„Amerika legjobb puhakötéses könyveket író szerzője" – jelentette ki Stephen King a Blackwater-sorozat szerzőjéről, Michael McDowellről. A szándékosan a populáris műfajokban kalandozó McDowell nem csak szakmai, de baráti viszonyt is ápolt Kinggel és feleségével. Utóbbi fejezte be az 1999-ben, mindössze 49 évesen elhunyt író utolsó kötetét. McDowell olyan filmek forgatókönyvének társszerzője, mint a Beetlejuice, a Karácsonyi lidércnyomás vagy a Mesék a kriptából. A most magyarul is elérhető sorozata a déli gótika modern horrorklasszikusa, amely egy város és egy család sok évtizedes történetét mondja el. És ez még csak a kezdet!
1919 húsvét vasárnapján az árvíz sújtotta Alabama állambeli Perdido városának szállodájából kimentenek egy fiatal, magával ragadó nőt, aki állítása szerint átaludta az evakuációt. A település leggazdagabb családja veszi magához a papírjait elvesztő tanítónőt, aki csakhamar feleségül megy a vagyonos família örököséhez. Mindenki szeretettel veszi körül Elinort, csupán néhányan figyelik gyanakvással különös vonzalmára a folyóhoz. A hölgy lételeme a víz, miközben nehezen magyarázható, szörnyű halálesetek borzolják a közösség kedélyét.
Michael McDowell: Az árvíz - Blackwater 1. (részlet)
A nap magasabbra hágott és melegebben sütött, így a nedves föld még jobban párolgott. A fekete fiatalember, aki szinte váratlanul bukkant elő a ködpárából, egy táskát lóbált a jobb kezében.
– Ez a te táskád? – Caroline DeBordenave odafordult Mary-Love-hoz.
– Nem – felelte az asszony. – Nyilván az övé.
– Ez az ő táskája? – kérdezte Manda Turk kieresztve a hangját.
– Bizony – mondta Bray, aki már a közelükben járt, és tudta, hogy Mrs. Turk a szállodából kimentett nőre utal.
– Mi van benne? – tudakolta Caroline.
– Hát én nem nyitottam ki, nem tudhatom – válaszolta Bray, majd rövidke hallgatás után azt kérdezte: – Bent van a templomban?
– Reggelizik Sisterrel – közölte vele Mary- Love.
– Két táska vót – mondta Bray.
– Hol van a másik? – kérdezte Caroline.
– Talán a csónakban hagytad? – hangzott Manda kérdése.
– Nem tudom én, hogy hol van – felelte Bray.
– Elvesztetted? – kiáltott fel Mary-Love. – Nincsen annak a lánynak semmi mása, csak az a két táska, te meg elveszíted az egyiket!
– Nagyon mérges lesz rád – vélte Manda Turk. – Le fogja harapni a fejedet!
Bray megborzongott, mintha attól rettegne, hogy az asszony jóslata szó szerint valóra válik.
– Nem tudom, hol a táska, nagysága – kezdte.
– Mr. Oscar meg én beültettük a hölgyet a csónakba, ő meg aztat mondta, hogy két táska van az ablak alatt. Idehoztam a csónakkal a hölgyet és Mr. Oscart, és Mr. Oscar aszonta nekem, hogy evezzek vissza. Ezt is csináltam, benyúltam az ablakon, egy táska volt ottan. Csak egy. Hová tűnt a másik?
Egyik nő sem akart válaszolni Bray kérdésére. A fekete fiatalember odaadta a táskát Mary-Love-nak.
– Lehet, hogy valami kiemelkedett a vízből – mondta –, benyúlt az ablakon, megtalálta a táskát, kihúzta, lement vele a víz alá.
– Abban a mocskos vízben csak döglött csirkék vannak – jelentette ki megvetően Manda Turk.
– Vajon mi lehet benne? – tűnődött Caroline a táskára nézve. Mary-Love a fejét csóválta. Brayhez fordult.
