Egy szerelmi háromszög, amiben senki sem egyértelműen jó vagy rossz. A női főszereplő, Tina két férfi között őrlődik: maradjon a biztonságot és a kiszámítható jövőt jelentő Edgárral vagy engedjen Vasco csábításának, ami tele van izgalommal? François-Henri Désérable Én uram és legyőzőm című regénye (olvass bele itt) azonban jóval több, mint egy szenvedélyes szerelmi történet: irodalmi utalásokkal gazdagon átszőtt mű, krimibe hajló sodró erejű olvasmány. Nem véletlenül kapta meg a legrangosabb francia irodalmi díjat.
A francia szerző a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt (a könyvbemutatón Vámos Miklós kérdezte, nézd vissza a beszélgetést itt) – mi hokiról, szakításról, a fikció és valóság viszonyáról, a versek erejéről és a francia bestseller szerzőkről is beszélgettünk vele.
Nem titok, hogy mielőtt íróvá vált volna, profi hokijátékos volt. Ez az életforma gondolom már gyerekkorban sok gyakorlást, fegyelmet követelt. Hogyan tört utat az irodalom az életébe?
Egész gyerekkoromban arról álmodtam, hogy profi jégkorongozó leszek. Amikor 18 éves lettem, ezt közöltem is a szüleimmel. Az apám nagyon örült, hogy a nyomdokaiba lépek, hiszen ő is profi játékos, majd hokiedző volt, de az anyám kevésbé volt lelkes. Rám nézett csüggedten, és azt mondta: fiam, járd a saját utad, de szeretném, ha tanulnál is mellette. Így megnéztem, hogy a szülővárosomban, Amiensben melyik egyetem esik a legközelebb a jégpályához – ez a jogi egyetem volt. Elkezdtem jogot tanulni, de nagyon hamar meguntam.
A napi négy óra edzés mellett volt szabadidőm. Egyszer, amikor beléptem a könyvtárba, megkerestem a legvastagabb könyvet, amit találtam: ez egy híres francia mű, Albert Cohen több mint ezeroldalas Belle du Seigneur című kötete volt. Egy hét alatt kiolvastam, és ráeszméltem, hogy én is írni akarok. Nagyon hirtelen jött az irodalom iránti szeretetem, és azóta sem eresztett.
Hogyan formálta önt íróként a sportolói múltja?
Sokszor felteszik nekem ezt a kérdést, és egészen mostanáig talán sosem volt rá jó válaszom. Az előbb a fegyelmet említette, és azt hiszem, ez a kulcs.
Ha sikeres sportoló szeretnél lenni, fegyelemre van szükséged: edzened kell, nem járhatsz túl sokat szórakozni, nem ihatsz, fittnek kell maradnod. Az írással sincs ez másképp. Sok munkát kell belefektetned, elkötelezettséget és fegyelmet igényel.
Az Én uram és legyőzőm a második könyve, amit magyarul olvashatunk. Szó van benne szerelmi háromszögről, féltékenységről, bűntudatról, miközben, mint egy krimiben, egy bírósági tárgyaláson próbáljuk megfejteni, hogy mi is történt a felek között. Az ön számára elsősorban miről szól ez a regény?
A szenvedélyes szerelemről. Ezt a könyvet nem terveztem megírni, de néhány évvel ezelőtt volt egy szenvedélyes kapcsolatom, ami elég hamar véget ért. A szakítás nagyon megviselt, két évig semmit nem tudtam írni.
Valójában a költészettel tértem vissza az íráshoz.
Elkezdtem verseket írni, azt gondolom, bárki ezt tenné ebben a helyzetben. Eleinte azt terveztem, hogy kiadok egy verseskötetet, de aztán úgy gondoltam, hogy ez senkit nem fog érdekelni. Így arra jutottam, hogy a verseimet beleteszem egy regénybe.
A szerelem az egyik legrégebbi és legtöbbet használt irodalmi téma, ilyen szempontból nem egyedülálló vállalkozás. De azt hiszem, az teszi eredetivé, ahogyan megírod: az elbeszélés módja, a könyv felépítése.
