Vasárnap délután vannak a legtöbben a termálban. Eszter nem szereti a tömeget, ezért megy délelőtt. A kinti medence és az uszodajegy mellé váltható szaunahasználat, de csak a szauna nem vehető igénybe, márpedig Eszternek semmi kedve úszni. Ő csak egy sötét, meleg helyre akar behúzódni, ahol csendben izzadhat.
A hetvenhetes szekrény az övé, örül neki, mert az a hátsó sorban van, nem ott, ahová a bejárati ajtó nyílik. Ott állandóan figyelni kell, nehogy épp akkor jöjjön be valaki, amikor az öltözőszekrény felé fordulva húzza fel a meztelen fenekére a fürdőruhát. Az átöltözésnél egyébként is bénázni szokott. Nem szereti, ha idegenek látják a testét, ezért több módszert is kidolgozott, hogyan vetkőzzön le és húzza fel a fürdőruhát. Az egyik módszer, hogy leveti a zoknit, nadrágot, bugyit, de a pólót magán hagyja, így észrevétlenül húzza fel az úszódresszt ‒ bikinit már évek óta nem hord ‒, a másik, hogy
alsóneműben marad, törülközőt teker maga köré, és az alatt öltözik át.
A szekrénysor legvégén három hetven körüli nő beszélget. Húsos combok, nagy hasak, hatalmas mellek tolakodnak elé, igyekszik nem feltűnően megbámulni az öregasszonyokat, ahogyan utat tör magának, közben azon értetlenkedik, hogy ha az egész öltözőben száz szekrény van, ők pedig most összesen négyen vannak, miért kell egymásra zsúfolódniuk, miért nem lehet elszórtan kiadni az öltözőszekrény kulcsokat, és főleg miért kell neki folyton osztoznia. Eszter állandóan kívülállónak érzi magát, és ez az olyan helyekre, mint a kozmetika vagy a fodrászat, ahol a testével történik valami, különösen érvényes, de régebben még az is nehézséget okozott neki, ha az anyja leküldte a boltba vásárolni, félt, hogy lopással fogják gyanúsítani, hogy a puszta jelenléte zavart okoz, ezért amíg a boltba ért, megállás nélkül azokat a mondatokat hajtogatta, amit majd akkor mond ki, ha sorra kerül, kérek szépen húsz deka párizsit, szeretnék egy fél kiló kenyeret.
Nem hoztam magammal bugyit, mondja a sárgásszőkére festett hajú nő, hármuk közül ő tűnik a legfiatalabbnak, utálom, ha úszás után a bőrömre tapad a textil, inkább a könnyű ruhát szeretem, és felhúzza a lila, bársonyos melegítőfelső cipzárját. Nekem volt egy olyan középiskolai osztálytársnőm, mondja az, amelyik a hetvenötös szekrénynél áll, közvetlen Eszter mellett, aki nem hordott bugyit, csak ha megvolt a baja, egyszer aztán fehér ruhát vett fel, de olyan sötét volt a lába köze, hogy átütött a ruhán, mondtuk is neki, hogy havi baj ide vagy oda, vegyen má’ fel bugyit.
A folyosón záptojásszag kering, Esztert a hányinger kerülgeti. Minél hamarabb be akar jutni, de a kő csúszós, ezért csak totyogva tud menni. A szaunával szemközti zuhanyzónál hagyja a törülközőt, gyors mozdulatokkal kibújik a papucsból, és belép a baloldali kabinba, mert úgy látja, ott csak egy ember van. Jól döntött, mert ahogy leül, meghallja a szomszédból átszüremlő beszélgetést, sőt harsány röhögést, miért kell ennyire hangosan pofázni, dühöng magában, vesz egy nagy levegőt, nyugalom, nem azért jöttél, hogy idegeskedj, csillapodj le, belégzés, kilégzés, relaxálj, jogod van pihenni, kérek egy kiló kenyeret, szeretnék egy liter tejet, hmm, zümmög Eszter. Egészen elfeledkezik a külvilágról, a homokórát nézi, még van öt perc, lassan izzadni kezd, nyílik az ajtó, bejön egy öreg férfi, zsíros testén reng a háj, fellép a padra, háttal Eszternek, és miközben tovább lendíti a lábát, mert nem jó neki alul, fent akar ülni, megszédül, Eszter maga elé emeli a karját, nehogy rázuhanjon a nagy test. Felröhög, ahogy elképzeli a jelenetet, kilapulva fekszik a férfi alatt, megköszörüli a torkát, mintha köhögés lenne, nem nevetés. Miért nem lát soha fiatal, izmos, sportos férfiakat a szaunában, és a nők is mind kövérek. Vonzó emberek nem járnak szaunába? Ádámra gondol, eszébe jut a fél évvel ezelőtti utolsó találkozásuk, amikor a férfi azt mondta neki, miközben a kókusztekercset kérte a pultnál, még mindig szép vagy, fodrásznál voltál, nem, csak hajat mostam. Leültek egy asztalhoz, Eszter beleszúrta a villáját a kókusztekercsbe, a férfi sajtos rolót kért, érintetlenül hevert a tányérján. Megkóstolod, kérdezte Eszter, de Ádám megrázta a fejét, figyellek téged, olyan vagyok, mint egy puma, ugrásra készen várom, mit lépsz, mikor támadsz. Eszter felnevetett, neked elment az eszed, ezek szerint elfelejted, hogy annak idején is te közölted Helénával, hogy viszonyunk van.
