Kedd volt.
Miután végez a jógával, az öltöző felé veszi az irányt. A leggingst, a sportmelltartót és az ujjatlan felsőt begyűri a szekrénybe, az edzőcipőt flip-flop papucsra váltja, és maga köré tekeri a fehér lepedőt. Ahogy leér a lépcső aljára, rájön, hogy a teremben hagyta a vizespalackot. Nem akar visszafordulni, majd iszik a csapból, ami pont olyan, mint gyerekkorában az óvoda udvarán a kis fatároló a mászókák mögött, csak itt nincs sorban állás, és amikor a csap fölé hajol, nem kell attól tartania, hogy valaki meglöki. Elképzeli, hogy a nyugdíjas bácsik és nénik hülyéskedni kezdenek, és a szökőkútszerűen feltörő vízzel lefröcskölik egymást, még a vízibomba csata is eszébe jut. Kitörne a botrány, és a szaunamester jönne rendet tenni. Gyakran eljátszott a gondolattal – valószerűtlen jeleneteket képzelt el nagyon is valós helyzetben.
Elmegy a gőzkabin mellett, a pillantása a szauna előtti papucsokra téved, ketten vannak bent. Két idősebb ember. Egy nő meg egy férfi az alsó sorban. A férfi ősz hajú, izmos, a nőből nem sok látszik, tetőtől talpig szorosan bebugyolálva ül. Mielőtt felmászna legfelülre, megnézi a homokórát és elfordítja. Lehunyja a szemét, vesz egy nagy levegőt, lassan fújja ki. És akkor megüti a fülét a férfi hangja.
Ötvenöt éves múltam, és minden reggel merevedésem van. Minden reggel. Olyan vagyok, mint apám meg a nagyapám, szerencsés géneket örököltem. Apám még hetvenévesen is férfi volt.
Kinyitja a szemét,
azt hiszi, hogy csak képzelődik.
De nem. A férfi folytatja.
Nemrég váltam el, mármint, ami a hivatalos részt illeti, papíron. De már három éve külön éltünk. A lepedőbe bugyolált nő bólogat, és azt kérdezi, és most egyedül él, mire a férfi igennel válaszol, aztán hozzáteszi, de kapcsolatban vagyok, egy régi, kedves ismerősömmel, tíz évvel fiatalabb nálam. Rendes nő, elvált, egyedüli neveli a négyéves lányát, találkozunk hetente egyszer-kétszer, mert hát, mire van szüksége egy férfinak, mosolyodik el, mire a nő továbbra is egyetértően bólogat.
Szereti, ha csönd van a szaunában, de most nem bánja, hogy belehallgathat a beszélgetésbe. Már nem lepődik meg semmin. A homokórára pillant. Félidő. Most kezd izzadni. A háta közepén. Egyszer egy férfi megjegyezte, onnan tudja, hogy izgalomba jött, amikor izzad a háta, pedig emlékei szerint inkább a fájdalmas aktus miatt izzadt. Nem akarok összeköltözni, dehogy, nevet a férfi, felneveltem három gyereket, kezdjem elölről? Végre szabad vagyok, boldog, azt teszem, amit akarok. Régebben mástól volt szép az élet, most van munkám, van pénzem, jól vagyok. Pontosan tudom, miről beszél, ragadja magához a nő a szót, azért néha biztosan magányos, én például karácsonykor, de nem tudja folytatni, a férfi közbevág, nem vagyok magányos, nem emlékszem, mi volt karácsonykor, élvezem az életet. Az exfeleségem folyton csak baszogatott, elmentünk vásárolni, és csak egészséges kajákat tehettem a bevásárlókocsiba. Amióta egyedül élek, már az örömmel tölt el, hogy azt veszek le a Sparban a polcról, amit akarok, tolom a bevásárlókocsit, és bepakolom a kólát, a chipset, és nem érdekel, hogy pocakot növesztettem, hogy tokám van, nézze, itt, mutat a nyakára, és ha kedvem szottyan este tízkor kakaót inni, amit nem méregdrága holland kakaóporból készítek, hanem valami párszázforintos vacak magyarból, akkor megtehetem, senki nem szól bele,
többet nem hagyom, hogy más mondja meg, mi jó nekem.
