschalk kreol anyja haiti származású anyától született a mai Haitin, hogy Haitit még rég Szent Dominikának hívták, és Amerikát még fel sem fedezték, amikor a bamboulát megalkották valahol Nyugat-Afrikában, Kamerun környékén. Láttam, ahogy a kongó téren sok száz ember tombol a bamboula bömbölő szinkópáira. Éreztem a vákuumhatást, láttam New Orleans-t dolgozni. Velünk és rajtunk. Helyettünk.
Ahogy az ember kinéz a bárból, a Pöttyös Macska deszkáit láthatja. A deszkákat jelentő világot. Ha nem bambul az ember a Bamboula’s ablakán, hanem kinéz, akkor láthatja Greget, a keresztutca sarkán, ahogy kartonvásznaiból kifogyva a falra pepecsel. Mindenféle zöldségeket: paprikát, borsót, jalapeñót, hagymát, a gumbó alapanyagait, ahogy ő szereti. Lehet, hogy egy ideig nem eszik gumbót.
Festményei nem fogynak, kartonja már nincs, csak egy karton söre. Bánatában a falat festi. Ha nem fizet a területért hó végéig, akkor kereshet új helyet! Amikor még volt felesége, csodálatos ételkölteményeket varázsolt neki. Igazi konyhaművészként, mert akkoriban, amikor volt felesége, volt konyhája is. Először a szemével eszik az ember, mondta mindig. Ezért kell szép ételt az asztalra rakni.
Aki énekel, az kétszer imádkozik. Aki szép ételt eszik, az kétszer eszik. Egyszer a szemével, egyszer a szájával.
Napközben gyakran visszatértünk a Bamboula’s bárba. Egyrészt a Frenchmen Streeten nehéz kijönni úgy egy bárból, hogy ne egy másikban lyukadj ki, másrészt kint rohadt meleg volt, bent meg olcsó whisky. Olcsóbb, mint máshol. Igaz, minden második kört Joey fizetett, de minden első így is olcsóbb volt. Öt körül egy blues-zenekar játszott. Míg őket néztük, észre sem vettük, hogy Joey minden második körnél két koktéllal többet vett, a miénket az asztalunkhoz hozta, míg a többivel kisétált az utcára. Azt gondoltuk, cigizni megy.
Az ablakból nem láttuk, hogy fél óránként két koktélt visz Jillnek és Bradnek, egy fiatal, hajléktalan párnak a Hope Street sarkára. Amikor harmadszor indult kifelé, gyanússá vált. Utánamentem. Láttam, hogy balra fordul, és megy a Washington tér felé. Keresztül a Law Streeten, a Hope sarkáig. Érdekes ez a negyed! A törvényen keresztül lehet a reményig eljutni, ráadásul mindkettő, a Hope és a Law is egyirányú! Csak másik irányból.
Joey nagyon hamar ráérzett New Orleans logikájára. Mikor megkérdeztem, miért gyalogol ennyit fél óránként a koktélokkal, miért nem ad inkább pénzt Jillnek és Bradnek, csak annyit felelt: „Azt úgyis csak elinnák!”
A Bamboula’s 2013-ban nyílt, egy hurrikán sújtotta vegyesbolt helyén.
Éjszaka még egyszer visszatértünk. Üvöltött a swing, hatalmas volt a tömeg. A pult előtt összefutottunk Jamie-vel. „Nincs túl késő a swinghez?” – kérdezte karcos, éles hangján, félmosollyal az arcán, szája bal sarkában egy frissen töltött, meggyújtásra váró cigarettával, amiről a gyanútlan tekintet könnyen elhiszi, hogy annak szájszéli helyzete az, ami a mosoly szimmetrikussá görbítésében megakadályozza őt.
Pedig csak kellék, ami leplezi, hogy teljes mosolyra már képtelen. „Nincs túl késő a whiskyhez?” – kérdeztem vissza. Csak fél kettő volt. Késő délután New Orleansban. Ha nem az ablaknak háttal beszélgetünk, láthattuk volna, hogy az első keresztutcában Greg söre elfogyott. Az egész karton. Láthattuk volna, ahogy öklendezik, de azt is, hogy mindennek ellenére, neki így is jó. Hiába, aznap még csak egyszer evett, de jó így is, még ha eredetileg máshogy is szól a mondás. Hogy New Orleansban jobb a borsót festeni és az ördögöt hányni a falra!
