Február 11-én jelent meg a Tizenegyes című sorozat új része Tóth Krisztina válaszaival. Ebben a sorozatban az írót mint olvasót szólítjuk meg, kérdéseink olvasási szokásokról szólnak. Ugyanis a könyvekről, filmekről, zenékről, színházról ugyanolyan jó beszélgetni, mint mondjuk focimeccsekről. Az a közös ezekben, hogy a néző vagy olvasó kívülálló és mindenről lehet véleménye.
A Tizenegyesben Ott Anna sorozatszerkesztő mindig ugyanazokat a kérdéseket küldi el a szerzőknek, válaszolt már Mucha Dorka, Láng Zsolt és Krusovszky Dénes. A kötelező olvasmányokról két kérdést teszünk fel, hogy minek kellene felkerülnie és minek kellene lekerülnie.
Azért kérdezünk erről, mert a kötelező olvasmányok egy kánont jelentenek, meghatározzák életünket és az olvasási szokásainkat, sőt a társadalomképünket befolyásolja.
A kánonok folyamatosan alakulnak, nincsenek végleges listák, és addig jó, amíg nem rögzülnek annyira, hogy mozdíthatatlanná váljanak, vagyis ugyanazt kelljen olvasnia a nagyapámnak és majd az unokámnak, pedig teljesen más társadalmi, kulturális és politikai helyzetben élnek: könnyebben olvasható könyvek kerülhetnek fel, kikerülhetnek évtizedekkel korábban ideológiai alapon felkerülő könyvek, illetve olyanok is, amelyekkel már nehéz párbeszédbe lépnie egy mai fiatalnak.
Tóth Krisztina írói munkásságát itt a Könyves Magazinon nem kell bemutatni, mi kifejezetten szeretjük verseit, novellásköteteit és regényeit, sőt az angoloknál a Pixel fordítása a legjobbak közé került. Többször írt nekünk a szerző (56-os novellát, tavaly az Adventről), sőt ősszel interjúztunk is vele az írásról és alkotásról. Itt szeretném elszpojlerezni, hogy a hétfőn indult, az évtized legfontosabb magyar szépirodalmi megjelenéseit bemutató listacikkünkben is szerepelni fog.
A fura az, hogy nem azért kell tiszteletben tartani a véleményét, mert nagyszerű író, hanem egyszerűen azért, mert normálisan megfogalmazott álláspontja van.
A HVG pár napja feldolgozta az interjút, ekkor szabadult el az őrület és indult be az internetes írólincselés, aminek itthon valamiért új hagyománya kezd kialakulni. Az olvasók támadták már meg Lackfi Jánost és Varró Dánielt is. A HVG-cikk megjelenése után a Jókai-rajongók elárasztották kommentjeikkel, üzeneteikkel és leveleikkel az írót, aki Facebook-posztjában állt ki az internetes lincselés, az eltörlés kultúrája ellen.
Új szintet jelenthet a kutyaszar megjelenése az írólincselés során!
Kedves Kommentelők! 1. Minden, amit a kötelező olvasmányok témájában gondolok, olvasható az eredeti interjúban. Az...
Közzétette: Tóth Krisztina – 2021. február 22., hétfő
A Tóth Krisztinára zúduló mocsok miatt nem látszik, hogy ezek a kánonok mindig mozgásban vannak, mindig alakulnak: mindig más lesz fontos, például a kötelezők esetében is. Nálunk nem volt szerencsés, hogy Homéroszt 15 évesen kellett olvasnunk, ahogy abban sem vagyok biztos, hogy az irodalomtörténeti szempontok fontosabbak annál, hogy megtanuljunk olvasni. Nemcsak regényt kell megtanulni olvasni, hanem újságcikket is, konkrétan egy olyat, amiben egy írót kérdeznek az olvasmányélményeiről.
Az interjúkérdés arra vonatkozott, hogy az író, mit venne le a listáról. Nem arról, hogy mit fogunk levenni, és nem is arról, hogy mit kellene betiltani. Tóth Krisztina válaszában Jókai Mór Az arany ember című könyvét említi, elsősorban a nőábrázolása miatt. Ezután röviden felsorolja, mi a problémája az ábrázolt világgal: "Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér."
