Miről szól a meseterápia? Kecskés Karinával ötvenedik születésnapja apropóján beszélgettünk arról, mitől jó és miért fontos egy mese, és mi az a mesekép, ami őt a mostani kérdéseken, életfeladatokon átsegítheti.
Emlékszel az első mesére, ami megfogott, megszólított? Mit adott neked?
Gyerekkoromban mesekazettákon nőttem fel. Mivel egyke vagyok, minden ünnepi alkalomra vagy testvért kértem, vagy mesekazettát. A Tündér Ilona és Árgyélus királyfi volt az a történet, ami egész életemben végigkísért. A másik pedig Pilinszky János tolmácsolásában A naphajú királyleány, ami egy Fehérlófia átdolgozás. E mesei képek újra és újra előjönnek az életemben, sok dolgom van e két történettel.
Hogy mit üzennek nekem ezek a mesék? Azt, hogy olykor nem vagyok elég éber, hogy érzékeljem: egy boszorkány sündörög körülöttem. Elbóbiskolok, és akkor vágja le az aranyhajamat, meglopja az életerőmet.
Hogyan kerültél kapcsolatba a meseterápiával, és mi vonzott ebben a módszerben?
Amikor megszületett az első gyerekem, mint sok más anya, én is időutazásba kezdtem: olyan mesekönyveket kerestem, amelyekkel visszaáshatok a múltamba. Azokat a történeteket, meséket kutattam, amik nagy hatással voltak rám. Így akadtam rá Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyvére. Ahogy beleolvastam, azonnal azt éreztem: nekem ezzel dolgom van. Így kezdtem el Ildikónál tanulni.
A meseterápia egy szellemi út, ez is egy módja annak, hogy megtaláljuk magunkat, fejlődjünk szellemileg.
Engem a szimbolikus képek egészen kicsi korom óta lenyűgöznek. Mindig is imádtam a verseket, már általános iskolában temérdek szavalóversenyt nyertem. Ezen kívül mindig is az érdekelt: mi az az érzelem, amit egy vers, egy történet vagy egy szerep, egy monológ közvetít. A mesék érzelemmel telített, archaikus, szimbolikus képek, amelyek olyan mélységekbe visznek le, mint az álmok. Ezekből származnak a mítoszok, a legendák, a népek meséi.
Jelenleg két mesecsoportom van, és most fogok levizsgázni gyermek pszichodrámából, amit másfél éve tanulok. Lenyűgöző az is, ahogy a gyerekek a saját meséjüket fűzik össze, a maguk meséjét írják meg. Hétről hétre azt a történetet hozzák elő, ahol elakadásuk van, vagy amivel dolguk adódik.
Sok szülő azért nem olvas egyes kortárs írók történeteit, merthogy azok szerintük ijesztőek. Holott a mesék világa olykor mennyivel rémisztőbb!
Maga az élet nagyon ijesztő tud lenni! A gyerekeknek nagyon sok félelme van, ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy egy jól szituált gyerekről van szó, vagy szegregált területen, mélyszegénységben élő gyerekről. Az a félelem is, amit a szülők megélnek, és ezáltal tükörként a gyerek elé tolják, szerintem sokkal brutálisabb, mint egy mese.
És mennyivel rémisztőbb az, amikor a szülők veszekszenek a gyerek feje felett, vagy az a fajta álszentség, amit akkor tapasztal meg egy gyerek, ha mond egyvalamit a szülő, de közben egészen másképp cselekszik. Vagy az elhallgatott dolgok, amiknél a felnőttek azt hiszik, az oktondi gyermek azt úgysem érti. Aztán ott vannak még a szülők függőségei, a családon belüli abúzus jelenetei, a rengeteg hazugság: ezek mind szorongásokat keltenek, rosszabbak, mint a legbrutálisabb százfejű szörnyeteg, belopóznak a gyerekek bőre alá.
Vannak kedvenc meséid?
Rengeteg mesét ismerek, sok olyan, amit az évkörhöz tudok kapcsolni. A télhez sok északi nép meséje fűződik, nagy a hó, hideg van, az emberek összebújnak, és keresik a módját, hogy megőrizzék magukban a fényt. Szeretem az állatmeséket is, főleg az afrikaiakat, az Ezeregyéjszaka meséit, amik igen pajzánok… de hát azt fontos tudni: a mesék elsősorban felnőtteknek íródtak.
Az indiai mesék gyönyörűek, egészen más a szóhasználatuk, a képeik pedig kifejezetten burjánzóak.
Hogyan zajlik egy meseterápiás foglalkozás?
Vagy egy alkalomhoz keresek történetet, mert szeretnék valamit átadni, vagy a személynek a hiányához keresek mesét.
Minden mese egy káoszból indul el a rend felé. Az az ív, amit a mesehős bejár, megoldást kínál valamilyen hiányállapotra. Mindig van egy beléptetés, aminek az a célja, hogy kiszedjük a gyerekeket a való világból, a valóságos gondolatokból, amikkel érkezett. Keresek egy mondókát, verset is ahhoz a meséhez, amit aznapra választottam. Illetve egy mozgást, ugyanis testben is megpróbáljuk megélni azt, amivel dolgunk lesz az adott történettel. Ez pedig függ a mesecsoporttól, de attól is, hogy aznap milyen állapotban vannak a gyerekek.
