A szöveg elbeszélője egy kislány, aki a hatvanas, hetvenes évek Romániájában cseperedik, és akinek a szemszögéből megismerjük Brassót, a háromnyelvű várost, annak lakóit, a környező hegyeket, völgyeket és a gyerek szűkebb családját, a családtagok történeteit is. Az Ana perspektívájából elbeszélt visszaemlékezést szerkezetileg is meghatározza a népes család és az állandóan változó színes város kiemelt szerepe: a könyv ugyanis olyan, mintha összefüggő, de akár önállóan is értelmezhető történetek gyűjteménye lenne, melynek elbeszéléseit a helyszín és az elbeszélő személye köti össze.
A fikcionalizált önéletrajznak is nevezhető történet egy idilli emlékfüzér, a titokzatos, de egyben biztonságos gyerekkor világának rajza, ahová csak néha türemkednek be olyan szörnyűségek, mint a háború, a földrengés, a politika, a félelem vagy a halál, de ami ennek ellenére is mesebeli, nosztalgikus kis világ, amelybe az olvasó is hosszú időre, kényelmesen belefeledkezhet.
Ioana Pârvulescu regényíró, esszéista, publicista 1960-ban született Brassóban, jelenleg román irodalmat tanít a Bukaresti Egyetemen. Ártatlanok című, harmadik regénye eredetileg 2016-ban jelent meg, most pedig Koszta Gabriella tolmácsolásában magyarul is elérhető a Typotex Kiadó jól ismert Világirodalom sorozatában.
A szövegben a család- és történelmi regény, valamint a memoár műfaji jellegzetességei keverednek egymással, miközben láthatóvá válik egy város és egy olyan életforma is, melyre ma már nosztalgiával tekintünk vissza.
A gyerekkor felejthetetlen helyszínei
A már említett narrátor, Ana egy többgenerációs családban él: nagyszüleivel, szüleivel, nagybátyjával, nagynénjével, bátyjával, két unokatestvérével, nagyanyjának gyermektelen testvérével és annak férjével osztozik egy belvárosi házon, mely szinte életre kel, önálló szereplővé lép elő a történetben:
„Mondtam már ugye, hogy mindig is úgy éreztem, vérségi kötelék fűz a házunkhoz? Ő is családtag volt, és a genetikai kódjában megőrzött valamit mindazokból, akiknek egy ideig otthont adott. (…) A ház levegőjét az ő leheletük alkotta, egy ütemre mozgott az ő lélegzetükkel.”
A ház persze nemcsak a benne lakókkal, hanem az idővel is együtt változik, rejtett kincseket őriz és megőrzi azok emlékét is, akik meghalnak a falai között. Mitikus hely, ahol néha csodák is történnek, legalábbis a kis elbeszélő nézőpontjából. A ház mellett kiemelt szerepet kap még a gyerekkor tágabb környezete, a város, ahol „még a kutyák is három nyelven ugatnak”, és ahol a könyvbéli gyerekek minden fát, követ, épületet és boltot ismernek, és melynek hegyeit is szinte saját rokonaiknak tekintik.
Az erdélyi magyarok, szászok és románok városának emblematikus hegye a Tâmpa (vagy Cenk-hegy), ahol gyakran kirándulnak, ugyanúgy, ahogy a várost körülölelő barcasági-hegyek között is többször eltévednek, és a kis Ana és bátyja, valamint két unokatestvére (akikkel minden kalandban osztozik) is úgy érzik, a hegyek különleges helyek, ahol mindig a hétköznapitól nagyon távoli dolgok történnek, a „hely, ahol Isten rejtőzik”, ahonnan egy más nézőpontból lehet ránézni a világra.
Komoly kérdések gyerekszemmel
Az Ártatlanok lapjain az is megerősítést nyer, hogy a gyerekek nem kezdetleges felnőttek, hanem sajátos értelmezési módokkal és nézőponttal rendelkező szubjektumok, akik akkor is sokat megértenek a külvilág történéseiből, ha a felnőttek szépíteni próbálják a nehezebb időszakokat, fájdalmas történeteket.
