Hogyan válhat valakiből író egy olyan közegben, ahol senki nem foglalkozik írással? Az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon Bruno Vieira Amaral portugál szerzővel interjúztunk, akinek idén jelent meg Az első dolgok című regényének magyar fordítása a Margó Könyvek sorozatban. A kötetből korábban osztottunk meg részletet, a könyvhöz a Kovács ikrek írtak utószót. Az íróval az írás és az első könyv befejezésének nehézségeiről, a múlt újraírásáról és a származás fontosságáról is beszélgettünk.
Az első dolgok nagyon is hazai terep a magyar olvasóknak: a könyvben bemutatott portugál telep és az ott élő emberek szinte teljesen megegyeznek a magyar tapasztalattal. Majdnem olyan, mintha egy kortárs magyar kötetet olvasnánk. Mit gondolsz erről? Számítottál rá, hogy a történet más kultúrában is működni fog?
12 évvel ezelőtt, amikor először megjelent a könyv Portugáliában, rengetegen kérdezték, hogy nem félek-e attól, hogy az embereket nem fogja érdekelni a történet, hiszen egy nagyon specifikus időbeli, térbeli és társadalmi valóságot ábrázol. Sokan azt gondolták, hogy más generációknak vagy más nemzetiségű olvasóknak semmit nem fog jelenteni, mert annyira be van ágyazva a nyolcvanas évek Portugáliájába. De bennem ezzel kapcsolatban nem voltak kétségek: arról írtam, ami számomra fontos.
Ha az ember az igazán fontos dolgokról ír, akkor mindig számíthat az olvasóra.
Egy 19. századi könyvhöz is könnyedén tudunk kapcsolódni, pedig nem éltünk akkor.
A regény 2013-ban jelent meg portugálul, de a magyar fordítást most olvashatjuk először. Azóta eltelt 12 év. Hogyan érezted magad, amikor megjelent, és hogyan tekintesz a kötetre ennyi év távlatából?
Már nem él annyira aktívan bennem, mint korábban, nem olvasom rendszeresen. Amikor valahol beszélnem kell a könyvről, egy-két fejezetet elolvasok belőle, és még mindig úgy érzem, hogy az évek alatt nem került túl távol tőlem. Persze ma már sok mindent máshogy írnék, de ez az akkori énemnek a lenyomata.
Az író számára a könyv mindig olyan, mint egy gyerek: bármilyen is legyen, a sajátod. Megvannak az erősségei és a gyengeségei, de a tied, még akkor is, ha van benne pár dolog, amit más szerzőktől lestél el. Ez különösen igaz, ha az első kötetről van szó. Akkor az ember mindent bele akar írni, minden érzelmet és gondolatot. Ezzel pedig vállalni kell, hogy elsőre lehet, sok lesz, de akkor is a sajátunként kell kezelni.
A lakótelep olyan, akár egy párhuzamos valóság, itt mindennek megvan a maga ideje, tere és története. Olvass bele!
Tovább olvasokNehéz volt megírni az első könyved?
Egyszerre igen is meg nem is. Abban biztos voltam, hogy meg fog jelenni, mert az egyik ismerősöm felajánlotta, hogy a saját kiadója megjelenteti. Ez nagy bátorságot adott, úgy éreztem, bármit írhatok. Volt egy nagyon erős elképzelésem, hogy egy zavaros regényt fogok írni, amiben minden fejezet más-más stílusban jelenik meg. Úgy éreztem, ezt a könyvet csak így lehet megírni.
Ezt pedig nem tehettem volna meg, ha a kiadótól nem kapok szabad kezet.
Az első könyvnél az ember végig azon szorong, hogy minden kiadó vissza fogja utasítani. Ez itt nem állt fenn, de így is sok kétségem volt: Működni fog ez a történet? Jó lesz a forma? Az volt a legfontosabb a számomra, hogy működjön.
A kötet egyik érdekessége, hogy nem lineárisan, hanem különálló, lexikonszerű szójegyzékekre hajazó epizódokból épül fel. Miért ezt a formát választottad?
