„Úgy látom, hogy már elveszőben van a magyar női típus és jelentkezik egy új női típus, amely közel lesz majdnem a női szörnyeteghez, az a női típus, amely feminista hóbortokért rajong, amely naivitásnak tekinti az erkölcsöt, a szemérmetességet, az a női típus, amely menekülni akar a háztartás gondjaitól (…)” – hangzott el 1907 első heteiben az országgyűlésben.
A Női szörnyetegek című kötet hét kivételes művészről szól – Madzsar Alice, Kaffka Margit, Erdős Renée, Lesznai Anna, Ferenczy Noémi, Undi Mariska és Máté Olga –, akik életében az alkotás utáni vágyuk mindent felülírt. Egy olyan korban járták a saját útjukat, amikor még sokan úgy gondolták, hogy a nők alkalmatlanok az önálló, kreatív szellemi tevékenységre. Olvass bele!
Koniorczyk Borbála: Női szörnyetegek (részlet)
Ma is köztünk járnak, de kik azok a női szörnyetegek?
Azon a bizonyos januári napon dr. Kmety Károly egyetemi tanár és országgyűlési képviselő délutánra azt is megbánta, hogy reggel felkelt. 1907 első heteiben, mikor az országgyűlés az éves költségvetést tárgyalta, a képviselő hirtelen szót kért, és olyan erős körmondatokkal kelt ki az egyetemek női hallgatói ellen, hogy a felszólalása – hiába keltett pillanatnyi élénk derültséget a férfiakkal zsúfolt teremben – már a huszadik század elején is túl soknak bizonyult:
„Úgy látom, hogy már elveszőben van a magyar női típus és jelentkezik egy új női típus, amely közel lesz majdnem a női szörnyeteghez, az a női típus, amely feminista hóbortokért rajong, amely naivitásnak tekinti az erkölcsöt, a szemérmetességet, az a női típus, amely menekülni akar a háztartás gondjaitól, amely nem találja örömét, boldogságát és megelégedettségét a családi körben, amely retteg az anyaságtól és még jobban retteg az anyasággal járó nevelési kötelezettségtől…”
Így fejtegette Kmety a gondolatait, de szerencsétlenségére ott állt a karzaton barátnőivel együtt az ekkor harmincéves Bédy-Schwimmer Rózsa, a korabeli magyar feminista mozgalom elszánt úttörője, egyben a női szörnyetegek prototípusa. Bédy-Schwimmer Rózsa még ugyanebben a hónapban elindította A nő és a társadalom című feminista lapot, melynek első vezércikkében szerencsétlen Kmetyt kapta el. „Nőmozgalom Magyarországon még nem volt, hanem istenigazában csak lesz!” – dörögte fenyegetően Bédy-Schwimmer, később pedig a kolléganőivel azt is kiderítették, hogy Kmety felesége a tanárképző főiskolán végzett, tehát ő is csak egy női szörnyeteg.
Az ügy azonban nem csak a magyar feministákat sértette, Kmety szerencsétlen kiszólásából elhúzódó sajtóbotrány lett: a női egyetemi hallgatók tiltakoztak, felháborodott lányos apák írtak olvasói leveleket, vicclapok szórakoztak a vén Kmety ostobaságán, miszerint szerencséje, hogy már öregember, mert így biztos nem kapna manapság feleséget. Még a Katolikus Szemle is, amelyre nem feltétlenül a progresszív cikkei miatt fizettek elő az olvasók „korcsmai kiszólás”-nak minősítette a képviselő kirohanását. Kmety hiába próbálta később enyhíteni a dolgot azzal, hogy igazából nem is az egyetemek hallgatónőit tartja ő szörnyetegnek, hanem „az ultramodern műveltségű feministák”-at, a helyzet ettől nem lett sokkal jobb.
Egyesek szerint túl gyorsan és pusztító irányba, mások szerint csigalassúsággal, de tagadhatatlanul változott a világ, és a nőket már nem lehetett kikergetni az egyetemekről.
Bédy-Schwimmer Rózsa később nemzetközi karriert befutó nőjogi harcos lett, A nő és a társadalom című lap pedig még hat évig jelent meg Budapesten. Ez alatt az idő alatt rengeteg cikkben érveltek a legfontosabb cél, a női választójog bevezetése mellett, de közben számos olyan témát is érintettek, amelyeket a korabeli, lényegesen szelídebb hangvételű női magazinok még nem nagyon bolygattak. Szó esett a munkásnők tarthatatlan, kiszolgáltatott helyzetéről, a nők pénzügyi függetlenségét segítő, különböző továbbképző tanfolyamokról, a gyerekek szexuális felvilágosításának fontosságáról, a burjánzó budapesti prostitúció problémáiról, sőt még a nők otthon végzett, mai szóval láthatatlannak nevezett munkájáról is:
„Akik a nőt a családi életnek és az »otthonnak« kívánják megtartani, azoknak végre le kellene vonni saját nézeteik konzekvenciáját és a gazdasszonyi munkát, melyet a nők egyedüli »természetes hivatásának« tekintenek, valóban »hivatássá« kellene tenniök.”
