Öt éve 2016. márciusában egy ország búcsúztatta Kertész Imrét, aki 86. életévében ment el. A legtöbben első, Sorstalanság című regényéről ismerik a Nobel-díjas írót, amelyet 46 éves korában, 1975-ben jelentetett meg. Köves Gyuri története már megjelenése évében nagy visszhangot váltott ki, ám a kritika csak a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezelte a helyén. A regény a külföldi kritikusokat is megnyerte, többek közt hindi és arab nyelvre is lefordították. Koltai Lajos 2005-ben forgatott filmet belőle, a forgatókönyvet maga Kertész írta. Mind a könyv, mind a film óriási hatással volt a magyar kultúrára.
Öt éve a számunkra legfontosabb Kertész-művekről írtunk, és válogatást is készítettünk az író legemlékezetesebb, illetve legnagyobb vihart kiváltó nyilatkozataiból. Kertész Imrétől a magyar írók is elbúcsúztak. Dragomán György akkor azt írta: „Nekem elsősorban a Sorstalanság jelent nagyon sokat, az, ahogy egy elmesélhetetlen és ennek ellenére sokszor elmesélt történetet tud úgy elmondani, mintha először lenne elmondva, úgy, hogy az olvasó is először láthatja annak, ami volt, a maga teljességében, amennyire ez egyáltalán lehetséges.” Péterfy Gergely így emlékezett: „Kertész Imre számomra a megtörhetetlen bátorságot jelenti. A tántoríthatatlan ragaszkodást önmagunkhoz, tapasztalataink és sorsunk igazságához. Úgy is, hogy belátjuk tarthatatlanságát. A közönyön, az érdektelenségen, a feledésen lett úrrá: a kultúra és a humánum legveszélyesebb szörnyeit győzte le.” Kemény István pedig így búcsúztatta: „Az egész életművét különösen fontosnak tartom, de a legfontosabbnak talán mégis azt, hogy ő maga, az egyénisége azonos súlyú az életművével. Ami egyáltalán nem magától értetődő, és bár nem árt egy művésznek, nem is kötelező. Volt benne valami, vagy inkább Valami, ami miatt szabad tudott maradni, és független mindentől. Valami csoda születhetett vele, valami lelki plusz, ami miatt csak a halál bírta legyőzni.”
Halálának évfordulóján öt idézettel emlékezünk rá a Sorstalanságból:
A boldogság kikerülhetetlen csapdája
„(…) nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.”
A képzelet még a rabságban is szabad marad
„A menekvésnek háromféle útjáról-módjáról tudok – mert láttam, hallottam vagy tapasztaltam – egy koncentrációs táborban. Magam az elsővel s tán, megengedem, a legszerényebbel éltem – de hát van egy területe természetünknek, amely – amiképpen tanultam is – csakugyan, az ember mindenkori s eltulajdoníthatatlan birtoka. Igaz tény: képzeletünk még a rabságban is szabad marad.”
Folytatni a folytathatatlant
„De hát ne túlozzunk, hisz épp ez a bökkenő: itt vagyok, s jól tudom, minden érvet elfogadok, azon az áron, hogy élnem lehet. Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet.”
Ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság
„Miért ez a hirtelen pálfordulat, miért ez az ellenszegülés, miért, hogy nem akarják belátni: ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont – folytattam magam is egyre meglepettebben, egyre jobban belémelegedve –, ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy – álltam meg, de csak lélegzetvételnyi szünetre –, azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors – jöttem rá egyszerre, de oly világossággal e pillanatban, mint ez ideig még soha.”
Nem az én sorsom volt, de én éltem végig
„Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig – és sehogy se értettem, hogy is nem fér fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda-, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán.”
