Álmomban egy rendezvényen voltam az első szerelmemmel, Ádámmal. Késő éjjel, zuhogó esőben értünk a szállodába, ahol valamelyik barátja volt a tulajdonos, és felajánlott egy szobát nekünk arra az éjszakára. Egész éjjel szexeltünk. Puhán és szerelmesen. Ádám korán reggel kelt, dolgozni ment. Előtte ágyba hozta nekem a kávét. Ahogy felültem, és az ágytámlának dőltem, kilöttyent a tejeskávé a bögréből, foltot hagyott a hófehér ágyneműn.
Aggódtam, mit fog szólni a szobalány,
aki bejött takarítani, amíg én készülődtem. Nem akar zavarni, mondta, nem zavar, épp indulok, szóltam. Nálam idősebb, nagydarab nő volt. Feltűzött, sötét haj, napbarnított bőr, erős smink. A fotelről szedegettem össze a nedves ruháimat, nem száradtak meg az éjjel. Folyamatosan pakolásztam, nagy nehezen kiválasztottam, mit vegyek fel, közben a szobalány megállás nélkül kérdezgetett, mióta vagyunk együtt Ádámmal, milyen a kapcsolatunk, mit szól a családja hozzám, az én családom elfogadta-e. Kezdeti csendessége harsányságba torkollott, szinte kiabálva beszélt hozzám, házmesterre emlékeztetett vagy inkább egy iskolai portásra, viszont a külseje, ruházata alapján úgy tűnt, mintha egy pornófilmből lépett volna elő. Álmomban nem fogytak a ruhák, amint összeszedtem egy adagot, ott termett egy másik blúz vagy egy szoknya. A szobalány közben egy tollseprűvel port törölt, a fekete miniszoknya alól kilátszott a csipkés harisnyakötője. Nagy sokára elindultam a szállodából, Eszterrel találkoztam, átsétáltunk a Szabadság-hídon, az előző éjszakáról meséltem neki, először mondtam ki, hogy szerelmes vagyok Ádámba. Eszterrel megígértük egymásnak, hogy megváltjuk a világot, vihogtunk, de komolyan gondoltuk. Késő délután értem haza, épp le akartam dőlni, amikor halk kopogást hallottam. Ádám állt az ajtóban. Csodálkoztam, nem beszéltük meg, hogy átjön. Hozott levest. Folyton szipogott, előző este megfázhatott az esőben. Ledőlt a kanapéra, és amíg én a konyhában a levest melegítettem, elaludt. Betakargattam. Jó álom volt.
Most valahogy mégis rossz érzéseim támadtak.
Ébredés után egy darabig még feküdtem az ágyban, aztán felültem és elvégeztem a reggeli meditációmat. Újabban meztelenül meditálok. És nem hordok melltartót meg bugyit sem a ruha alatt. Reggel, ahogy benyúltam a szekrénybe, egy régi ruhára gondoltam, egyszerű vászonanyag, ujjatlan, combközépig ér, mély dekoltázs, türkizkék és zöld, fekete csíkokkal meg fehér körökkel. Egyszer azt mondta a mester, hogy ez a ruha illik hozzám a legjobban, kiemeli a nőiességemet, én meg zavarba jöttem és kuncogtam, tényleg, bizonygatta, nagyon szép vagy ebben a ruhában, ezt mondta. Ma reggel ebben a ruhában mentem le a sarki éjjel-nappaliba cigit venni. Amikor hazaértem, leengedtem a redőnyöket és egész nap nem mozdultam ki a lakásból. A fotelből néztem egy vetélkedőre hajazó reality show-t. Egy teljes évadot legyűrtem. Néha felálltam enni meg pisilni, de túlnyomórészt a fotelben ültem a sötét nappaliban, vagy a kanapén feküdtem és a műsort bámultam, amiben volt egy idegesítő műsorvezető, valami egyszerű amerikai névvel, talán John Smith-nek hívták, és tíz versenyző, nem hivatásos cukrászok, hanem hobbiból tanulták meg a szakmát, az egyikük például a Covid alatt Youtube-videók segítségével sajátította el, hogyan készítsen olyan tortát, ami úgy néz ki, mint egy varrógép. A játék lényege az volt, hogy egy adott tematika alapján, mondjuk strandolás, tenger élővilága vagy sport, kiválaszthatnak egy tárgyat, majd készíteniük kell egy tortát, ami a megszólalásig hasonlít egy edzőcipőre, egy homokozóvödörre vagy egy régi lemezjátszóra, és akkor a zsűri, ami három számomra teljesen ismeretlen celebből állt, ők szavaztak arról, hogy az előttük felsorakoztatott öt adidasból, melyik torta és melyik cipő. A szavazást követően a műsorvezető lazán odasétált a pódiumra kitett tortához, elővett egy hatalmas konyhakést, ez volt a legizgalmasabb rész, magamban én is mindig szavaztam, és akkor John Smith lehasított egy darabot a rózsaszínben csillogó ridikülből, és fény derült az igazságra. Előfordult olyan is, amikor hiába akarta belemélyeszteni a kést a gumikacsába, mert az eredeti volt.
