Fotó: Valuska Gábor
1956. október 23. egy keddi napra esett. A forradalmak is átlagos hétköznapokon történnek, csak később válnak piros betűs nemzeti ünneppé. Mi történik, amitől mindenki élete megváltozik? Hogyan lesz egy sor civil hőse vagy áldozata a nagy eseménynek? Ha a forradalomról beszélünk, képesek vagyunk a résztvevőkről mint átlagemberekről beszélni? Arra kértünk 10 kortárs írónőt, hogy meséljék el egy-egy valós vagy fiktív karakter lehetséges napját, hogy lecsupaszítva lássuk azt az átlagos keddet, amely később az újkori magyar történelem és nemzettudat alapjává vált. A 10 novella megtalálható a Könyves magazin téli számában. Tóth Krisztina novellájával indítjuk a sorozatot.
Most már ideje elmesélnem, hogy volt. Előbb kellett volna, tudom, de nem mertelek terhelni vele. Soha nem adódott megfelelő alkalom rá. Vagy – nem is tudom. Talán hősködésnek gondoltad volna. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem hiszed el. Helyette volt az a sztori, emlékszel, a balesetről. Oldalkocsis motorkerékpár, éjszaka. Annyiszor, annyi mindenkinek elmondtam a hosszú évek alatt, egyre részletesebben, újabb és újabb epizódokat téve hozzá, hogy már magam is kezdtem elhinni, tényleg megtörtént, és az a másik, soha nem emlegetett történet csak valami homályos, rossz álom volt, lidércnyomás a baleset utáni lázban.
Egyszer már majdnem rászántam magam, hogy szóba hozzam ezt, de éppen felvételire készültél, nem akartalak összezavarni. A mi családunkban még soha, senki nem ment egyetemre, és látod, sose mondtam neked, hogy mennyire büszke vagyok rád, pedig biztosan kellett volna. Abban az évben megint begyulladt az epém. Emlékszel, milyen érzékeny volt mindig. Ősszel annyira fájt, hogy nem tudtam enni. Végül kórházba kerültem. Az operáció előtt csináltak mindenféle hasi vizsgálatot, és az orvos, aki foglalkozott velem, azt mondta, különös, sötét foltokat lát a májamban.
Az műtét után behívott bennünket anyáddal a szobájába. Ültünk a műbőr kanapén, attól féltünk, valami végzeteset akar közölni. Elővette a papírjaimat és elmagyarázta, hogy a májamban azok a foltok utalhatnak daganatra, de lehetséges, hogy csak valami korábbi sérülés betokozódott nyomai. Hallgattam, nem akartam rögtön előadni a balesetes sztorit, de egyre világosabban látszott, hogy valami nyugtalanítja ebben a történetemben. Hogy valamit nem ért. Azt kérte tőlünk, hogy ha lehet, keressük elő a harminc évvel korábbi zárójelentést, mert szeretne minél több részletet megtudni. Különös összenövéseket talált a hasamban, és jó volna látnia, miféle sérülés okozhatta azokat a belső hegeket.
Könyves Magazin 2016/5.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF
Észrevettem anyádon, hogy megijedt, szorongatta a táskáját az ölében. Nekem már volt gyakorlatom a mesélésben, én megőriztem a hidegvéremet. Azt válaszoltam neki, hogy természetesen előkeresünk mindent, aztán kint, már az épület előtt megbeszéltük, hogy nem jövünk ide vissza többet.
Anyád azon az éjszakán felébresztett, felgyújtotta a kislámpát. Nem tudott aludni, és azt mantrázta, hogy el kellett volna menni innen. Amikor válaszoltam, hogy ezen most már késő gondolkodni, akkor meg azt találta ki, hogy menjünk oda vissza, ahol az egész történt, és tényleg keressük fel azt a régi operáló orvost is, hátha él még.
Rossz ötletnek látszott, értelmetlennek és veszélyesnek is. Annyira, hogy nem is tudtam utána visszaaludni. De hát tudod, milyen csökönyös volt mindig. Hiába magyaráztam, hogy ez nem vezet sehová, hogy nem kell bolygatni a múltat, ő a fejébe vette, hogy vissza kell menni. 1986 volt akkor. Te már biztos nem emlékszel, de félt még az ember, ha nem is annyira, mint korábban.