Ha bármelyik új Jókai-rajongó a szívére teszi a kezét, akkor tudna mondani a kötelezők listájáról olyan könyvet, novellát vagy verset, amit szívesen kiváltana mással. Aki mást mond, az olyan tekintélytisztelő, aki az olvasás szabadságát nem élte még át:
mert a versek vagy történetek személyesen kell minket megszólítsanak, ezért lehetséges, hogy mindenki mást gondol a könyvekről, mindenkinek más a fontos.
Az arany emberrel az író egy fontos szempontot hozott be, amiről egy normális országban érdemes lenne beszélni: az általános iskolától az érettségiig sokféle verset, novellát és regényt kell olvasni, amelyek bizony egy férfivilágot mutatnak meg. Az irodalomtörténet ilyen, a nők sokkal később válhattak íróvá, és azóta is sokféle rendszerszintű problémával és elnyomással kell szembenézniük (egyébként erről, a nemek és irodalom viszonyáról Tóth Krisztina is elmondta saját élményeit egy konferencián). Tóth Krisztina egy valódi, fontos problémára hívja fel a figyelmet, amivel mi is nagyon sokat foglalkoztunk: hol van a nő helye olvasóként vagy íróként az irodalomban, ha kizárólag olyan szövegeket tanítanak neki, amelyeket férfiak mesélnek el, férfi a főszereplőjük és férfiproblémákról szólnak.
A kérdést tavaly egy hosszú interjúban jártuk körbe Bán Zsófia íróval, irodalomtörténésszel, aki elmagyarázta, hogyan alakul ki a hiba, a Hézag a rendszerben, amit csak akkor veszünk észre, ha felhívják rá a figyelmet:
“A probléma ott kezdődik, hogy az, amin szocializálódunk, természetesnek tűnik. Nem gondolkodunk rajta, elfogadjuk, hogy ilyen a világ, lelkesedünk, amikor kell, és igyekszünk elhessegetni bizonyos kósza, többnyire öntudatlan hiányérzeteket.
Ugyanakkor, mivel a művészetnek óriási szerepe van abban, hogy elhelyezzük magunkat a világban, illetve a (tudatos vagy öntudatlan) identitásépítésben, egy idő után óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy kivel tudunk/akarunk leginkább azonosulni. (...)
Egy fiatal olvasó persze készséggel lelkesedik, ha megmondják neki, hogy miért kell lelkesedni (például az Egri csillagok Gergő-Vicuska románca), neadjisten magától is lelkesedik (Pál utcai fiúk, Tüskevár, Négyszögletű kerek erdő), de aztán elkezd keresgélni – és vagy talál olyasmit, ami az azonosulási vágyát, énképzését „hézagmentesebben” szolgálja, vagy nem. Vagy azért, mert nincs, vagy azért – ami az oktatás mindenkori, ideologikus struktúrájából adódóan valószínűbb –, mert nem találja.
Én angol nyelvű iskolába jártam és az angol nyelvű irodalmakban az ember már viszonylag korán, számos nőíróval találkozik, teljesen természetes és „legitim” módon lehet elismert nőírókat is olvasni, így például Charlotte és Emily Brontë, Jane Austen vagy Harriet Beecher Stowe, hogy csak néhányat említsek. Vagyis nekem a regényvilágok „normalitása” az volt, hogy van ilyen is, meg olyan is, és hogy mindegyik mást tud nyújtani, mást tud, mást akar, és egyik sem kevesebb a másiknál. Azt hiszem, ez az egyik legalapvetőbb és legfontosabb korai tanulság, ami egy életre szól.”
A Könyves Magazin iszonyú hálás Tóth Krisztinának, hogy elmondta a véleményét, mert mi itt a könyvek között ülve azt tanultuk meg, hogy minden vélemény számít, és senkit nem lehet elhallgattatni a véleménye miatt, ahogy ezt a Jókai-rajongók teszik most. Hirtelen ugyanis mindenki Jókai-rajongó lett, és védeni kezdtek valamit, ami alapvetően nem is szorul rá, hiszen ezeket a könyveket senki nem akarja betiltani, eltörölni, ledarálni - a baj inkább az, hogy ez az örökös háborúban álló ország még Jókaiból is identitáspolitikát csinálhat. Pedig a hagyomány a folyamatos párbeszédről szól, mert ettől nem porosodik be, hanem élő marad.
Az olvasás a szabadságról szól, nem az elnémításról. A párbeszédről, nem az eltörlésről. És semmiképpen sem a mocskolódásról.
