A sarkon a régi kocsma helyén egy kifőzde nyílt. A vasárnapi menü húsleves, rántott csirkecomb rizibizivel kettőezerötszáz. Könnyen leparkolok. Bent sincsenek sokan. Az iskolai menzára emlékeztető helyen egy középkorú nő áll a pult mögött, rövid fekete szoknya, testhez simuló fehér top, magas talpú tornacipő, jobb felkarján delfintetoválás. Ő veszi fel a rendelést, és adja ki a levest, főzeléket. Ma paradicsomos káposzta és zöldborsófőzelék a választék, mellé májgombóc vagy zöldségleves. Az alumínium tálalóra épp kitesznek egy tányért, kész a három nutellás palacsinta, kiabálja egy cingár fiatal szakács. Mögötte még két konyhást látok, mindkettő idősebb, hordóhasú. Családi vállalkozás lehet, mert némi hasonlóságot vélek felfedezni a pultos nő, a fiatal kasszás lány és az egyik szakács vonásai között. Leadom a rendelésem, a pultos nő kedvesen mosolyog, hiányzik a baloldali szemfoga. Megkér, hogy a kis papírcetlivel fáradjak át a kasszához. Miután fizetek, leülök a kockás viaszkos vászonnal leterített asztalhoz, és várom, hogy megérkezzen a frissensült.
Rajtam kívül még egy idősebb házaspár és egy család ebédel a kifőzdében. Az öreg férfi matrózcsíkos felsőt visel és hófehér a haja, úgy néz ki, mint egy hajóskapitány, szemben vele a feleség szintén csíkosban. Mellettem egy asztallal arrébb egy hat év körüli kócos kislány hintázik a széken, a szája széle tiszta csoki, minden valószínűség szerint ő ette meg a nutellás palacsintákat, fejpántja a homlokára csúszva, szemmel láthatólag unatkozik, de megszokhatta, hogy nem figyelnek rá, mert nem nyaggatja az anyukát, aki a mobiljába temetkezik. Egymásra nézünk, én bátorítólag rámosolygok, majd az anya, mint aki megérzi, hogy a lánya egy idegennel szemez, felpillant és annyit mond, kicsim, ezt a munkát még muszáj befejeznem, a kislány vállat von, kinéz az utcára, ahol az apja szintén telefonál, fel-alá járkál, majd miután elkapja a gyerek pillantását, integet és a hüvelykujjával mutogatja, hogy egy perc, mindjárt végez. Arra gondolok, vajon, milyen munka lehet az, amit vasárnap ebédidőben kell elvégezni, valamiért úgy sejtem, hogy mindketten a szeretőjükkel társalognak.
Mi más zavarhatná meg a vasárnapi ebéd szentségét.
A hét utolsó napján alig volt forgalom az autópályán. Siófoknál kanyarodtam le, elvonulási helyszínt keresek az augusztusi jógatáborhoz, ahol a mesternek én leszek a segítője. Számomra ez szintlépés, kiválasztottnak érzem magam. Útközben megálltam Széplakon, megnéztem a régi nyaralónkat a Szabadság utcában. Nem parkoltam le a ház előtt, csak lassítottam. Az első emlék, ami beugrott, ahogy vasárnap délelőttönként apuval a kocsit mossuk, anyu meg ebédet főz. Rántott csirkecombot rizibizivel. Vasárnap mindig szomorú vagyok. Akkor valahogy mélabúsan folyik az idő, cél és értelem nélkül. Talán anyu miatt érzem ezt a fekete bánatot. Volt neki gyerekkorában egy macskája, Helén, róla nevezett el. Nagyon szerette azt a cicát. Engem is nagyon szeretett.
