Jón Kalman Stefánsson regényekbe és elbeszélésekbe csomagolja a költészetet, prózáját erős líraiság hatja át, mely segítségére van abban, hogy megmutassa a látszólag nyugodt és hétköznapi felszín alatt zajló tragédiákat, az átlagosnak gondolt emberekben is jelen lévő szenvedélyt.
Pályáját költőként kezdte, három verseskötete jelent meg, mielőtt első novellagyűjteményét, a magyarul nemrégiben megjelent, Árkok az esőben című kötetét kiadta. Az írót többek között pályakezdéséről, első publikációinak emlékéről kérdeztük, és arról, mennyiben változott az íráshoz való viszonya az évek során.
Azok közé tartozik, akik mindig is írók akartak lenni? Volt a családjában vagy a szűkebb környezetében bárki, aki irodalommal foglalkozott vagy írt?
Anyai ágon sok volt a művész: a dédnagyapám és a nővére is operaénekes volt, utóbbi világhírű a második világháború előtti években. A dédnagyapám festő és költő is volt, és sajnos nagyon nagy ivó. A nagyapám fivére Izland egyik legfontosabb múlt századi költője, az első verseskötete mérföldkő a modern izlandi költészetben. Amikor hatéves koromban meghalt az édesanyám, az ő családjával elveszítettem a kapcsolatot. Innentől kezdve nem sok könyv volt körülöttem,
apám kőműves volt, a mostohaanyám pedig vagy a háztartásban, vagy a halfeldolgozásban tevékenykedett, ez volt az alapvető környezetem.
Gyerekként, majd fiatal felnőttként sokat voltam vidéken, a mezőgazdaságban dolgoztam, de a halfeldolgozásban, sőt a vágóhídon és kőművessegédként is vállaltam munkát. Úgyhogy a fiatalságom messze telt a művészetektől és az irodalomtól. Nagyon kevesen olvastak vagy gondolkodtak az irodalomról a környezetemben, de én mindig olvastam, és komplett világokat építettem fel a fejemben, gyerekként és fiatalként is a képzelőerőm volt a legjobb barátom. De ez idő alatt sosem gondoltam magamra íróként, ez csak valamivel később jött.
Önmagát inkább ösztönös vagy tudatos írónak tartja? Tudna mesélni arról, hogyan ír?
Inkább ösztönös vagyok, azt hiszem. Az írás olyan számomra, mint a légzés, muszáj csinálnom, egyszerűen a véremben van. Képtelen vagyok magamra úgy gondolni, hogy nem írok, és nyugtalanná tesz, ha épp nem dolgozom valamin. Ha tehetem, mindennap írok. Nem számít, hogy kedd van, vagy vasárnap, húsvét vagy karácsony, az első gondolatom mindennap, amikor felkelek, hogy leülök az íróasztalomhoz, és írok.
Az írás egyszerre öröm és kiteljesedés számomra.
Természetesen gyakran vannak a kétségbeesésig menő kételyeim azzal kapcsolatban, amin éppen dolgozom, de ez is az írás része, sőt, a kétség az író legjobb barátja. A munkanap egyébként nem akkor hosszú, mikor az első piszkozatot írom (jellemzően napi 3-5 óra), hanem később, ahogy haladok a végleges változat felé, ilyenkor akár napi 12-15 óra is lehet.
Volt-e olyan konkrét élmény, emlékezetes esemény, esetleg trauma, ami miatt írni kezdett?
Nem volt ilyen. Egyszerűen csak bennem voltak a versek, a történetek, és ki akartak szabadulni. Természetesen időbe telt, mire megtaláltam a saját hangomat, és megtanultam írni. Az odáig vezető út pedig tele volt hibákkal, naivitással vagy épp azzal, hogy más szerzők hatása alatt álltam. Jól emlékszem a legelső novellára, amit írtam, majd arra a történetre is, amely a saját hangom megtalálásához vezetett. Az első egy egyszerű projekt volt az egyetemen, 21 éves koromban. Mindenkinek egy novellát kellett írnia, gyakorlatilag bármiről. Mikor nekiláttam, egyszerűen történt valami, és az mindent megváltoztatott.
Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy költő, író vagyok. Hogy meg kell találnom a módját, hogy úgy éljek, hogy írhassak.
Emlékszik, kinek mutatta meg az első írását, és mi volt a reakciója?
Ez a novella volt, amelyet az egyetemen írtam. Szívdobogva vártam a következő napot, mert biztos voltam benne, hogy ez egy jó történet, és én, aki mindig elveszett voltam, és nem tudtam, mit kezdjek az életemmel, mert úgy éreztem, nincs tehetségem, nem vagyok való erre a világra, most végre megtaláltam önmagam. Úgyhogy nagyon szerettem volna megtudni, mit gondol a tanár a történetemről, vártam a véleményét, de persze izgultam is kicsit. Aztán eljött a nap, amikor a tanár kiosztotta a diákok által írt novellákat, és megkérdezte, hogy valamelyik dán szerzőtől vettem-e a történetemet. Eleinte dühös voltam emiatt, mert az az írás legbelülről jött. Később aztán rájöttem, hogy a történetnek jónak kellett lennie, ha a tanár először azt gondolta, hogy egy „komoly” írótól kölcsönöztem. A gyanúsítgatása és a kétsége így bizonyos értelemben mégiscsak nagy dicséret volt számomra.