Derült égből villámcsapás, ez vagy te, Ádám.
Letelt az első tizenöt perc. Eszter feláll, elindul a zuhanyzóba, először mindig a tarkójára engedi a hideg vizet, az elején szereti letudni a legkellemetlenebb részt, ő olyan nő, aki a rossz hírt akarja előbb hallani, a régi pszichológusa erre biztos mondana valami okosat, esetleg levonna egy messzemenő következtetést a személyiségére vonatkozóan. Eszter néha vágyik arra, hogy otthagyja a párterápiát és visszamenjen a régi pszichológusához, ülnének egymással szemben, hallaná, ahogyan a gázkonvektor kattog, mint a gyerekszobában, ahol felnőtt, látni szeretné a napfényt, ami beszüremlik a gangos ház földszintjére, azt a napfényt, ami a Zivatar utca háztetőire is süt. Csend venné körül kettejüket. Eszter halkan beszélne a fenekestül felfordult életéről. A pszichológus néha kérdezne valamit, Eszter néha elsírná magát, aztán azt mondaná a férfi, zsebkendő, és Eszter nem akarja becsukni a szemét, nem akarja elképzelni a szobát a tükrökkel, nem akarja meglátni magát egyik tükörben sem, ő csak beszélni akar, dátumokról, helyszínekről, történésekről, kit érdekelnek az érzések, azokkal nem tud mit kezdeni, felemésztik, ő csak el akarja mesélni, hogy egy éve a Déli pályaudvaron, a Balaton felé tartó vonaton találkozott Ádámmal, az első szerelmével, és olyan dolog történt vele, amire soha nem számított, isten egy ács fiát szánta a megváltónak, neki pedig egy éretlen, gitáros hippit küldött, hatalmas egóval, és még hatalmasabb szívvel. El akarja mesélni, milyen pofonokat kapott a férjétől, meg Ádámtól, hogy két éve őrlődik, és nem jut közelebb a megoldáshoz. Olyan leszek, mint apám, aki egész életében egy másik nőt szeretett, egy fekete hajú, nagymellű, idősebb nőt, olyan leszek, mint anyám, aki negyvenhárom évesen szerelmes lett egy nála tíz évvel fiatalabb, lengyel férfiba. Anyám vagyok, apám vagyok,
elváltak ötven évesen.
Ezt már hangosan mondja ki a pihenőben, ahol magára maradt, miután beállt a hideg zuhany alá. Mit szeretne, Eszter, kérdezné a pszichológus, ő meg azt válaszolná, szeretnék újra gyerek lenni, homokvárat építeni, vizet hordani a kék vödörbe, szeretnék meghemperegni a sárban tetőtől talpig, vastagon rakódjon a fejbőrömre milliónyi homokszem, még a fogam alatt is ropogjon, szeretnék kerítéseken átmászni, mások kertjébe belopódzni, a cseresznyefa ágain ülni, tömni magamba a mosatlan gyümölcsöt, szeretném, ha megfájdulna a hasam, szeretném hallani az esti fürdésnél anyám sóhaját, szeretném érezni a kefét, ahogy a körmöm alá szúródnak a szálai, érezni akarom, ahogy anyám dörzsöli le rólam a koszt, azt akarom, hogy fájjon, azt a fájdalmat akarom. Szeretnék leszánkózni a hegytetőről, mögöttem apám ül, kormányoz, érzem az izmos karját, hiába a több réteg pulóver és a kabát, apám ereje átizzik a ruhán, égeti a bőröm, a hó az arcomba csap, ahogy apám a lábával fékez, porzik a hó mögöttünk, pár perc alatt leérünk a lejtő aljára, háromszor annyi időbe telik, míg újra felmegyünk, de nem unjuk meg, újra és újra nekivágunk, nem számít, hogy elgémberedtek az ujjaink, mert minden egyes csúszás olyan izgalom, mint amikor legelőször indultunk el. Szeretnék semmitől sem félni, szeretnék vágyni. Szeretnék újra gyerek lenni, pedig soha nem voltam az.