– Menj Mrs. Driverék házába, és egyél valamit. Majd megmondom Miss Dammertnek, hogy te mindent megtettél.
– Köszönöm, Mrs. Caskey. Én nem akarok semmit se mondani neki…
Bray ellökte magát a fától, aminek addig támaszkodott, és gyors léptekkel útnak indult. A három asszony ránézett Elinor Dammert megmaradt táskájára: viharvert, fekete bőr útitáska, amit szíjak fogtak át. Aztán bementek a templomba.
Elinor Dammertet jól láthatóan nem zavarta, hogy az egyik táskájának nyoma veszett. Nem okolta Brayt, nem vetette fel, hogy a fiatalember talán beejtette a vízbe, és aztán hazudott; nem kezdett azon merengeni, hogy esetleg valaki más is odaevezett a szállodához, és benyúlt az ablakon a táskáért; nem izgatta fel magát különösebben azon, hogy minden földi javának a felét elvesztette. Pusztán ennyit mondott:
– Benne volt az összes könyvem. Meg a tanítói oklevelem. És a Huntingdonban szerzett diplomám. A születési anyakönyvi kivonatom is. Majd írnom kell, hogy küldjenek másolatot. Vajon ez sokáig tart?
A kérdést Sisternek tette fel, akinek fogalma sem volt róla, de úgy vélte, hogy valószínűleg igen.
– Szeretnék megmosakodni és átöltözni – jelen tette be Elinor.
– Arra nincsen alkalmas hely – felelte Sister. – A patakból szoktunk vizet hozni.
– Ó, persze – mondta erre Elinor, mintha minden követ ismerne a patak partján.
– A templom mögötti patak – tudatta vele Caroline DeBordenave, mintha Elinor azt kérdezte volna (amit kérdeznie kellett volna): Melyik patak? – Nem fogja megtalálni, ha nem tudja, hol van.
– Az nem öntött ki? – érdeklődött Elinor.
– Nem, hölgyem – válaszolta Mrs. Driver. – Sok itt a lejtős vidék. Minden víz egyenesen a Perdidóba zúdul. A patak tiszta, szinte látni az alját.
– Jól van akkor – mondta Elinor. – Odamegyek, és megmosakszom.
Azonnal fel is állt, és Sister mutatta volna neki az utat, de Elinor határozottan közölte vele, hogy segítség nélkül is megtalálja a patakot. Kezében a kopott táskával, halk léptekkel haladt el a még mindig alvó gyerekek mellett, aztán kiment a templom hátsó bejáratán.
Manda Turk, Mary-Love és Caroline DeBordenave valósággal rávetette magát Sisterre.
– Mit mondott? – kérdezte Manda mindannyiuk nevében.
– Semmit – felelte Sister, és hirtelen elszégyellte magát, amiért nem teljesítette azt, ami jól érzékelhetően a három asszony szerint a kötelessége lett volna. – Beszéltem neki az iskoláról és Perdidóról. Az árvízről kérdezett, a malmokról, meg arról, hogy ki kicsoda, és hasonlók.
– Jó, de te mit kérdeztél tőle? – tudakolta éles hangon Caroline.
– Hogy nem hitte-e azt, hogy meg fog fulladni.
– Megfulladni? – méltatlankodott Mary-Love. – Lányom, lehetetlen dolgokat tudsz kérdezni!
– Mármint hogy ott, az Osceola Hotelban – mondta védekezőn Sister. A padsor végén ült, és három asszony felsorakozott előtte.
– Azt válaszolta, hogy egyáltalán nem félt. Meg azt, hogy ő sosem fog megfulladni.
– És csak ennyit sikerült megtudnod? – kiáltott fel csalódottan Manda.
– Ennyit – felelte Sister feszengve. – Mit kellett volna megtudnom? Nekem senki sem mondta, hogy…
– Mindent meg kellett volna tudnod – közölte vele az anyja.