Amikor bejöttem, még nem voltam éhes, de az illatok hatására megindult a nyálelválasztásom, nagyokat nyelek és türelmetlenül várom, hogy kihozzák az ebédet. A Retró rádióban Kóbor épp azt énekli, hogy igen, jött egy gyöngyhajú lány, / Álmodtam vagy igaz talán, amikor hirtelen csend lesz. Leáll az Omega, a kivetítőn megszakad a sportközvetítés, kialszanak a fények, és belép egy négyfős társaság. A strand irányába nézek, és egyszer csak feltolul bennem egy emlék, szinte látom magam előtt a jelenetet, hallom a fiú hangját, ahogy azt kérdezi tőlem, tudtad, hogy a francia kártyában a kőr, és rámutat a lapra, a francia coeur szóból ered, aminek a jelentése szív? És te a szívek királynőjét húztad, a kőr dámát. Ez a lap szimbolizálja a bátorságot. Jelentőségteljesen rám néz, én meg csendben rázom a fejem. Nem, nem tudtam, semmit nem tudok, tizennégy éves vagyok, és épp most lettem halálosan szerelmes egy nálam hét évvel idősebb fiúba, akit aznap ismertem meg a széplaki strandon. Abban a pillanatban a boldog tudatlanság állapotában létezem, abban a pillanatban még azt sem tudom, hogy két évvel később látom újra a vállig érő, gesztenyebarna hajú fiút, akit egy pillanatra sem feledek és magamban csak hosszúhajúként emlegetek, egyébként Lócinak hívják, ahogyan azt sem tudom, hogy ő veszi majd el a szüzességemet az Ezüstpart egyik stégén, azt meg végképp nem sejtem, hogy aznap este nem anyu vár a nyaraló konyhájában, hanem apu. Akkor még nem látom, hogy
azt a májusi utolsó vasárnapot éveken át tartó dermesztő csend követi.
És némaság. Azután a vasárnap után nem érzek semmit, közönyös leszek és zárkózott, amit persze sokan a kamaszkornak tudnak be, később pedig szimplán ridegnek hisznek. És ez a légüres térben való érzések nélküli lebegés először akkor oldódik fel, amikor elmegyek életem első jógaórájára. A relaxáció, majd az azt követő meditáció közben újra melegség lesz a szívem körül, miközben anyu arcát látom magam előtt, és a mesterem hangját hallom.
Aznap a hosszúhajú srácon és rajtam kívül csak néhány pár andalgott a parton. Mivel még nem volt mobiltelefon, egyikük sem szelfizett vagy pózolt, egyszerűen ültek és nézték a naplementét. Eszter sem volt velem, pedig a balatonfenyvesi tábor óta elválaszthatatlanok vagyunk. Miután hazaküldtek minket a fejtetvesség miatt, egy hetet töltöttünk együtt a nyaralóban. A szüleim is megszerették Esztert. Az, hogy nincs jelen, amikor megismerem a nagy ő-t, annak köszönhető, hogy Pesten kellett maradnia, mert eltörte a csuklóját, és aznap vették le a gipszet róla. Barátságunk első két évéből a nyarak maradtak meg bennem leginkább. Az éjszakai vihogások a sátorban, amit a kert végében vertünk fel, hogy minél távolabb aludjunk a szüleimtől, a biciklizések, Eszter egy tacskóval, én egy kempinggel indultam neki, hogy felfedezzük a környéket. Cseresznyét loptunk, versenyeztünk, melyikünk köpi messzebbre a magot, kutyatejből koszorút fontunk, megszúrtuk az ujjbegyünket egy akác tüskéjével, és vérszövetséget kötöttünk. Emlékszem az izgalomra, ahogyan figyelem, amikor kiserken a vérem, és emlékszem arra is, ahogy összetapasztjuk az ujjunkat és megfogadjuk, soha többé nem válunk el. Emlékszem a fürdésekre, a Balaton vizére. A tó szagára és ízére, amit rendszeresen benyeltem. Reggeltől estig a vízben voltunk, a víz alatt, a matracon, a gumicsónakban, addig, amíg kiázott a bőrünk és az ujjaink úgy néztek ki, mint egy felpuffadt háromnapos vízihulláé. Abban a két évben még előttünk állt a sötét kamaszkor, a depi, a cigi meg a pia - sajátos spleen a ’90-es évekből. Csak egymásra figyeltünk. Eszter meg én. Engem igazából a fiúk sem izgattak akkoriban, Esztert annál inkább. Szerelmes típus volt, és kelendőbb is nálam, a hosszú combok és az őzike szempár jobban bejött a fiúknak. Én a többségnél már a bemutatkozásnál elbuktam. Meghallották a nevem, röhögve kérdezték, és szép vagy, Heléna, mire én,
nem szép vagyok, hanem Angyal, ők meg tátott szájjal bámultak,
most mi van, kérdeztem, tényleg Angyal a vezetéknevem.