Az egész azzal kezdődött, hogy vázlatokat kezdtem írni az egyes karakterekről és eseményekről, amivel aztán az volt a tervem, hogy majd a nagyobb egészbe beillesztem, mintha apró tanulmányok lennének egy nagyobb, konvencionális regényhez. De amikor nekiálltam, hogy összerakjam a szöveget, valami átkapcsolt bennem. Úgy éreztem, hogy az a forma nem lenne hű ehhez a világhoz.
Ekkor kezdett el dolgozni bennem, hogy valójában az egyes kis részletek is alkothatnák a kötet gerincét: eldöntöttem, hogy úgy építem fel, mintha egy szótár vagy enciklopédia lenne.
Éreztem, hogy így tudom őszintén és természetesen megmutatni, hogyan és milyen környezetben élnek ezek az emberek.
Nagyon fontos volt, hogy ne egy szokványos regényt írjak. Persze ez minden íróval így van, de nem az motivált, hogy különc legyek, hanem hogy igaz maradjak az alapanyaghoz. Nem akartam, hogy túl akadémikus vagy letisztult legyen, abban mindig van valami kis hazugság. Ezért hagytam, hogy a kis részletek végül megtalálják a maguk útját a kötetben. A regény műfaja minden írónál más, például Cervantes Don Quijotéja sem egy átlagos regény, nagyon is posztmodern, de mégis működik.
A kötetben a telep egy összetett rendszer, aminek saját mitológiája és saját szabályai vannak. Mintha egy világon kívüli világ lenne. Milyen tapasztalatokból építetted fel a történetet?
Az alapot természetesen az adta, hogy én is egy hasonló telepen laktam gyerekként, ismertem ezeket az embereket. Persze az évek során sok mindent olvastam, és gyakran éreztem, hogy úgy kéne írnom, mint egyik vagy másik író, de a végén arra jutottam, hogy ezt az alapanyagot kell feldolgoznom. Az írásnak pedig ez a legnehezebb része, hogy miként jelenítse meg az ember a megélt tapasztalatait, anélkül, hogy túlságosan könyvszerűen mesélné el.
Mivel kívül-belül ismerem azt a világot, könnyedén ki tudtam találni új karaktereket, akik jól illeszkednek a telep világába.
Ebben a könyvben pedig sok a fikció, hiszen ha az ember írni kezd, akkor bekapcsol a képzelete, és egy kicsit a saját képére formálja a valóságot. De ez nem az a fantázia, mintha sárkányokról vagy tündérekről írnál, mert az a fantasy.
Ez inkább azt jelenti, hogy ha elkezded leírni a valóságot, akkor az abban a pillanatban megváltozik. Lesz egy érzékelt és egy leírt valóságod.
Mi volt a legnagyobb kihívás a kötet írásakor?
Mindenképp a prológus megírása, mivel annak már csak a legvégén álltam neki. Szinte teljesen kész volt a kötet, mégis hiányzott belőle valami. Úgy éreztem, kell egy bevezető, amivel az embereket könnyedén beterelem ebbe a világba. Először úgy voltam vele, hogy írok 10 oldalt és kész lesz, de aztán annyira tetszett, hogy 50 oldalnál meg se álltam. Úgy éreztem, a végtelenségig tudnám írni. Valahol meg kellett húznom a határt, de ez nagyon nehezen ment.
A prológusra általában kétféle visszajelzést szoktam kapni: az olvasók egy része imádja, mások gyűlölik. Ez rendben is van. A kolumbiai megjelenéskor az ottani kiadó például teljesen ki akarta venni a kötetből, mivel nem érezte fontosnak. Ebbe nem mentem bele, mert akkor az már nem az én könyvem lett volna.
A kötetnek meglátásomban két tanulsága van: hogy mennyire fontos ismernünk a gyökereinket, és hogy lényegében sosem tudunk ezektől megszabadulni. Mit gondolsz, át tudja írni az ember a saját sorsát vagy csak felmérni tudja azt, amit akarva-akaratlanul megörökölt?
Megírni a saját történetedet azt jelenti, hogy nálad van az irányítás.