Caroline DeBordenave a fejét csóválta. – Hát te nem látod, Sister?
– Mit nem látok?
– Hogy itt valami nagyon furcsa.
– Hogy valami nincsen rendben – egészítette ki Manda.
– Nem, nem látom!
– Pedig látnod kellene – pirított a lányára Mary-Love. – Csak nézd meg a haját! Láttál már ilyen színű hajat? Mintha befestette volna a Perdido folyóban. Nekem legalábbis így néz ki!
Annie Bell Driver tudta, mi történik. Figyelte, ahogy Perdido három leggazdagabb nője körbeveszi Brayt, és kifaggatja a táskáról, amit az magával hozott. Aztán látta, ahogy nekiesnek a szegény jámbor Sisternek. Tudta, hová vezetnek a kérdéseik. Miközben Sister erőtlenül próbált magyarázkodni, amiért nem tudott meg semmi lényegeset – mert nem akart kíváncsiskodni –, Annie Bell Driver csöndben kiment a hátsó bejáraton. Valami motoszkált a fejében, talán határozottan és egyértelműen nem a „kíváncsiság”, de valami hasonló. Óvatosan haladt lefelé a fenyőtű borította, csúszós lejtőn, megkapaszkodott egy-egy fenyő törzsében. Itt is felszállt a pára: a földről, az aljnövényzetről, a fenyőgallyakról és nagy felhőkben a patakról is.
Amely sekély volt, keskeny, tiszta és gyors folyású – vagyis merőben más, mint a Blackwater és a Perdido sötét, mély vize. Úgy tűnt, hogy a patak minden évben változtatja a fenyőerdőn keresztül vezető útját, igazi partja sem tudott kialakulni.
Elsöpörte a tűlevéltakarót, ami alatt puszta puha föld maradt, s amelybe a víz parányi homok- és kavicsszigeteket vájt.
Annie Bell Driver megállt a patak szélén, és végigpillantott mindkét irányba, ameddig csak ellátott. Nagyjából száz méterrel arrébb a patak elkanyarodott az erdőben, majd ötven méterrel még arrébb ismét, az ellenkező irányba. Sehol sem látta az iszapvörös hajat. Arra gondolt, hogy el kellene indulnia le- vagy felfelé a patak mentén, esetleg visszamennie a templomba, mert hiszen mégsem volna illendő zavarnia a nőt. Elvégre négy hosszú napot töltött egy félig elmerült szálloda legfelső szintjén, vagyis csak a kiöntött, szennyes vízzel mosakodhatott, amivel nem mehetett valami sokra, mivel csak piszkosabb lett tőle, és határozottan
nem tett jót az egészségének sem.
Annie Bell úgy döntött, hogy elsétál a lejjebb lévő kanyarhoz, el is indult. Ekkor látta meg, hogy Elinor Dammert fekete táskája ott van egy homokzátonyon, szemben, a patak túloldalán. Korábban azért nem vette észre, mert tökéletesen beleolvadt a buja növényzetbe.
Annie Bell agyán hirtelen átfutott, hogy Elinor Dammert, miután túlélte a Perdido és Blackwater folyók áradását, belefulladt ebbe a kicsi, nevesincs patakba. De aztán rájött, hogy valaki csak akkor tud vízbe fulladni, ha ellepi a víz, vagyis elég mély, márpedig ennek a pataknak majd’ mindegyik szakasza sekély. Annyira biztonságos víz volt, hogy Annie Bell még a legkisebb gyerekének sem tiltotta meg, hogy fürödjön benne. Nem volt mély, viszont olyan gyors folyású, hogy nem tenyészett benne mokaszinkígyó és pióca.
De ha a táskája itt van, ő maga pedig bizonyosan nem fúlt vízbe, akkor hol van? Hol lehet Elinor Dammert?
Annie Bell Driver tett két lépést, hogy átlendítse magát egy iszapos, süppedt földdarabon, de hirtelen megállt. Akarata ellenére leengedte a lábát, ami addig süllyedt a földben, amíg víz nem kezdett szivárogni a cipőjébe a fűző lyukain át.