Micsoda szerencsétlen barom, gondolja, végigsimít a karján, a combján, várja, hogy tocsogni kezdjen az izzadságban, kicsit irritálja a beszélgetés, befoghatná a pofáját ez a vén fasz. Szeretne elmerülni a gondolataiban. A szaunát erre szokta használni, rendezi a gondolatait. A férfi jár a fejében, akiről már két éve nem hallott. Rég feladta, hogy megbeszélje vele a történteket, hogy elmondja neki, mennyit sírt miatta. Néha azért még küldött egy üzenetet, például a születésnapján, vagy amikor elragadták az érzelmei. Utállak. Csak ennyit. Nem izgatta, hogy nem válaszol. Aztán elolvasta egy írását. Egy nőről szólt. Szerette volna azt hinni, hogy róla. Egy szőke hajú, kék szemű, mélabús tekintetű, fura orrú, apró mellű nőről. Pár nap múlva üzent neki. Még mindig tudta fejből a számát, pedig már rég kitörölte a kontaktok közül. Olvastam a novellád, tetszett, hajrá. A férfi rögtön reagált. Szívesen beszélnék veled, ha csendben tudsz maradni, felhívhatlak, egy perc az egész. Épp sajtos rudat sütött. Kivette a sütőből, a gyereket beküldte a szobába. Rendben, hívj most. Nem fogja elárulni neki, hogy elvált. Végre jól van. Nem hagyja, hogy lerántsa oda, ahol évekkel ezelőtt tartott. Helló, szólt bele a telefonba és megköszörülte a torkát. Szia, beszélgessünk, mikor érsz rá. Fogalmam sincs, szólalt meg, nem remegett a hangja, a konyhapulton matatott, töltőre dugta a telefont.
Biztosan voltak jó pillanatai is a feleségével, erősködik a nő, persze voltak, reagál az öreg, lehet, én választottam rosszul, húsz évig voltunk házasok, de már rég nem szerettem, már rég el kellett volna hagynom, csak gyáva voltam. Régebben meg akartam mutatni, hogy én különleges vagyok, hittem abban a jövőben, amit a rendszer diktál, amit a társadalom elvár, de mostanra kiismertem a rendszert, és rájöttem, hogy valójában van másik rendszer is, ha ügyesen lavírozok. Olyan, mintha visszakaptam volna valami nagy lehetőséget a sorstól. Az értékeset értékesnek, az értéktelent értéktelennek érezhetem. Rájöttem, hogy tök hülyeségekért harcoltam. Azt hittem, hogy ha úgy megyek el edzésre a lányomért, hogy közben beugrom a benzinkúthoz és veszek egy háromszög szendvicset, és azt esszük meg hazafele, akkor az a vacsora nem vacsora, mert csak a meleg étel számít annak.
Egy egész ilyen rendszer volt a fejemben, és elhittem.
Ilyen rendszer volt az anyám és az apám fejében, a feleségem fejében. A rendszer, amit kiszolgáltam, és amiben hittem, feszültséget teremtett bennem. Még három éve, még öt éve is meg akartam felelni, és most jött el a forradalom az életembe, hogy nem akarok így élni. Ez kicsit úgy hangzik, mint a kapuzárási pánik, szól közbe a nő, második kamaszkor, nem ért ezzel egyet, nem, hárít a férfi, a kamasz a rendszer ellen lázad, és nem bír elviselni semmit, még önmagát sem. Én nem lázadok, hanem visszatérek önmagamhoz, ahhoz, aki valójában vagyok. Hogy ki vagyok? Egy nyugodt ember.
Tényleg szeretnék beszélgetni veled, ismételte el újra a férfi a telefonba, ő meg azt válaszolta, rendben, akkor majd írj, szólt, és mielőtt köszönés nélkül letette volna, azt mondta: szeretlek. Ő pedig két nappal később megírta a férfinak, hogy kedden az Aldiban lesz, a Móriczon, a pékáruk előtt vár rá egy óra öt perckor.
Megyek, elfáradtam, nyögi az öreg pasi, és mielőtt felkászálódna, a tenyerébe temeti az arcát, amiről patakokban ömlik a víz, feláll, igazít egyet a fehér lepedőn, ami épphogy takarja a löttyedt fenekét, de mielőtt kilépne az ajtón, a nő még utánaszól, jót beszélgettünk, és mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem, mire a férfi visszanéz az ajtóból, és azt mondja,
pszichológus vagyok, viszlát!