A huszadik század legelején megfogalmazott érveik a mai napig elgondolkodtatóak.
A boldogtalan Kmety Károly történetére, a kötet címét adó női szörnyetegek botrányra teljesen véletlenül bukkantam. A könyv egyik szereplőjének, Undi Mariska iparművésznek az élettörténetét próbáltam összefércelni, kevés és nehezen hozzáférhető információból. Mariska igazi női szörnyeteg volt, az Országos Magyar Mintarajztanoda első, kitűnő eredménnyel diplomázó női hallgatója, Bédy-Schwimmer Rózsa közeli barátnője. Nemcsak festett, bútorokat, gyerekjátékokat és szőnyegeket tervezett, hanem a huszadik század elején az úgynevezett reformruhák szenvedélyes híve is volt, amelyek alá forradalmi módon már nem kellett fűzőt venni.
Mariska lelkesedése érthető volt, hiszen fűzőben nehezen tudott volna egész nap magas állványokra fel- és lemászni, ő pedig szeretett sokat és kitartóan dolgozni.
Így aztán fáradhatatlanul harcolt a ruhadarabnak nevezett kínzóeszköz ellen, többek között A nő és a társadalom hasábjain is érvelt a reformruhahordás mellett. Undi Mariska írásai után nyomoztam, és ha valaki ma szeretne beleolvasni ebbe a huszadik század elején radikálisnak számító lapba, az Országos Széchényi Könyvtár mikrofilmolvasójában teheti meg. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy felnőtteknek szóló diavetítőt, ahol szépen, egyenként végig lehet görgetni a diafilmeken tárolt lapszámokat, míg az ember csak egyetlen szürke masszát lát maga előtt, éjjel pedig mikrofilmmel álmodik.
Mire végre megtaláltam Undi Mariska cikkeit, rengeteg írást elolvastam: szenvedélyes, határozott hangvételű cikkek, és néha még a mai olvasónak is meglepően modern témák bukkantak fel a diákon, egy-két kivételtől eltekintve csupa olyan nő tollából, akiket azóta teljesen elfelejtettünk. A sok homályba vesző történet között pedig ott volt dr. Kmety és Bédy-Schwimmer Rózsa története, az öregedő, tizenkilencedik században rekedt férfiről, aki pontosan tudni vélte, mi kell a lányoknak és asszonyoknak, és a fiatal feminista nőről, aki már nem tűrte, hogy női szörnyetegnek nevezzék.
Ez a könyv alkotónők, hét igazi női szörnyeteg története. Mindannyian a századforduló korszakában, sokszor árral szemben úszva, de megvalósították önmagukat, és nemcsak szakmájuk, de hivatásuk is volt.
Alkottak egy olyan korban, amikor sokan még úgy gondolták, egy nő természeténél fogva képtelen az önálló, kreatív szellemi tevékenységre.
Ugyan nem mindannyian jártak egyetemre, de műveltségük, tudásuk, eredeti gondolkodásuk megkérdőjelezhetetlen. Mind arra törekedtek egész életükben, hogy önállóak legyenek, saját maguk dönthessenek a sorsuk alakulásáról, ne kelljen elszámolniuk senkinek az életükről. Mind a heten művészek voltak, így az alkotás, az önkifejezés utáni vágy minden mást felülírt az életükben. Egy olyan korban, amikor a női munkavállalást lassan, de mégiscsak elkezdte elfogadni a világ, ők egy rögösnél is rögösebb utat választottak: alkotó emberek lettek, akik a saját fantáziájukkal keresték a kenyerüket, sokszor nem is rosszul. A könyvben szereplő nőket a gyerekkoruk nem Budapesthez köti, mégis, életük egy pontján ebben a városban találtak otthont, inspirációt és szellemi közösséget. A legtöbben még nem voltak húszévesek, amikor a századforduló fiatal fővárosának pezsgő, gyorsan változó világában találták magukat. Kikövezetlen utakat jártak, választott szakmáikban női előképeik alig, vagy egyáltalán nem voltak, és az évszázadok alatt megcsontosodott szokások ellenük dolgoztak. Néhány szerencsés fiatal nő számára a támogató családi háttér tette lehetővé, hogy a nehézségek ellenére tanulhassanak és kibontakoztathassák a tehetségüket. Előfordult az is, hogy vágyuk és akaratuk az alkotásra, az anyagi és érzelmi függetlenségre annyira erős volt, hogy le tudta küzdeni a pénzhiánnyal társuló szülői ellenkezést.