A víz alatt, egy keskeny árokban, amelyet mintha az ő testére vájtak volna ki, ott feküdt Elinor Dammert anyaszült meztelenül. Mindkét kezében hínárt szorított, de teljesen mozdulatlan volt.
– Magasságos Uram! – kiáltott fel Annie Bell Driver. – Vízbe ölte magát!
Meredten bámult. Bár a víz tiszta volt, és csak annyira mély, hogy elfedte a testet, egyfajta átalakítást végzett, ugyanis a gyorsan folyó vízen keresztül Elinor Dammert cserzettnek, zöldesnek, keménynek tűnt, jóllehet Mrs. Driver korábban azt látta, hogy a nő bőre szinte áttetszően fehér. Mi több, miközben a lelkésznő változatlanul a szemét meresztve bámult, Elinor víz alá merült arcának vonásai is torzító változáson mentek át.
Korábban csinos, vékony arca volt, de most szélesnek és laposnak tűnt, a megelőzőleg finom vonások pedig durvának. A szája úgy megnyúlt, hogy az ajka majdnem eltűnt. Lehunyt szemhéja alatt megduzzadt, megnövekedett a szeme. Maga a szemhéja szinte átlátszóvá vált, és a sötét csík a kidülledő szemgolyón olyan volt, mint egy ceruzával rajzolt Egyenlítő egy gyerek földgömbjén. Elinor Dammert nem halt meg.
A hatalmas golyóbison feszülő vékony szemhéj lassan felnyílt, és két óriási szem – amit a döbbent lelkésznő olyan méretűnek látott, mint két tyúktojás – bámult fel a vízből, és pillantása találkozott Mrs. Driverével.
Annie Bell Driver nekitántorodott egy fának. A gally, amibe a feje fölött kapaszkodott, eltört.
Elinor felemelkedett a vízben.
A víz alatt lezajlott átalakulás hatása megmaradt, és Mrs. Driver azon kapta magát, hogy egy hatalmas, idomtalan, szürkészöld kreatúrára bámul,
amelynek teste ernyedt, a feje irdatlan méretű, a szeméből jéghideg pillantás árad. A pupilla függőleges volt és vékony, mintegy ceruzával húzott vonal. De azután, amint a víz lecsorgott róla vissza a patakba, Elinor Dammert állt már Mrs. Driver előtt: jámboran mosolygott, és illendően elpirult, amiért ruha nélkül látja valaki.
Annie Bell Driver mély levegőt vett, és azt mondta nagyon halkan:
– Rettenetesen szédülök…
– Mrs. Driver! – kiáltott Elinor. – Mi a baj?
A víz mintha kimosta volna az iszapot idéző vörösséget a hajából. Most sötét volt, mélyvörös, a leginkább olyan színű, mint egy agyagdomb a júliusi zápor utáni csillogó napsütésben, és ennél vörösebbet még senki sem látott Perdidóban.
– Semmi, jól vagyok – mondta Annie Bell Driver elgyötörten. – Csak rettenetesen megijesztett! De hát mit csinált ott a víz alatt?
– Ó! – mondta Elinor könnyed, vidám hangon. – Egy árvíz után csak így lehet rendesen megtisztulni, én ezt egészen biztosan tudom, Mrs. Driver!
Tett egy lépést felfelé, a homokzátonyhoz, ahol a táskája várta, és ha Mrs. Driver nem szédül még mindig olyan nagyon, biztosabb lett volna abban, hogy amikor Elinor kiemelte a másik lábát a patakból, az nem fehér és karcsú volt, mint az, amelyik már a homokban pihent, hanem egészen máshogyan nézett ki: széles, lapos, szürke és hártyás volt.
Ó, biztosan csak a víz miatt, gondolta Annie Bell Driver, és szorosan becsukta a szemét.