Este aztán kinyitottam az összes ablakot és a bejárati ajtót is. Huzatot akartam, de nem mozdult a levegő, napok óta hőség van. Remélem, azért a cigiszag eltűnt. Nem akarom, hogy apu megint csesztessen. Napközben nem volt kedvem kimenni a gangra, ezért dohányoztam a nappaliban. Álltam az ajtófélfának támaszkodva, hallottam, ahogy a földszinten egy kisgyerek sír. Kihajoltam a korláton. Egy három év körüli kisfiú meg az anyja. A gyerek egyre hangosabban sírt, mire az anyja azt kiabálta, ha nem hagyod abba, pénteken sem hozlak el korábban az oviból, bent hagylak délután is, te ordítós kis hülye, de nem vagyok az, hüppögte a kisfiú, az anya egész közel hajolt a gyerekhez, száját összezárva, fogai között szűrve bökte ki, elmondtam tegnap is, hogy utállak, gyűlöllek, mint a szar. Köhögni kezdtem. Ők elindultak a kapu felé, én becsuktam az ajtót. És még csak péntek van. Augusztus utolsó napja.
Éjjel egykor még fent voltam. Hiába meditáltam, nem ment az alvás. Folyton az álmom járt a fejemben. Ádám meg Eszter. Elővettem a jegyzetfüzetem. Nemrég olvastam valahol, hogy a rossz érzések feldolgozásában segít, ha kimondjuk, kire és miért haragszunk, azt tanácsolta a szakember, hogy
készítsünk haraglistát.
Eszterrel kezdtem. Összeírtam, hogy mikkel bántott meg, komoly sérelmeket, például, amikor kamaszkorunkban összejött Ádámmal a Balatonnál, lenyúlta a srácot, pedig tudta, hogy szerelmes vagyok belé. Persze egy hét után dobta. Kamaszok voltunk. Nem tettem szóvá. Eszter mindent megkap, amit akar. Elveszi. Úgy tesz, mintha neki ez járna.
Eszter kamaszkorunkban órákig tudott a szexről beszélni, ráadásul mindent a nevén nevezett, nem volt benne szégyenérzet. Ilyenkor szinte rá sem mertem nézni, csak hallgattam őt. Már akkor színésznőnek készült. Én verseket írtam, amiket ő hangosan szavalt biciklizés közben: Beleszédülök a szavaidba, kiabálta, feszes a pinád, tudsz hosszan szopni, ennél a sornál mindig elröhögtem magam, de a többit olyan átéléssel mondta, hogy nem tudtam nem csodálni őt: olyan természetességgel buknak ki belőled a szavak / mintha azt kérdeznéd / mi lesz a vacsora / pedig tudod a választ / hiszen ismered a testem / az emlékeidbe vésődött a szám, a nyelvem / megkapaszkodom a spájzban a zöld polcba, / amin a lisztet, sót, cukrot tartom / nagyanyám azt mondta / bárhová költözöm / ez a három dolog legyen az első, amit magammal viszek / nem a ruhák / nem a könyvek / nem a bútorok a szőnyeg / vagy a függöny / hanem az étel / ami életben tart / egészen úgy ahogyan te táplálod a testem / szavakkal / Miféle földalatti harc, / s vajjon miféle vér ez / mitől szememnek szöglete / ma hajnal óta véres? / A zűrzavar csak egyre nő. / A szenvedély kegyetlen. / Csendben szeretlek.
Ez volt Eszter kedvenc verse tőlem, de szerintem csak a Pilinszky miatt. A felvételin is elmondta. Felvették. Belőlem viszont nem lett költő.