Az első könyve egy verseskötet volt, amely 1988-ban jelent meg, a Magyarországon most kiadott, eredetileg 1998-as könyv, az Árkok az esőben viszont már novellákat tartalmazott. Hogyan zajlott ez a váltás a líra és a próza között? Mennyiben más epikus szövegeket, regényeket, elbeszéléseket írni?
Igen, az első könyvem egy verseskötet volt 1988-ban, és már a következő évben megjelentettem a második kötetet, majd 1993-ban a harmadikat. Akkoriban teljesen meg voltam győződve arról, hogy költő vagyok, és egy grammnyi prózaíró sincs bennem. De a harmadik kötet megjelenésekor elkezdtem kételkedni ebben.
Vagyis inkább azt éreztem, hogy van valami bennem, amit nem tudok a költészettel elérni, hogy hiányzik belőlem a legjobb költők mélysége.
Nehéz időszak volt, mert eleinte nem hittem magamban mint prózaíró. De az írás iránti vágyam olyan erős volt, annyira elsöprő, hogy tovább kellett próbálkoznom. Azt hiszem, körülbelül három évbe telt, mire megtaláltam a hangomat, és akkor született meg az Árkok az esőben című kötet első szövege. És ez a stílus, a költészet, a próza és a zene valamiféle keveredése egyszerűen csak jött belőlem. A történetet gyorsan, rohanva, egyfajta mámorban írtam. Különbözött mindentől, amit korábban alkottam, és azt éreztem, hogy végre sikerült kapcsolódnom a legbelső énemhez.
Az első írás beküldése egy kiadóhoz mindig mérföldkő. Emlékszik még, milyen érzések kavarogtak önben akkoriban?
Az első két verseskötetemet magam adtam ki, a harmadikat már egy izlandi kiadó publikálta, és ez természetesen nagy öröm volt számomra. Mégis elkezdtem kételkedni a költészettel kapcsolatban, azt éreztem, ennél többet, jobbat tudok. A már említett, Árkok az esőben című könyvet egy meglehetősen fiatal kiadó adta ki, egy olyan kiadó, melynek mindössze egy alkalmazottja volt, de ő 3-4 ember munkáját végezte, olyan jól, hogy a legtöbb fiatal szerző nála akarta megjelentetni a köteteit. A kézirattal más, nagyobb kiadónál is próbálkoztam, sikertelenül. De neki annyira tetszett az első történet stílusa és atmoszférája, hogy amikor
meglátott az utcán, röviddel azután, hogy elolvasta az írást, a nevemet kiabálva utánam futott, és megragadta a karomat.
Azt mondta, hogy elolvasta az első történetet, és fantasztikus, valami teljesen új, úgyhogy szeretné kiadni a könyvet. De a többit még nem olvastad, mondtam neki, mire azt válaszolta, hogy ha így tudok írni, akkor egészen biztosan szeretni fogja a többit is. Ő lett a kiadóm, ő adta ki az első hét könyvemet, majd Dániába költözött, és eladta a cégét. Nagyszerű kiadó volt, és nagyon jó szerkesztő, nyers modorú, de igazságos.
A pályája legelején volt-e emlékezetes visszajelzés akár az olvasóktól, akár az irodalmi szakma berkeiből? Olyan, melyet azóta sem felejtett el?
Igen, volt néhány. Tudtam, hogy elég jó könyvet írtam, de azt is tudtam, hogy stílusában, hangulatában és témájában is eltér a többi izlandi könyvtől, mert a hetvenes évek izlandi vidéke akkoriban nagyon nem számított szexinek, ez a téma nagyon keveseket érdekelt. Így az eladások nagyon szerények voltak, az első prózakötetem mindössze 180 példányban kelt el, és nagyjából ugyanez történt a következő négy könyvemmel is, mind a radar alatt maradt. A stílusom, a történetmesélésem, a témáim egyszerűen nem jöttek be. Ez később megváltozott, és az emberek elkezdték olvasni a régebbi könyveimet is. De akkoriban ez nem aggasztott, bár az eladási számok alacsonyak voltak, és nagyon kevesen voltak kíváncsiak a műveimre. De én meg voltam győződve arról, hogy végül megtalálják majd az olvasóikat, és biztos voltam abban, hogy fontos feladatuk van a világban. És az írás iránti késztetés olyan erős volt bennem, hogy mindez nem szegte a kedvem, semmi sem akadályozhatott meg az írásban.
Ugyanazt jelenti az írás az ön számára, mint amit a legelején jelentett?
Igen. Természetesen sok minden megváltozott, mióta megírtam az első könyvemet, én is, az életem is, a világ sem ugyanaz, és sok könyvet is írtam. De még mindig ugyanolyan lelkes és boldog vagyok, amikor belekezdek egy új könyvbe, egy új utazás kezdetén érzem magam, ahol annyi váratlan dolog vár rám. Bár a kétség mindig ott lappang a mélyben, a lelkesedés mellett, a színtiszta öröm és a vágy, hogy megírjam a lehetetlent, hogy műveimmel megváltoztassam a világot, hogy életeket érinthessek, hathassak az olvasóra – ez még mindig a véremben forr.
És visz előre az a meggyőződés is, hogy rengeteg mindent kell még tanulnom.