Az egyik dolog, ami szerintem nagyon egyedi benne, az a laza, hanyag humor, ami végigvonul a szövegen – nem számítottam rá, hogy ennyit fogok nevetni olvasás közben. Mi a humor célja a regényében?
Nagy hatással volt rám Romain Gary francia író, aki egy csodálatos könyvet írt, ha még nem olvasta, mindenképp tegye meg, imádni fogja. A címe La promesse de l'aube (magyarul A virradat ígérete – szerk.). Romain Gary 1914-ben született Lengyelországban. Zsidó volt, 12 éves korában az édesanyjával Franciaországba költözött. A második világháborúban az egész családját meggyilkolták, ő ekkor volt 30-31 éves. Írni kezdett, olykor tragikus dolgokról, de közben vicces is volt. Ő valahogy úgy fogalmazott, hogy a humor az emberiség felsőbbrendűségének kinyilatkoztatása.
Nos, én nem próbálok vicces lenni, de természetessé vált, hogy így írok.
A szövegeimbe könnyedséget, iróniát, öniróniát, burleszk komikumot akarok.
Izgalmas elbeszélői nézőpontot választott: a narrátor kívülről szemléli a szerelmi háromszög bonyodalmait, mindent tud a szereplőkről, de mégsem ítélkezik, nem foglal állást. Miért döntött így?
Minden oldalról meg akartam vizsgálni ezt a szerelmi viszonyt, és ha Tina vagy Vasco lett volna az elbeszélő, erre nem lett volna lehetőségem. Egy olyan narrátorunk van, aki mindkettőjük barátja. Tudja, olyan ez, mint a Rubik-kocka: minden felületet megvizsgálsz, mielőtt összeraknád. És van benne egy játék is, mert az elbeszélő eltitkol valamit a bíró elől, amit az olvasónak viszont elárul.
Nagyon fontos szerepe van a verseknek és a költészetnek a regényben. A kötet úgy is olvasható, mint egy tisztelgés Arthur Rimbaud és Paul Verlaine munkássága előtt. Ráadásul a költészet a legváratlanabb helyeken bukkan elő a könyvben, például a tárgyalóteremben vagy a rádióban. Mit nyújt önnek a költészet, mi a szerepe a mindennapokban?
Jártam olyan országokban, ahol a költészet nagyon fontos, ilyen például Oroszország. Emlékszem, amikor Rosztovban voltam, az ottaniak arról meséltek, hogy ha bliccelsz a villamoson és elkapnak, megúszhatod a bírságot, ha elszavalsz fejből egy Puskin-verset.
Vagy Iránban, írtam is egy útinaplót Iránról. 2022 végén, Mahsa Amini halála után jártam ott: ő az a 22 éves lány, akit az iráni erkölcsrendészet halálra vert, amiért nem viselt fejkendőt. Emiatt óriási zavargások törtek ki az országban. És ott találkoztam egy lánnyal, aki számára nem volt kérdés, hogy kimegy tüntetni, pedig tisztában volt a kockázatokkal. Tudta, hogy letartóztathatják, a börtönben megerőszakolhatják, megkínozhatják. Ő azt mesélte nekem, hogy egy Háfiz nevű iráni költő perzsa verseit tanulja, mert úgy gondolta, hogy ez az egyedüli dolog, amit nem tudnak elvenni tőle.
Börtönbe zárhatják, elszakíthatják a családjától és a barátaitól, megfoszthatják a szabadságától és a méltóságától, de a verseket nem tudják elvenni tőle.
Azt mondta: „szavalni fogok, várva a szabadságot vagy a halált”. Amikor ilyet hallasz egy húszéves iráni lánytól, akkor rájössz, hogy a költészet nem csak valami bájos foglalkozás, amivel a széplelkű emberek eltöltik a szombat délutánjukat. Élet-halál kérdés lehet, amibe belekapaszkodsz, amikor mindent elvesztettél.
Olyan karaktereket akartam felépíteni, különösen Tina esetében, akiknek a költészet ennyire fontos. Azt gondolom, bizonyos értelemben ez rám is igaz. Szinte minden nap olvasok verseket, több százat tudok kívülről.
A költők és az írók a legjobb barátaim, még ha ők is nem is tudnak róla.