A srác beletúrt a hajába, észreveszem az erős és sötét szemöldökét, ami nagyon tetszik, még jobban, mint a zöld szeme. Beszél hozzám, de nem hallom, mit mond, csak bólogatok. Fülig ér a szám és a hasamban bizsergést érzek. Az órámra nézek. Este kilenc. Felugrom, bocsánat, nyögöm ki elvörösödött fejjel, mennem kell, és futásnak eredek. A kertek alatt szaladtam. Langymeleg volt az idő, már este sem kellett dzseki vagy mackó, pedig anyu a lelkemre kötötte, hogy legyen nálam egy meleg felső, mert csalóka a tavasz, hiába bizonygattam, hogy május vége az szinte már nyár. A kapuban álltam, amikor utánam kiáltott, valamit itt hagytál – utolsó szavai hozzám. Én meg sebtiben a derekamra kötöttem a kapucnis pulcsit.
A nyaraló bejáratáig szinte lebegve jutok el, repülök a boldogságtól. Orromban az elnyíló orgona és az akác édeskés, szirupos illata, amiről mindig az alsós koromban divatos illatos toll jut eszembe, az enyém lila volt. Tempósan gyalogoltam, szúrt az oldalam, időre kellett hazaérnem. Anyu nem volt szigorú, de ebben az egyben nem ismert pardont, ő mondta így. Ha megbeszéltük, hány órára érjek haza, akkor nem késhettem még öt percet sem következmények nélkül. Kinyitom a kertkaput, ami soha nincs kulcsra zárva, megsimítom a kutya fejét, lógó nyelvvel kísér az ajtóig. Benyitok, a konyhában apu ül lehorgasztott fejjel. Már mindenütt kerestelek, hol jártál, kérdezi, én meg úgy teszek, mintha nem hallanám a kérdést, lihegve szólalok meg, anyu hol van, mire ő lassan, tagoltan válaszol, anyu délelőtt kertészkedett, ki akarta ültetni a hortenziát, amit tőled kapott, megszédült és összeesett. Klára elment. Ezt mondja apu, elment, nem mond többet.
Sem akkor, sem később.
Leállt a rendszer, kiabál ki a konyhából a dagadt pasas, valami szar van megint a vezetékkel, Tündikém, tíz perc, érted, ne vegyél fel addig rendelést. Újabb vendég érkezik, fiatal házaspár, és egy férfi, köldökig kigombolt hawaii ingben és flipflop papucsban. A pár tanácstalanul ácsorog, tíz perc türelmet kérünk, mondja Tündike, jól van má’, mondja a férfi, én csak elvinném, amit fél órája rendeltem. Felbolydult méhkas a kifőzde. A pultosok sűrű elnézéskérések közepette magyarázzák, hogy addig sétáljon egyet a kedves vendég, amíg helyrehozzák a hibát. Most már a vékony szakács is kiabál, ezt ki írta fel, hogy két túrós palacsinta meg kukoricás rizs, nem értitek, ne engedjetek be több vendéget, be kell zárni, csak tíz perc az egész, nincs áram, valami van a vezetékkel, mindjárt megnézik. Egyszer csak a nagydarab konyhás kidugja a fejét az üvegablak alatt, és kiszól, te, nézd má’ meg azt a kábelt ott a hosszabbítóban. Tündike odatipeg, nincs bedugva, szól mosolyogva, bassza meg, ezért nem megy semmi, mi nem húztuk ki, szabadkoznak a felszolgálólányok, akkor nem értem, hogyan történt, mindegy, jól van, emberek, tapsol a főnök, akkor indulunk, figyelj, Dzsoni, lesz egy fasírt meg rántott sertésszelet, petrezselymes krumpli, káposztasaláta. Lenyugodnak a kedélyek. Végre felém indul Tündike, és leteszi a tányért. Beleharapok a ropogós csirkecombba, akkurátusan rágni kezdek, lehunyom a szemem, rágok, érzek, emlékezem. Majd pár perc elteltével felpillantok a tányérból, tekintetem összetalálkozik a maszatos arcú kislányéval, ő tágra nyílt szemekkel figyeli, ahogy egy könnycsepp végiggördül arcomon, bele a rizibizibe.
