„Tizenhét évesen adta ki első kötetét, de az alatt a tizenhét év alatt többet élt, mint más egy hosszú élet során” – írtuk 2015-ben József Attila születésének évfordulóján. A Tiszta szívvel költője azon kevés alkotók közé tartozik, akiről biztosan minden magyarnak él valamilyen kép a fejében: a padlásra ruhát hordó mama vagy a Nagyon fáj soraiból áradó keserűség közös emlékeink az iskolapadból.
A magyar költészet napja alkalmából írókat, költőket és irodalmárokat kerestünk fel, és arra kértük őket, írják meg nekünk, melyik a kedvenc József Attila-versük, majd indokolják is meg a választásukat. Vida Kamilla, Lőrincz Csongor, Áfra János, Tóth Krisztina és Pollágh Péter jóvoltából színes és izgalmas gyűjtemény született, ami szerintünk kiváló alkalmat nyújt arra, hogy (újra) elmerüljünk ebben a legendás életműben.
Vida Kamilla (költő, a Partizán szerkesztője): [Ime, hát megleltem hazámat…]
„Emlékszem, hogy melyik teremben és padban ültem a Pécsi Janus Pannonius Gimnáziumban, amikor az [Ime hát megleltem hazámat…] című József Attila-verset tanultuk – rémlik a pedagógusi kommentár is. Ritkaság az ilyesmi, hogy a tér, a hőmérséklet, a testérzet ilyen módon kapcsolódik egy műhöz, ennyire élesen az Antigonéra és az Abigélre emlékszem még.
Középiskolában, mikor nekikezdtünk a JA-életműnek, őszintén: nem nyűgözött le.
Talán túl nagy elvárásokat támasztottam, amihez a befogadói gyakorlatom, az ízlésem még nem tudott felkapaszkodni – illetve jártam már Sárváron írótáborokban, tudtam, hogy illik József Attilát szeretni. Logikus módon így nehezebb volt kapaszkodót találni az akkori énemnek a versekhez.
De az [Ime hát megleltem hazámat…], s különösen annak utolsó versszaka azóta is elkísér. Az egyetemes és magyar irodalomban nem ismerek pontosabb szókapcsolatot a melankóliára, a méltóságteljes bukásra a »végképp másoknak remélésnél«.”
A Vida Kamilla által ajánlott vers első szakasza, a teljes költeményt olvasd el itt:
Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
Lőrincz Csongor (irodalomtörténész): Téli éjszaka
„Egyik kedvenc József Attila-versem a Téli éjszaka. Talán ez a költemény az érett József Attila első, minden tekintetben nagy verse.
Olyan szöveg, amely a líra (egyes bevett fogalmainak) határait is feszegeti.
Alany és világ, bent és kint, az érzékelés külső és belső oldalai, előttje és utánja, a „Csengés emléke” és maga a csengés szétszálazhatatlan módon kapcsolódnak össze, mennek át egymásba. „A lég / finom üvegét / megkarcolja pár hegyes cserjeág.” sorokban nem dönthető el, belülről vagy kívülről karcolja a cserjeág a lég üvegét, mint ahogy szerkezetileg hasonló módon a „Milyen vitrinben csillognak / ily téli éjszakák?” sem adja egyértelműen tudtunkra, a „téli éjszakák” (itt már többes számban!) bent a „vitrinben” léteznek, vagy a vitrin üvegén tükröződnek. Ezzel a vers megelőlegezi az Eszmélet zárlatának hasonló módon kettős effektusát: „Én állok minden fülke-fényben.”
A költemény továbbá fölöttébb emlékezetes és jelentéses módon játszik hang és némaság, fény és sötétség, csillagok és éj kölcsönös viszonyaival. De ugyanígy egymásba oltja könnyedség és nehézség, tünékenység és anyagi nehézkedés attribútumait (pl. „elnehezült kezek, / meg-megrebbenve tartogatják”, a „földmíves” „[n]ehéz” alakja eszközeivel egybeforrva). A vers a nem-emberi dimenzió és a láthatatlansággal, valamint némasággal szembesített érzékelés (pl. „Hallod-e, csont, a csöndet?”, ahol a „csont” konkrét fiziológiai értelemben „hallócsont” is lehet) összjátékába bevonja az „elme” és a „gondolat” instanciáit is – míg végül zárlatában egy önreflexív alakzattal a költészetet mint egyfajta mérést, azaz mérték-vevést, mérték-adást értelmezi (Martin Heidegger német filozófus egy 1951-es előadásában beszélt erről Hölderlin kapcsán: „… költőien lakozik az ember…”).
A Lőrincz Csongor által ajánlott vers így kezdődik, a teljes költeményt olvasd el itt:
Légy fegyelmezett!
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
Áfra János (költő): Csöndes estéli zsoltár
„A nagy hatású életművek gravitációjából egy idő után szabadulnia kell a fiatal szerzőnek, ha nem akarja önkéntelenül is folyton a neki olyannyira tetsző szófordulatokat, hangulatokat, költői képeket visszhangozni saját verseiben. Ugyan kedvenc költőm nem volt soha, de József Attila nagyversek sorozatával nyűgözött le középiskolás koromban, és hamar megértettem, hogy leginkább a tőle történő távolodást kell tanulni. Az érett korszakában megmutatkozó poétikai komplexitás lenyűgöz, de nincs kedvenc versem tőle.
Így megtehetem, hogy egy olyan korai – tizenhét éves korában írt – szövegre hívjam fel a figyelmet, amely kevésbé népszerű.