Egy szombati napon ültünk autóba, alig volt forgalom. Szár községbe kellett lemennünk, ott történt annak idején az egész. Ne kérdezd, hogy keveredtünk oda, nem emlékszem. Huszonharmadikán találkoztunk, onnantól együtt csavarogtunk. Eredetileg a határon akartunk átmenni, de csak odáig jutottunk el. Öten vagy hatan voltunk, félig gyerekek. Én már betöltöttem a tizennégyet, és korán is értem, mert tudod, hogy nekem kellett a kisebbekre is vigyáznom. Külsőre ugyan én is inkább gyereknek látszottam, akkoriban még a bordáim is kiálltak. Összeverődtünk azokban a balhés napokban, és nekivágtunk a vakvilágnak. Én azért akartam elmenni, hogy vehessek magamnak egy új nadrágot, amiben csajozni lehet. Hogy legyen pénzem, hogy ne kelljen többet éheznem. Semmi politika nem volt ebben, csórók voltunk, és nem törődött velünk a kutya se. Az a srác, akinek a fényképét mutattam, cimbi volt, a többieket mind csak akkor ismertem meg.
Semmi forgalom nem volt, elhagytuk Fehérvárt. Akkoriban, nyolcvanhatban még nem volt ennyi autó, de még ahhoz képest is kihalt és hideg volt minden. Szár községben nem találkoztunk egy lélekkel se. Mutattam anyádnak, hogy erre menjünk, itt, felfelé, ez az a domb. Hát, ahogy kapaszkodtunk fel a kocsival, kibukkant szemből a ködből egy orosz katonai teherautó. Éppen akkor, érted, amikor odaértünk! Remegett a kezem a volánon, anyád is csak nézett.
Hamar megtaláltuk a helyet, emlékeztem mindenre. Álltunk az út szélén öten, kölykök, és azon tanakodtunk, hogy merre menjünk tovább. Akkor jött az a teherautó, pontosan úgy, ahogyan akkor, másodjára. Valahogy megijedtünk ettől, nem számítottunk rá. Elkezdtünk futni a földeken, fejvesztve rohanni, mintha bárki tudhatná, honnan jöttünk és mire készülünk. Egyikünkön se volt egyenruha, ezt azért még a szürkületben is láthatták, ahogy azt is, hogy gyerekek futkosnak ott. Fegyvere nem volt egyikünknek se, gondolhatod.
A teherautó lefékezett, az oroszok leugráltak. Az egyik megkerülte a platót, aztán célba vett bennünket és tüzelni kezdett. Utána lőttek a többiek is. Amikor már mind feküdtünk a földön, visszaugráltak és készültek továbbhajtani. Nem tudom, mit akarhattam, talán csak szólni szerettem volna, hogy ne, ne, vagy jelezni, hogy élek, nem is nekik, inkább magamnak, de egy picit megemeltem a kezemet, valahogy így. Mint a névsorolvasásnál, hogy jelen vagyok. Az egyik katona észrevette a mozdulatot. Visszafordult, leszállt, és átlőtte a kezemet is.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el ott a hideg földön. Nagy csend volt, semmi mozgás, tisztán emlékszem a varjakra, ahogy zajosan köröztek a hideg égen. Később aztán emberek jöttek, talicskákra raktak minket. Látták, hogy még élek. Rajtam kívül csak egy srác volt, aki megúszta. Azzal, aki cimbi volt, nem tudom mi lett, soha többé nem hallottam róla. Három ott rögtön meghalt, ez biztos. Ezt is csak később tudtam meg, mert a következő hetekből jóformán semmit sem tudok felidézni. Tatabányára vittek, ott szedték ki belőlem a golyókat. Az egyik megakadt az igazolványomban, és épp csak felsértett. Azt az igazolványt a fiadnak adtam, hogy őrizze meg, tegye el jól. A másik belül szétrobbant, teleszórta fémszilánkokkal a májamat. Ezt látta meg a felvételen az az orvos, ezért kezdett el kérdezősködni és kutakodni. Különben ez nem okozott gondot, tíz-tizenöt évente egyszer ha rákérdeztek, mi lehet az, ha valamiért megvizsgáltak. A hegek annál inkább. Arra mindenki rákérdezett. Amikor vízipólós lettem, kialakítottam egy mozdulatsort, hogy ne kelljen szembefordulnom a többiekkel. Ahogy kikapaszkodtam a vízből, rögtön felkaptam a fürdőköpenyemet, és csak közvetlenül azelőtt vettem le, mielőtt a medencébe ugrottam. Zuhanyozásnál viszont elkerülhetetlen volt, hogy meglássák. Na, olyankor jött az a mese a balesetről, amit te is annyiszor hallottál gyerekkorodban.
A legtöbben vállat vontak, volt, aki szörnyülködött, mások meg azt javasolták, plasztikáztassam meg. Eszembe se jutott, honnan lett volna rá pénzünk. Amikorra meg lett, addigra benőtte a szőr, és már régen nem kellett a medencébe ugrálnom. Olyan lett az egész, mint valami ipszilon alakú hosszú út.
