Szerda este van. Eszternek ez a leghosszabb napja a héten. Reggel kilenctől vezetőségi meeting, ráadásul angolul. Ettől mindig leizzad, mint amikor vezetni tanult és idegesen markolta a kormányt, közben folyt róla a víz, ezerfelé kellett koncentrálnia, a hang a fejében meg egyre azt hajtogatta, el ne szúrd, az oktató hiába bizonygatta, hogy remekül csinálja, évekbe telt, míg elhitte magáról, hogy jól vezet. Kívülről persze senkinek nem szokott feltűnni a bizonytalansága, komoly erőt fektet a látszatba, például azzal, hogy a megbeszéléseken lazán firkálgat, humorizál, és néha maga is elhiszi, hogy az élet gyerekjáték, nincs itt semmi látnivaló, kérem szépen, szó sincs arról, hogy már rég elvesztette a fonalat, és magában azon imádkozik, nehogy rákerüljön a sor, és egy kérdést szegezzenek neki a jelenleg futó kampánnyal kapcsolatban.
Ez a legnehezebb, észrevétlennek maradni, de nem láthatatlannak.
Néha muszáj megszólalnia, de nem akar olyan panelmondatokat benyögni, mint az egyik fiatal kollégája, akinek folyton röhögnek a háta mögött, mert olyasmiket mond, hogy én péerszakmailag azt gondolom, hogy a büdzsé nagyon sok mindent meghatároz. Ezért van, hogy Eszter általában a tájékozottságát villantja meg, és inkább kérdéseket tesz fel. Délre általában már olyan fáradt, hogy ebédelni is alig tudja elvonszolni magát. Munka után felveszi a gyereket az iskolánál, elviszi edzésre, és amíg a gyerek a többiekkel ugrabugrál, Eszter bevásárol, elintéz néhány telefont, fél nyolcnál előbb nem ülnek asztalhoz, persze hagyhatná, hogy a lánya a hátsó ülésen jóllakjon egy pogácsával meg egy kakaóval, de a nagy rohanásban ehhez az egyhez ragaszkodik, a normális étkezéshez. Megteríteni, asztalhoz ülni, közben megbeszélni, kinek milyen napja volt.
Miután befejezik a vacsorát, a gyerek bevonul a fürdőbe, Eszter pakolásba kezd, tízórait csomagol másnapra, kirámol a mosogatógépből, elmosogatja az edényeket, letörli az asztalt, felsöpör. Ilyenkor tud a legjobban gondolkodni, címek, jelenetek jutnak eszébe, első mondatok. Néha feljegyzi a telefonjába, vagy valamelyik füzetébe, van belőle egy csomó. Rögeszmésen vonzódik az írószerekhez. Noteszek, tollak, radírok, filcek, különböző színű post-itek, van, hogy bontatlanul hevernek az íróasztala fiókjában, azok mellett a határidőnaplók mellett, amiket soha nem használt. Most is beugrik neki egy mondat, amit kamaszkora óta ki akar mondani: mi változott, kérdezi a férj, az, hogy tegnap még nem volt szeretőm, ma meg már van, válaszol a feleség. Eszter megtörli a kezét a konyharuhában,
megnyit a telefonján egy új jegyzetet, de nem tudja befejezni, mert közben hívása van. Heléna az.
‒ Szia szívecském, mizuka, mesélj, szól Heléna, Eszter pedig rögtön leveszi, hogy a harsány jókedv és az akadozó, szétfolyó beszéd egyet jelent azzal, hogy a barátnője részeg.
‒ Hol vagy?
‒ Itt ülök a Jókai utcában, a Rózában, kicsikém, tudtad, hogy az egyik legismertebb bordélyház a hatodik kerületben volt, és a leghíresebb kurtizánt Pilisy Rózának hívták, csak mondom, író volt, de ez senkit nem érdekelt, sem akkor, sem most, csak a test és a szex, ez a fontos, lehet, hogy előző életedben te voltál Pilisy Róza, hm, mit gondolsz, Eszter, hiszel az előző életekben?
‒ Persze, hiszek.
‒ Képzeld, folytatja Heléna, nekem az első emlékem, hogy egy mezőn sétálok, négyéves vagyok, látok egy madarat, és érzem, hogy itt a világvége, az unokahúgom pár hónapos és megerőszakolják, én ebbe a kikúrt családba születtem bele, érted, és azóta szenvedek. Van egy kislányom, úgy hívják, hogy Margitka, azt szeretném, ha szeretnéd, nincs egy normális nő a közelében, aki szeretné, senki, érted, senki, legyél a kislányom anyukája, mert én béna vagyok, bolond, de te normális vagy, te tudsz úgy szeretni, hogy jó legyen a kislányomnak. Margitka olyan, mint egy biliárdgolyó. Engem meglöknek, ő jön utánam. Főleg amikor apám és Olívia Margitka előtt szidnak, menjek nappali kórházba meg pszichiátriára, hagyjanak már békén, mindezt csak azért, mert nem mostam fel. Még egy Budweisert kérek, szól oda a csaposnak.
Nagy a háttérzaj, Eszter tanácstalanul hallgatja tovább Helénát, aki most épp azt részletezi, mennyire szereti őt.
‒ Nagyon szeretlek téged, drágaság, és a mester is nagyon szeret téged, tudod, ő Jézus, és neki tiszta volt a szíve, és csak azt akarta, hogy tanítványai legyenek és szeresse őket, de ott, Balin, az Ashramban nem tudod elképzelni, mik történtek, hogy mit műveltek szegény mesterrel és velem is, nem csoda, hogy megbolondultam, hiszel nekem, hidd el, hogy ez így volt, van egy kislányom, úgy hívják Margitka, legyél az anyukája, jó, szeresd őt, mert a sátán, a gonosz megmérgezte a mester szívét, és hiába küzd, egyedül nem fog győzni, kellünk hozzá mi is, te meg én, téged is nagyon szeret, és vigyázzunk egymásra, jó, össze foglak puszilgatni, ha eljössz hozzám, hallod, amit mondok?
‒ Igen, hallom, hiszek neked, bár azt fura hallani, hogy Zoltán maga Jézus, mintha egy másik valóságról beszélnél.
‒ Nincsen valóság, bazmeg, nincsen, motyogja Heléna.
‒ Odamegyek, várj meg.
Eszter magára kapja a farmerdzsekit, kapkodva felhúzza a cipőjét. Felnéz, a férje áll ott.
‒ Elmész?
‒ Igen, Helénának szüksége van rám.
‒ Nekem is.
De Eszter ezt már nem hallja meg, elég látnia a férje utálatosan fintorgó fejét, dühében úgy bevágja az ajtót, hogy a szivecskés ajtódísz a lábtörlőre zuhan.