Hogy miért pont ők heten? Nem példaképeket kerestem, hanem hús-vér embereket, akiket pontosan a hibáik, kicsinyességeik, katasztrofális döntéseik tesznek szerethetővé. Vagy legalábbis mindannyiunk számára felismerhetővé.
Élettörténeteik összefonódnak: rivalizáltak, barátkoztak, a társaságaik összeértek, férjeket és szeretőket osztottak meg.
Ugyanahhoz a fényképésznőhöz jártak, amikor a nyilvánossággal járó hivatásukhoz elkészíttették a soron következő portrét, kritikákat írtak egymásról, néha nagyvonalúan és szeretettel, néha vitriolba mártott tollal. A századfordulós értelmiség tagjaiként szinte kivétel nélkül belekeveredtek a korabeli baloldali mozgalmakba: volt, aki mély meggyőződésből, volt, akit a férje rántott magával, volt, aki csak rosszkor volt még rosszabb helyen. Valamilyen mértékben mindannyiuk életét felforgatta a Tanácsköztársaság rövid tündöklése és bukása, amely után a magyar baloldali értelmiség jelentős része elhagyta az országot.
Dr. Kmetynek pedig teljesen igaza volt abban, hogy a női szörnyetegek nem a családi tűzhely őrzésében brillíroznak. Szereplőink házasságai egytől egyig viharosak voltak: aki második, harmadik esküvője után végül mégis megtalálta a boldogságot és a harmóniát, az – polgárpukkasztó módon – jellemzően egy nála sok évvel fiatalabb férfi oldalán tette, akit feltehetően könnyebb volt irányba állítani, mint egy sokkal idősebbet. Elhamarkodott esküvők, megcsalások, nyitott házasságok és a sokszor keserű felismerés: az alkotás kétszemélyes tevékenység, de a múzsa mellett egy férj már sok esetben nem fér el.
Voltak közöttük olyanok, akiknek formabontó módon soha nem lett gyereke. Ferenczy Noémi szinte kolostori körülmények között, teljes magányban élt és alkotott Budapest közepén, Undi Mariska pedig gyermektelen, egyedülálló nőként tervezett díjnyertes gyerekbútorokat, játékokat és illusztrált népszerű gyerekkönyveket egész életében.
Mások kicsi gyerekek nevelése mellett szakították ki a teret és az időt arra, hogy létrehozzanak valamit, amiről tudták, hogy csak az ő fejükből pattanhat ki. Az anyaság és a hivatás folyamatos összeegyeztetése, a háztartás lélekölő feladatai és az alkotás bűvölete között őrlődtek egész életükben.
„Hír, vélemény, érdek, gyülekezet, –––
És emberek, emberek, – mennyi idegen!
– De otthon – idegenekkel van a kicsinyem,
Most sír utánam és vár reám,
Minden perc vesztesége tán;
Pedig valóság csak ő, – a gyerek.
Már fájva, lihegve hozzásietek.
(Lecsapok játékaira, kérdezem, nézem;
Mint hogyha utolszor lehetne ma vélem,
– És ünnepet szentelek kis életében.) –”
Kaffka Margit Örökkön a mérlegen című, elfelejtett, fájdalmas verse számtalan nő mindennapi drámáját örökíti meg.
Erdős Renée írónőt egy karon ülő kislánnyal, a második gyerekükkel terhesen hagyta el a férje. Viszont Renée nem adta meg magát a sorsnak, és hamarosan a legtöbb példányszámban eladott magyar íróként jött ki szorult helyzetéből: erotikus bestsellereit évtizedekkel később is csak titokban, pad és paplan alatt merték olvasni a lányok. A visszafogott, őzikeszemű Máté Olga nem csak az egyik első magyar nő volt, aki fényképészként kényelmesen megélt a munkájából.
Ő volt az egyik első nő Magyarországon, aki aktképeket készített, és tehetségére, különös hangulatú képeire külföldön is felfigyeltek.
Madzsar Alice mozdulatművészeti iskolát alapított, mozgást, közösséget és sokszor teljes életüket átfordító szemléletet adva nőtársainak, akik az 1910-es években meztelen tornaórákra jártak Alice gellérthegyi stúdiójába. Sógornője, Lesznai Anna pedig nem korlátozta magát egyetlen műfajra, mind írásaival, mind képzőművészeti alkotásaival maradandót alkotott.
Mindannyiuknak ebben a századfordulón rohamtempóban fejlődő, fiatal fővárosban indult el igazán a karrierje. Életük, sikereik, küzdelmeik és tragédiáik mögött pedig kibontakozik Budapest a boldog békeidőkben, amikor minden lehetségesnek tűnt.
Nyitókép forrása: A szerző Facebook-oldala