Az Istent a maga direktségében megszólító Csöndes estéli zsoltár nyelvhasználata zavarba ejtően közvetlen és egyszerű, programszerűen prózai és laza: megtagadja a legmagasabbhoz szóló beszéd rímbe kényszerítését, köznyelvi fordulatokat alkalmaz, egyszerű analógiákkal él. Bár ez egy sok tekintetben tisztázatlan, kevéssé jól szerkesztett, eszköztelen darab, mégis mélyen átérezhető a hitelessége miatt. Miután a beszélő lényeglátóan rámutatott a transzcendens erőkkel történő kapcsolatteremtési kísérletek paradox természetére, az autentikus hang létrejöttét az „én” adományként történő felismeréséhez köti.
Fotó: A szerző Facebook-oldala (Vigh Levente)
A beszélő gyermeki keresetlenséggel vall a megértés nehézségeiről, amely tetten érhető abban is, ahogy a csodálat „itt”-jét hangsúlyozó önfeltárulkozás, valamint a figyelem teljes elmaradásának (ismételgetett, épp ezért bizonytalannak tűnő) elfogadása közt egyensúlyoz. Némi iróniával arra késztet ez a vers, hogy elgondolkodjunk, hogyan is állunk (éppen most) a megörökölt dogmákkal, hogyan a csodálattal (és a csodákkal), és leginkább önmagunkkal mint (talán-talán) Istentől kapott (kapható) ajándékkal.”
Íme az Áfra János által ajánlott vers első szakasza, a teljes költeményt olvasd el itt:
Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tóth Krisztina (költő, író): Hangya
„Egy talán kevésbé ismert József Attila-verset választottam, mert nagyon kedves a szívemnek. A költőben lakozó gyerek beszél itt. A gyerek, aki leguggol, aki közelről bámulja a világ részleteit, és rácsodálkozik minden apróságra.
Mindnyájan figyeltük a hangyákat gyerekkorunkban, aztán kinőttük ezt a magafeledt bámulást.
József Attila szemlélődő költő, aki az anyagok megmutatásával, a részletekkel teremt atmoszférát.
Fotó: A szerző Facebook-oldala (Szalmás Krisztina)
»Hogyha golyóznak a gyerekek, az isten köztük ott ténfereg« – írja az Isten című versben. Akkor is ott van ez az Isten, amikor a szerző a legkisebb teremtményére csodálkozik rá. Aztán azzal folytatja, hogy »különben jó az is«. Jön az eső, el fogja mosni a hangyát. Mit lehet tenni, halandóak vagyunk – biccent a költő okos fejével. Ezt a verset a gyerekeimnek is megmutattam, amikor kisebbek voltak, és azonnal értették, megszerették.”
A Tóth Kriszina által ajánlott vers első szakasza, a teljes költeményt olvasd el itt:
A bábok között elaludt a hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.
Pollágh Péter (költő, író): Eszmélet
„Halálra pártolták, pont, mint Adyt. A 33 keresztjére már nem mászhatott fel. Igazából nem csodagyerek. Első nagy verseit 27, az Eszméletet 29 évesen írta. Hat évig járt a csúcsra.
Sokáig titkoltam, hogy ő áll minden fülke-fényben, mindig ő. Aztán Régi voltam verskötetemet már neki ajánlottam, ’22-ben így coming outoltam. Friss négysorosom (J. A., 1937) róla is szól: „Egy üres öltöny. / Elengedek mindent, / ami nem szeret(et). / Szabadságodat töltöm.”
Az Eszmélet gazdag (több polcnyi) recepciója nyilvánvalóvá teszi a tényt: befejezett értelmezés nincs.
A művészet nem (egyismeretlenes) egyenlet: történő képlet (képzet) inkább. Miről szól most épp? A mérgező szülőkről is. Látom, ahogy Laura Palmerrel megszervezi a Legelső Szülőellenes Tüntetést, mert bármit láthatok általa. Miről még? A hasadásról. A gyönyörű személyiségzavarról. Arról, hogy összemosódnak a dolgok, elhibbannak. Hogy pokolra kell menni. Ennyi?
Fotó: Litera
Nem iskolás demonstráció, nem kívánja felmondani a leckét. Milyen? Unikális darab. Egyetemes nyalánkság. Mégis magyar. Mért? Mert tévedni akar. Nem osztja az észt. A beszélő pozíciója mindvégig instabil. Keveri az igeidőket s az édes összetevőket. Rétegzett, mint egy sütemény. Szoktad hallani? Hangosíts meg bátran egy süteményt! Én ma a Színészkirály hangján hallom, holnap egy kisfiúén, mert úgy akarom, vagy ő akarja úgy.
A filozófia rendszerépítő ambíciójával lép fel, azonmód ideák (rögeszmék) áttetsző üvegfalába ütközve.
Nem olvasóbarát. Az efféle (intellektuális, fogalmi) líra hagyományosan megtűrt elem nálunk. A kuplészerű, mesterkélten könnyed megszólalások (vö. Mi a líra médiuma?) és a bárgyú, tanítói dörgedelem-példázatok „mázsás” tradíciói mérhetetlen erővel nehezednek a mindenkori magyar olvasásra.
Nélküle nem írom meg Az Amishokért versemet, ahogy Pilinszky János az Apokrifot, Domonkos István a Kormányeltörésbent. Köszönöm neki(k), hogy vagyok. Kösz, J. A.”
A Pollágh Péter által ajánlott vers első szakasza, a teljes költeményt olvasd el itt:
I
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
(Fotók: Wikipédia, MTI, Litera)