Ana és három kis játszótársának életébe is hamar belopakodik a halál, előbb egy távoli rokon antikvárius elvesztésével, majd teljes fizikai valójában: a mezőn holtan talált tehén és kisborja képében, végül az édesapa korai, tragikus halálában.
A halál mellett fontos motívumként van jelen a szerelem, a titok és a véletlen is, vagy az őrangyalok, akik néha láthatóvá is válnak, hogy kihúzhassák az embereket a csávából.
A kislány és családja történeteiben felidéződnek a hétköznapok és az ünnepek is, a gyerekként átélt csodák, a közös strandolások, síelések, kirándulások vagy a fürdőzés egy brassói szálloda tetején található medencében. Előkerülnek a gyerekévek tipikus elemei, a levert, sebes térdek, a kis hátizsákok, a leckék, az első, iskolai szerelmek is - miközben a történelmi háttér csak nagyon finom utalásokként szivárog be a cselekménybe. Úgy van jelen, hogy a kis elbeszélő nem is képes értelmezni a családtagok történeteit, csak később, a felnőtt perspektívájából érti meg, milyen sötét árnyak vették körül az ő békésnek és biztonságosnak tűnő gyerekkorát.
Miközben a két világháborúra és a regény jelenének is tekinthető Ceaușescu-diktatúra időszakára is bőven történnek célzások, a gyerekek élete ki van párnázva, és ez a felnőttek óvó, gondoskodó szeretetének köszönhető. Egyes történetekből persze kiderül, milyen nehézségekkel küzdöttek a felnőttek, például amikor a nagyra tartott Néniről kiderül, hogy azért nyugdíjazták viszonylag korán és hirtelen a tanügyből, mert egy diákhoz szólva a hatalom egyik jelképét, a pionírnyakkendőt a következő szavakkal illette: „Ne játssz már folyton azzal a piros ronggyal!”.
Ennél persze kegyetlenebb dolgok is történtek: több családtag, ismerős került börtönbe vagy vált akár kínzás áldozatává, erről azonban igyekeztek nem beszélni a gyerekek előtt.
A történelem hívatlan vendégként felbukkant néha, de Ana családjának hétköznapjait minden szörnyűség ellenére sem volt képes teljesen átformálni. Az egyszerű nyelven, világosan, ugyanakkor sok metaforikus kép segítségével elbeszélt történet így egyben azt is példázza, hogyan képesek a felnőttek megvédeni a gyerekeket az őket körülvevő világ borzalmaitól, mekkora felelősségük van az események értelmezésében, tálalásában.
Az emlékezés és az emlékek szerepe
Ioana Pârvulescu könyve elsősorban a gyerekkor, a családi összetartás és a gyönyörű Brassó regénye, de nagy részben az emlékezésé is. A gyerekperspektíva megteremtése ugyanis már a felnőttkorból visszanézve történik, így a kislány értelmezésére mindig rávetül a nagykorú Ana interpretációja is. A felnőtt emlékező pedig többször rámutat arra, milyen fontos számára az emlékezés aktusa: visszajutni az egykori házba, a gyerekkor kincsekkel teli városába.
Hiszen semmilyen más díszlet nem alkalmas arra, hogy megidézze a múltat, mely nem máshogy létezik, mint „örökre elsüllyedve az idő mozdulatlan vizében, melyben evickélünk. Az időben, amelybe belefulladunk.”
Ebből a metaforikus vízből emel ki a szerző néhány töredéket, és rajzolja elénk egy gondtalan, titokzatos és varázsos, bár nehézségektől és sötét árnyaktól sem mentes gyerekkor történetét. Egy olyan gyerekkorét, melynek atmoszférájában irigylésre méltó lehetett felnőni, és melyről olvasni is csoda.
Fotó: Wikipédia