Valószínűleg az irodalom a legjobb eszköz arra, hogy olyanokkal barátkozzunk, akik még azelőtt meghaltak, hogy mi megszülettünk volna. A remek francia költők, mint Arthur Rimbaud, Paul Verlaine, Louis Aragon vagy Guillaume Apollinaire nagyon fontos szerepet töltenek be a mindennapjaimban.
A Francia Akadémia Nagydíját kiérdemlő kötetet még idén ősszel kézbe vehetik a magyar olvasók.
Tovább olvasokA művei nagyon erősen a valóságból táplálkoznak. Az Én uram és legyőzőmben valós költőket említ, valós helyszíneken fordulnak meg a szereplői, például a Francia Nemzeti Könyvtár az egyik kiemelt helyszín, sőt még fotók is találhatók könyvben, például egy párizsi Verlaine-szoborról. Ez miért fontos?
Ezt a regényeimben csinálom, mert útinaplókat is írok, és abban nincs semmi fikció. Erről az jut eszembe, hogy Oscar Wilde az élete végén azt mondta, hogy a legszomorúbb napja az volt, amikor Lucien Rubempré haláláról olvasott Balzac egyik könyvében (Elveszett illúziók – szerk.). És amikor Balzac a halálos ágyán feküdt, és azt kérdezték tőle, hogy kit hívjanak, aki segíteni tud rajta, azt mondta, hogy keressék meg Bianchont. Bianchon az egyik Balzac-regény orvosa.
Tehát úgy érezte, hogy az egyetlen, aki megmentheti, egy kitalált szereplő. Ekkora hatással lehetnek ránk a fiktív karakterek.
Néhány évvel ezelőtt Mark Zuckerberg egy metaverzumot akart létrehozni, és azt hiszem, a könyvek által teremtett világ is valahogy így működik: olyan, mintha lenne egy másik, kitalált élet a sajátunk mellett, csupa olyan szereplőkkel, akik nagy szerepet játszanak abban, akivé válunk, ahogyan gondolkodunk és amiről álmodunk. Néha a határ megnyílik, és ez a két világ összekeveredik. Ezt lenyűgözőnek tartom, így mindig megpróbálom keverni a fikciót a valósággal.
A regény elnyerte a Francia Akadémia nagydíját. Hogyan befolyásolta a könyv életét ez az elismerés?
Nagyon hálás vagyok az Akadémiának, de ez nem változtat azon, ahogyan írok. Természetesen a könyvemnek több olvasója lett ezáltal, és ennek örülök. Franciaországban sok irodalmi díj létezik, ez nagy segítség az íróknak.
Végezetül a kortárs francia irodalomról kérdezném egy kicsit. A magyar olvasókhoz ugyanis egyszerre jutnak el Annie Ernaux, Édouard Louis és Neige Sinno nagyon erős, olykor autofikciós kötetei, de a másik oldalon azt is látjuk, hogy a toplistákat olyan francia bestseller szerzők vezetik, mint például Guillaume Musso vagy Mélissa Da Costa. Utóbbiak kötetei Franciaországban is ennyire népszerűek?
Ezek borzalmas könyvek, Franciaországban tudjuk, hogy ezek nevetségesek alkotások. Nem tisztelem azokat a szerzőket, akik csak pénzkeresésre és a társadalmi státusz kivívására használják a könyveket. Tudja, olyan ez, mint a McDonald’s. A McDonald’s is sok hamburgert ad el, de attól még az emberek nem tartják jó konyhának, tudják, hogy ez nem egy háromcsillagos étterem. Önmagában sértés Annie Ernaux-ra nézve a nevét egy mondatban emlegetni Guillaume Mussóval vagy Mélissa Da Costával. Sajnálom, hogy ilyen könyvek figyelmet kapnak a magyar könyvpiacon.
Nagyon sok más könyv is figyelmet kap, nem erre akartam utalni, de érdekesnek tartom, hogy a legfelkapottabb szerzők között itthon több francia író is található.
Persze, értem, csak annyi nagyszerű francia szerzőnk van… De tudom, miről beszél. Franciaországban jelenleg Freida McFadden egyik könyve vezeti a bestseller listákat, azt hiszem, másfél millió példány adtak el belőle.
Fotók: Kováts Zsófia - Könyves Magazin
