Az irodalom magányos műfaj. A felolvasásokon, bemutatókon és szakmai összejöveteleken túl egy író az ideje meghatározó részét az íróasztalánál tölti. Viszont van, amikor a közös érdeklődés vagy csak a puszta véletlen összehozza őket, és életre szóló barátságok köttetnek. Mutatunk néhány példát, amik nélkül ma más lenne az irodalom!
A barátság, amiből a modern fantasy irodalom született
Ha a fantasy irodalomra gondolunk, akkor feltehetőleg mindenkinek A Gyűrűk Ura vagy a Narnia jut eszébe először. Talán nem véletlenül, hiszen ezek a művek már sok ezer olvasó lelkét meghódították, sőt sokakkal magát az olvasást is megszerettették. De azt viszont már kevesen tudják, hogy ezen művek írói barátok is voltak.
C.S. Lewis és J. R. R. Tolkien az Oxford egyetem angol szakán találkoztak az 1910-es években. Mindkettőjüket mélyen érdekelte a keresztény hit, Lewist protestánsként, Tolkient katolikusnak nevelték, de a mitológia iránti szeretetükben is hamar egymásra találtak.
Ezután közel 40 évig voltak barátok, kapcsolatuk az írás szeretetében is megmutatkozott, ösztönözték és kritizálták egymást.
Közös szenvedélyük volt a történelem, a versek és a nyelvek. Érdekesség, hogy egyikük sem vezetett autót, nem érdekelte őket a politika vagy a kortárs irodalom, mindketten elvesztették gyerekkorukban a szüleiket, és mindketten szolgáltak a háborúban. Sőt, még egy irodalmi klubban is részt vettek közösen, ez volt a The Inklings, ami a ’30-as és ’50-es évek között működött, és főleg a fantasy és mitologikus történetek írására specializálódott.
A barátságuk azért nem volt felhőtlen, Tolkien összecsapottnak és elhamarkodottnak találta a Narnia-könyveket, Lewis ezzel szemben állítólag nem igazán kedvelte A hobbitot.
De az is rátett erre, hogy míg Lewis inkább elismert és szeretett oktató volt az egyetemen, Tolkient sokáig furának tartották írásai miatt, kevésbé tudott beilleszkedni a tudományos világba.
Ezeken túl mégis kitartott egymás mellett a két fantasy-óriás, többször írtak is egymásról.
Akik közösen nyomoztak egy gyilkossági ügyben
Egy igen különös barátság szövődött a magánéleti kalandjairól ismeretes Truman Capote és a visszafogottabb, háttérben mozgó Harper Lee között a 20. század közepén. A két író még gyerekkorban találkozott, amikor a kis Capote az alabamai Monroeville-be, Lee szülővárosába költözött.
Mivel a fiú kevésbé jött ki a társaival, a lány pedig inkább fiús természetű volt, a két különc hamar megtalálta a közös hangot.
Kapcsolatuk egyik kiemelkedő anekdotája, amikor közösen elutaztak Kansasba, hogy a Clutter-gyilkosság ügyében nyomozzanak. Visszaemlékezések szerint Lee igen segítőkész volt, könnyebben szót értett a helyiekkel, mint a nehezebb természetű Capote. Sok-sok oldal jegyzetet készített a közös kutatásuk alatt, később Capote ebből dolgozta ki a Hidegvérrel című alkotását. Kettejük kalandjábólegy gyerekkönyv is született 2015-ben.
A két író akkor is tartotta a kapcsolatot, amikor Capote 1933-ban New Yorkba költözött.
Viszont, ahogyan az sejthető ilyenkor, a hírnév és a szakmai féltékenység gátat szabott a jövőbeli terveknek.
Capote igen nehezen viselte, hogy a Ne bántsátok a feketerigót! népszerű lett és még Pulitzer-díjjal is kitüntették. Állítólag viszont csak akkor szakadt meg véglegesen a barátság, amikor a Hidegvérrel megjelenésekor Capote kihagyta barátját azoknak a sorából, akiknek megköszönte a segítséget.
Két költőóriás, akik sem egymásban, sem a világban nem találtak megnyugvást
A 20. század két meghatározó amerikai költője, Anne Sexton és Sylvia Plath jól ismerték egymást, sőt közös érdekeik és céljaik miatt hamar össze is fonódott az életük.
Mindketten szinte megállíthatatlanul törtek előre az amerikai költészetben, végtelen mennyiségű erővel, ambícióval és kitartással, pedig tisztában voltak azzal, hogy a társadalmi és irodalmi berendezkedés inkább a férfiaknak kedvez.
Mégsem álltak meg.
Sexton és Plath barátsága az 1950-es években indult, amikor mindketten beiratkoztak Robert Lowell, szintén ismert amerikai költő, szemináriumára a Boston Egyetemen. 1959-ben egy tavaszi félév során minden kedden órákat töltöttek egy kis egyetemi szobában, ahol egymás és egy tucat másik diák verseit elemezték közösen. Plath ekkor 26, Sexton 30 éves volt, mindketten házasok voltak már, élték a középosztálybeli értelmiségi életüket.
A barátságuk akkor bontakozott ki igazán, amikor a szemináriumokat követően a Ritz-Carlton hotel bárjába mentek, hogy pár martini mellett beszélgessenek.
És bőven volt, miről: az ambíciójuk, a férfiközpontú társadalom és általánosan a nők megítélése rengeteg dühöt és indulatot keltett bennük, amit így ki is tudtak adni magukból.
Ám sajnos a beszélgetések egyik központi témája a halál és az öngyilkosság volt, utóbbit mindketten megkísérelték. Sylvia Plath 1963-ban, 30 évesen bele is halt.
A híres négyes a modern magyar irodalomból
A magyar irodalom egyik kevésbé emlegetett, de kifejezetten izgalmas barátsága az a modern magyar irodalom négy kiemelkedő alkotója (egyben két házaspárja) között szövődött. Ez volt a Mészöly Miklós, Polcz Alaine duó Nemes Nagy Ágnessel és Lengyel Balázzsal való barátsága.
Fortepan / Hunyady József
A két pár feltehetőleg az ’50-es években ismerkedett össze, első levélváltásuk 1955-ből származik, és mintegy negyven éven keresztül, 1997-ig írtak egymásnak kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Utóbbit az is indokolja, hogy a ’70-es évektől már inkább telefonon beszéltek, leveleket pedig csak nyaraláskor vagy nagyobb, hivatalosabb témában küldtek. Az utolsó levelet Polcz Alaine írta Lengyel Balázsnak, amiben arról magyarázkodik, hogy a róla, azaz Alaine-ről készült portréfilmből miért maradhat ki Nemes Nagy Ágnes, aki ekkor már hat éve halott volt.
Fortepan / Ungváry Rudolf
A levélváltásból egy könyv is készült Szorongató idill címmel.
„Sokat voltunk együtt, és szorosan összetartoztunk.
Ez egy olyan négyes volt, hogy mindenki mindeniket szerette. Ritkaság két házaspárnak ilyen meleg barátsága.
(…) Balázzsal mi voltunk a szelídek, az engedékenyek, és Ágnes, Miklós a tigrisek, a nemes vadak, akiket mi néha borzadva néztünk és próbáltunk szelídíteni, lágyítani, kisebb-nagyobb eredménnyel. Persze azért sok-sok szeretet volt bennük” – írta Polcz Alaine Történet négyünkről című visszaemlékezésében.
Fotó: Wikipédia