Nem vagy kitéve a külső erőknek, hanem pont fordítva, a saját hasznodra fordítod mindazt, ami kívülről ér. Ehhez viszont szembe kell nézni a múlttal.
Bruno Vieira Amaral Az első dolgok című regényéhez Kovács Viktor és Kovács Dominik írt utószót.
Tovább olvasokSokáig fel sem fogtam, hogy mennyire meghatározó számomra a saját múltam. Ez egészen addig tartott, míg pár ember rá nem mutatott, hogy a múlt szinte minden írásomban megjelenik. Az emberek viszont nem mindig szeretnek ezzel foglalkozni, tartanak az előítéletektől, hogy másképp fognak tekinteni rájuk.
Tudtam, hogy szembe kell néznem vele. Nem volt bennem szégyenérzet, de pontosan tudtam, hogy a származásom és az irodalmi díjak nem férnek össze. Onnan, ahonnan én jövök, az emberek nem írnak könyveket.
De pont ezért mindig is úgy gondoltam a származásomra, mint egy szupererőre.
De ehhez az kellett, hogy más szemszögből közelítsem meg. Nem nagyon volt az irodalmi közegben hozzám hasonló, tudtam, hogy valami olyasmit tudok elmondani, amit más nem. Ez nem az irodalmi kvalitásokról szól, hanem hogy teljesen más helyről érkeztem, mint a többi író, és tudtam, hogy ezzel dolgom van.
Fontos, hogy ez nem terápiát jelent, az irodalom számomra nem terápia. Egyszerűen csak ki kellett mondanom az igazat, és le kellett írnom akkor is, ha fájdalmas volt. Az írás ugyanis felszabadít. Ha nem beszélünk róla, hanem csak szégyenként gondolunk rá, akkor azt előbb-utóbb felhasználják ellenünk. Az írással viszont meg lehet tanulni irányítani, sőt újraírni a múltat. Talán pont ezért tudnak olyan sokan kapcsolódni a könyvemhez.
Olyan emberek történetét akartam elmesélni, akiknek nincs esélyük rá.
Általában politikusok és újságírók írják újra és újra ezeknek az embereknek a történetét. Más meséli el helyettük, kiírják őket a saját életükből.
Bár a kötetben komor dolgokat érintesz, mint például az alkoholizmust vagy a mélyszegénységet, a könyved mégis humoros marad. Néha abszurd vagy ironikus epizódokat olvasunk, például a metálzenekarról, aminek tagjai lelkészek lettek. Hogyan viszonyulsz a humorhoz, fontosnak tartod, hogy megjelenjen?
Számomra ez természetes volt, a humor ott van ezekben a jelenetekben és karakterekben. Kívülről sokszor csak a szegénység és a nehéz sors látszik, pedig ezek az emberek pontosan ugyanolyan teljes életet élnek, mint te vagy én. Megvan a depresszív és szomorú, vagy sokszor agresszív oldaluk, de emellett ott van a szórakozás és a humor is. Tehát nem volt célom, hogy vicces jeleneteket írjak, ezek maguktól alakultak. Nem foglalkoztatott, hogy komoly vagy humoros könyvet írjak, csak azt tudtam, hogy ezeket a történeteket el akarom mesélni.
Azt gondolom, hogy íróként nem az a feladatom, hogy egy karaktert vagy történetet ellássak valami olyasmivel, ami egyáltalán nem illik oda. Az én dolgom, hogy megtaláljam és felszínre hozzam az igazságot.
Mások szerintem sokszor ott rontják el, hogy úgy írnak a szegényekről, mint olyanokról, akiket sajnálni kell. Az empátia miatt pedig sokszor jó embereknek tűnnek. Én nem akartam ezt, az én karaktereim rossz emberek, gonoszak, rosszindulatúak, rossz döntéseket hoznak. Nem akartam feljavítani őket, sem ítélkezni felettük. Meg akartam mutatni olyannak, amilyenek a valóságban.
Azokra a sötét sarkokra akartam fényt irányítani, amikkel az emberiség nem foglalkozik. A végeredmény pedig nem mindig szép vagy tökéletes, de az emberek sem azok.
Fotók: Kováts Zsófi