Ahol elágazott, mondtam anyádnak, hogy jobbra megyünk fel, oda, a dombra. Azon a délelőttön, amikor kocsival odautaztunk arra a helyre, már csak a későbbi, friss epeműtét helye sajgott a zötykölődéstől. Arról, hogy az ember májában repeszdarabok alszanak, el lehet felejtkezni. Nem kell beszélni róla, ennyi, akkor nem is fáj.
Álltunk a szántóföldön, és mutattam, hogy ott, arra szaladtunk. Sár volt, nemrég eshetett, és lefeküdt a kisárgult fű, mintha ott lett volna még a testünk nyoma.
Dél körül értünk a tatabányai kórházba. Szerencsénk volt, mert az osztályos orvos tudta, kit keresünk. Azt mondta, már régóta nem dolgozik, de megadta nekünk a telefonszámát. Felhívtuk, hogy a környéken vagyunk, beköszönnénk.
Nagyon öreg férfi volt már, csoszogva nyitotta ki a kaput. Közel járhatott a kilencvenhez, és nem engedett be bennünket. Ott, a járdán mondtam neki, hogy emlékezni kell, hiszen neki köszönhetem az életemet, hogy több mint fél évig voltam ott aztán Tatabányán, egy nővér vitt haza magához az osztályról. Nem emlékszem, ezt mondogatta, maga elé bámulva, semmire sem emlékszem.
Anyád biztos volt benne, hogy az öreg egyszerűen csak félt, de én hittem neki. Tapasztalatból tudom, hogy az ember bármit el tud felejteni, csak nagyon kell akarnia. Hogy végül minden úgy lesz, ahogy akarod, akarattal az egészet át lehet írni visszafelé. Önfegyelem kérdése ez is, mint annyi minden. Agykontroll. Én világéletemben ötkor keltem, soha nem engedtem meg magamnak az emlékezést, mert ellustít.
Anyád kitalálta, hogy menjünk még be visszafelé a temetőbe. Tébláboltunk, és mérges voltam, mert tömbökben ragadt a sár a cipőmre. Előtte mosattam le a kocsit, egy bottal pucolgattam a cipőmet. Aztán leghátul, a temető végében találtunk valami furcsát. Nem is én vettem észre, én már fordultam volna vissza, amikor anyád azt mondta, hogy itt vannak, tessék. Tényleg el lehet képzelni, hogy ők voltak azok. Három kis névtelen, korhadt fakereszt állt egymás mellett, olyan közel ültetve, hogy csak közös sír lehetett, mert máskülönben ilyen közel nem rakják egyik halottat másikhoz. Igen, ők lehettek azok, oda temethették azt a három fiút, akiket harminc évvel korábban lelőttek. Akkoriban sok hulla feküdt az utcán és az út mellett, nem csináltak belőle nagy ügyet, elföldelték őket a legközelebbi helyre, ahová lehetett.
Akkoriban még azt képzeltem, majd nekem is sírom lesz, csak később kezdett idegesíteni ez az egész bomlás. Nem akartam erre gondolni, de tudod, az utolsó időben már folyton kísértettek a rossz gondolatok, és egyre undorítóbbnak találtam ezt az egészet. A hasam annyira felpuffadt, emlékszel, hogy a hegek szinte el is tűntek, kétnaponta kellett leszívni belőle a vizet. Akkor döntöttem úgy, hogy mégis jobb lesz nekem a hamvasztás, tisztább és olcsóbb is. Kérdezted, hogy biztos vagyok-e benne, de tudod, úgy van ez, hogy az ember hoz egy döntést, akkor az a jó döntés: ahogy az emlékekről is mondtam.
Remélem, nem írod ezt meg. Nem örülnék neki. Soha nem csináltad azt, amit mondok, de már mindegy, a magad módján neked is igazad volt. Azért legalább úszni járhatnál néha.
Sokszor tűnődöm azon, mi lett volna, ha sikerül elmennünk. A hetvenes években néhányszor még felmerült bennünk, hogy megpróbálhatnánk, én még német tanfolyamra is beiratkoztam. Aztán ebből se lett semmi, eltelt az idő. Hát, ennyi volt. Ennyi volt ez az egész rohadt, kurva élet gyümölcsfástól, házastól, kertestől. Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, de mégis, ha ráérsz, nézz be néha. És vigyázz a gyerekekre.
Tóth János 2015. október 4-én halt meg. Élete utolsó két hetét májkómában töltötte.
A novella eredetileg a Könyves Magazin téli számának novellamellékletében jelent meg. A kiadványt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.