Egy történet úgy kerül belülre, hogy elindul egy belső vetítés. Minden mese tele van az összes érzékszervre ható cselekedettel. Amikor hallgatjuk a mesét, ugyanabba az érzelmi hullámzásba kerülünk bele, mint amikor valaki egy valós dolgot mesél el nekünk: látjuk a lelki szemeink előtt, és végigéljük azokat a dolgokat, érzéseket, amik a másikkal történtek. A mesélésnek évezredes hagyományai vannak. A mesehallgatás során transzba kerülünk, kitágul a pupilla, kipirul az arc, ugyanolyan gyógyító agyhullámok születnek a fejünkben, mint meditáció közben.
Nincs új a nap alatt, a mesék pedig abban is megerősítenek: nem vagyunk egyedül a problémáinkkal.
Ha mondjuk elhagy a férjed: gondolj arra a mesére, ahol a királyfi rátalál a királykisasszonyra, egybekelnének, de mivel nem annyira szép a ruhája, a királyfi otthagyja a lányt azzal, hogy hoz neki aranyruhát, várja meg az almafán. És miközben ő ott várakozik, jön a boszorkány, lecsalogatja, és ő ül fel a helyére. Milyen az, amikor elrabolják a helyedet, amikor más ül be az életedbe? Akkor neked mi a dolgod? Hogy jutsz oda vissza? A mesék több síkon játszódnak, arról is szólnak ebben az esetben, hogy magadban hol találod meg az erőt, a nőiességet.
Bár a meséknek több ezer éves hagyománya van, úgy érzem: még soha nem voltak olyan nehéz helyzetben, mint manapság, a digitalizált világunkban, amikor a gyerekek figyelméért az okoseszközökkel kell konkurálniuk.
Az esti mesélés, amikor a szülővel össze lehet bújni, az egy olyan semmivel nem helyettesíthető töltődés a gyerekek számára, amire egyszerűen muszáj időt szakítani. Nagyobbakkal is simán lehet együtt olvasni! Mi most a hetedikes fiammal az Artúr király legendáját olvassuk, illetve Leonardo da Vinci életrajzát. Én felolvastam, aztán közösen beszélgettünk róla. Ez egy intim kapcsolódási út, amivel együtt bekerülünk egy történetfolyamba, kizökkenünk a napi stresszből.
Hogyan válasszunk jó könyvet?
Kisgyerekek esetében nagyon jó, ha kapnak a mesékhez képi támogatást is. Náluk nagyon jól tud működni a mondókázás, a dalok, ezekkel lehet őket átvezetni a hosszabb koncentrációt igénylő mesékhez.
Én a népmesékben hiszek, nagyon klassz válogatásokat lehet találni.
Ha egy gyerek megkapja azokat a nagyon bonyolult történetalkotás által létrehozott képeket, amiket a népmesék kínálnak, utána sok bugyuta műmese unalmassá válik számára.
Fel tudsz idézni egy olyan pillanatot, ami megerősített benned: neked igenis meseterápiával kell foglalkozni?
Minden egyes alkalommal, amikor együtt vagyunk a csoportommal, hiába volt rossz napom esetleg előtte, a foglalkozást követően úgy érzem: szárnyalok. Ez egy fontos megerősítés. Ahogy az is: jó együtt lennünk, nekik is, nekem is. Az pedig jó visszajelzés, hogy mindig jönnek újabb gyerekek, terjed a hírem.
A beszélgetésünk apropóját a születésnapod adja, február 12-én töltötted be az ötvenedik életévedet. Ezzel kapcsolatban hogy érzed magad?
Az idővel más fogalmam lett mostanában. Az elmúlt fél évben elveszítettem az anyukámat és az apukámat is. Nincs testvérem, se nagybácsim, nagynénim, így nagyon egyedül vagyok. Nekem a három gyerekem a családom. Mi a dolgom még itt? Úgy számolom, van még 25 évem, azt remélem, ez idő alatt valamit még hozzá tudok tenni ehhez a gyönyörű világhoz. Még keresem, hogy ebben hol lesz a saját helyem, hogyan tudom a gyerekeimet az útjukra bocsátani, és még kicsit kiélvezni, hogy nem járókerettel, műfogsorral élek.
Most egy kicsit a senki földjén vagyok. Megyek előre, de hogy mifelé, az most kezd csak szárba szökkenni.
Mi lenne az a mese, amit magadnak, ebben az élethelyzetben választanál?
Van egy mesei mondat: bármi legyen, gazdagít. Azaz: ne a nehézségeket nézzem, hanem azt, hogyan tudom őket a javamra fordítani. Illetve van egy varázstükrös mese is, ami megszólít: eszerint mindannyian magunkban hordozzuk a jövőnket, ha merjük látni. A jövőnk olyanná lesz, amilyenné mi tesszük. Ezen próbálok most dolgozni: milyen jövőt akarok látni magamnak?
