Egy repülő elhúz a fejünk felett és nem messze a földbe csapódik. Ez a szorongással átitatott rettegés határozza meg Barnás Ferenc új regényének hangulatát, hiszen erről álmodik a Torjai Endre nevű főszereplő. Nem a repüléstől félünk, hanem a kontrollvesztett állapottól és a haláltól.
A magyar irodalom egyik legizgalmasabb és legcsendesebb írója Barnás Ferenc, akinek megjelent Most és halála óráján című hatodik regénye. Minden megjelenése olyan erős, sűrű és gazdag, hogy idén tavasszal a Jelenkor Kiadónál elindult az életműsorozata A kilencedikkel. Megkapta az Aegon Irodalmi Díjat a Másik halál című regényéért, és még a németek is rajongtak az Életünk végéigért.
Történeteiről általánosságban elmondható, hogy hétköznapinak látszó karakterei szuperképességgel vannak megáldva: ritka érzékenységgel reflektálnak a belső és külső történésekre is. Mindegyik regényének feszültsége ebből a kettősségből fakad: hétköznapi, értelmiségi karakterekben tudja megmutatni, milyen bonyolult, nehéz és vívódásokkal teli az élet, és miközben látszólag az egyénre koncentrál, valami sokkal többről mesél.
Új regényében egy idős pszichológus egy teljesen másik, óceániai világba költözik, ahol eltörik a térde és egy régi repülőgépes álmával is meg kell küzdenie.
Talán ennyiből is belátható, hogy Barnás nem azoknak az írója, akik szüzsék alapján választanak új olvasnivalót, hanem azoké, akik hajlandóak a saját félelmeikkel is szembenézni ahhoz, hogy valami nagyszerűt élhessenek át olvasáskor (olvass bele).
El kell innen menni
Torjai Endre 70 éves elmúlt, Magyarországon élt mindaddig, amíg az orvosa javaslatára el nem költözött a nyugodtabbnak és békésebbnek tartott óceánparti világba, ami nyelvi, kulturális és társadalmi szempontból is teljesen más, mint amihez élete során hozzászokott. A pszichiátere, Dr. Hoffmann azt mondta neki: „Torjai úr, költözzön el Magyarországról. Egy új ország, kiváltképp egy új kontinens talán segítene magán.” És talán ott nem fog inni, tette hozzá az orvos.
Barnás főszereplője sok szempontból ismerős lehet:
az üresség érzése kínozta, hogy kizárt mindent, ami fájdalmat okozhatott. Azért kell más kontinensre költöznie, hogy megtalálja a nyugalmat.
Nem olyan irtózatos spoiler, ha elárulom, hogy valódi nyugalom csak a netflixes sorozatokban következhet be, nem egy olyan szorongásokkal végigélt életet követően, mint Torjaié.
Nem menekülhetünk
„Két pálmafa közé ékelt bambuszrúdon kölyökmajom csimpaszkodott, mintha csak a gerincét tornáztatta volna” – ezzel a mondattal kezdődik Barnás regénye, ami bizonyos szempontból csapdát állít az olvasónak könnyed, megnyugtató hangulatával, másfelől igazi leírás egy másik szempontból, hiszen ez a magyar regény egy másik világban játszódik, valahol, a pontosabban nem azonosítható óceániai szigetvilágban.
Torjai idegen a másik kultúrában, de visszaemlékezései alapján a sajátjában is az volt. Szinte szellemként közlekedik az újban a maga módján nyitott idős férfi, aki viszonylag gyorsan szembesül az Én és a Világ alapvető viszonyával:
a világ én magam vagyok, a Kádár-korszakban ugyanúgy, mint az ázsiai kommunizmusban.
Nem is fontos, hogy pontosan hol vagyunk a térképen, a szerző elmaszkolja a nevekkel a helyet, de azért is mindegy, mert olyan messze történik minden, hogy az átlagolvasónak nem lehet róla valós képe.
Barnás az első mondattal lerombolja a világképünket, amiben szocializálódtunk: az életet, ahogy a földgömböt is, Magyarországról látjuk, jogosan élünk úgy, hogy mi vagyunk a világ közepe, és ehhez képest minden más a periférián van. De mi történik akkor, ha Magyarország leépíti az embert és megszűnik a központ?
A rossz közérzet kultúrája
Az óceán közelében élni Torjai számára jó ötletnek tűnt, visszatért a szeretett vízhez, és „(a)mióta kiszakadt a Második Világból, amióta a Harmadik és Negyedik Világban él, azóta találkozott önmagával, azzal a magával, akit sohasem ismert. Most sem ismeri, de érzi, tudja, hogy van. Érzetek, melyekkel sohasem törődött”.
A Most és halála óráján alaphangulata a rossz közérzet, és ahogy a fenti idézetből is következik, ez kulturális kérdés. Közel 100 évvel ezelőtt, 1930-ban jelent meg Sigmund Freud dolgozata, a Rossz közérzet a kultúrában, amely azt mondja el, zanzásítva, hogy a társadalmi, kulturális vagy civilizációs elvárások, mint a hatalom, a siker vagy a gazdagság hajhászása, alapvető lemondásokkal jár az egyén számára,
például a saját szabadságunkról mondunk le, ami szorongást és rossz közérzetet okoz.
Ahogy az is, hogy az ember átvette az uralmat a természet felett.
Amikor Torjai a Harmadik vagy Negyedik Világról beszél, akkor alapvetően a nyugati civilizáció nézőpontjából beszél, hiszen az értékskálát is itt hozták létre. Ő azt a világot kereste, ami a freudi leíráson túl lehet.
Az üvöltés
A regény zuhanásként leírható cselekményét a 14 éves Kristoffer Vestergaard üvöltése indítja be igazán. Az új kontinensen sem válogathatja meg az ember a szomszédait, így a dán család értelmi fogyatékos fiának kezelhetetlen és ijesztő üvöltése új helyszínre kergeti Torjait. A regény addigi viszonylagos nyugalmát ez a szélsőséges zajfüggöny teríti be, hogy beinduljon a menekülés.
Az új szigeten találkozik a diktatúrával, a kommunizmussal, és rájön,
„hogy még hetvenévesen is magában cipeli a hazáját, vagyis nem a hazát, hanem azt, amivé hazájában vált, hazáját gyávaságában hordja, a mai napig nem tudta kilökni és kivetni magából, lénye legbensőbb része”.
Barnás hősének azzal kell szembenéznie, mit jelent az egyén számára az élet, ami alapvetően konfliktusos, átpolitizált, súlyosan terhelt és elveszi az egyén szabadságát. Ezt nevezhetjük történelemnek vagy a múlt történéseinek is, de a Most és halála óráján mindezekről a hatásokról, ami végeredményben a felnövés, a család, a társadalom, a kultúra és a szocializáció, pusztán hétköznapokként tudósít.
Az hétköznapi szorongást hoz, ha a szomszédos országban kitör a háború, ami átterjedhet Magyarországra. Ahogy az is, ha valaki öngyilkos lesz. Vagy az, ha egy komolyzenei koncert közben a kétezres évek közepén az utcán tömegek esnek egymásnak a rendőrökkel („Az egyik rendőr a férfi fejét rugdosta”).
Mindenki egyéniség
A regényben nem is az érdekes, milyen gyorsan kiderül, hogy a múltbeli történeteink elől nem menekülhetünk, hanem az, ahogy „nyílt tudattal” valaki megéli az életet.
A nyílt tudatot könnyű érzékeltetni: ha minden létező ingert befogad az egyén a maga összetettségében, akkor az feldolgozhatatlan. Torjai saját bevallása szerint lelki beteg volt, és „abban a tudatban élt, hogy ő az egyetlen ember a Földön, aki rossz lelkiismerettel született a világra”, és akkor nem érezte rosszul magát, amikor pszichológusként a lelkisegély-szolgálatban telefonon mások történeteit hallgatta, tanácsokat adott.
Nem meglepő módon rájön, nem ő az egyetlen ember a Földön, aki így érzi magát.
A tudat lerogyott
Ez a lenyűgöző tudatregény lépésről lépésre szűkül be, ahogy az egyébként is szuperérzékeny Torjai térde szilánkosra törik. Az idős férfi nem tud mozogni, borzasztó fájdalmai vannak, ágyhoz és fájdalomcsillapítókhoz van kötve, a rehabilitációja lassú és küzdelmes.
„Most viszont nemcsak egy idős férfi súlyos teste, de annak tudata is lerogyott a fövenyre” – olvashatjuk.
Barnás halálfélelemről, fájdalmakról, idegi kimerültségről ír, de mégis a regény nem lehúzza az olvasót, hanem folyamatosan új értelmezési kereteket hoz létre: mi a viszonyunk a testünkkel, az elmúlással, a félelmeinkkel. A sok nehéz kérdés megmutatja, milyen borzasztó erős az ember. Torjai legalábbis az, mert az elbeszélés önreflexiós képessége nem az önsajnáltatást, hanem a küzdelmet mutatja meg.
Egy ponton azt írja, hogy „a kilencedik hónap táján döbbent rá, hogy szenvedései közben valahol boldog. Hogy örül az egésznek. Örül a napi szenvedésgyakorlatoknak. Örül, mert azonos a fájdalommal, azonos lett önmagával. Eltanulta a test türelmét, a test fájdalommal szembeni alázatát. Teste ébresztette rá arra, hogy a fájdalom tobb, mint ő, a testet hordozó. Keresztül kellett mennie a rá mért szenvedésen ahhoz, hogy lássa magát, azt a lényt, aki elől állandóan menekült.”
A cikk elején említett repülőgép visszatér a regény egy pontján, ezért azt nem ajánlom, hogy a Most és halála órájánt csak úgy bedobják a bőröndjükbe az utazás előtt. Mindenki másnak viszont érdemes elolvasnia Barnás Ferenc regényét.
